Kétségtelen, hogy ilyen dolgok nem fordulnak elő minden évben, az ember csak egyszer ünnepelhet ilyen évfordulót, ez tehát bizonyos értelemben egy megismételhetetlen. Nemcsak maga a jubileum, hanem az annak kapcsán történtek is. A kollégáim vetették fel, hogy adnom kellene ennek alkalmából egy koncertet, majd azt, hogy készüljön egy könyv is az életemről. Szereztek egy nagyon kedves, egyébként költő-drámaíró fiút, Szegedi Szabó Bélát, akinek meg kedve is volt a feladathoz, és akivel végül megcsináltuk a kötetet. Ahhoz pedig kellett egy CD, ami némi összefoglalót ad az elmúlt, ki tudja, hány évből, így azt is elkészítettük, és a koncert anyagát is DVD-re rögzítettük.
A rokonaim meghaltak, nőtlen vagyok, családom nincsen - egyszer csak azt vettem észre, hogy mindenkit kiápoltam, agyonszeretgettem, és aztán itt maradtam. Ezért, amíg létezett a végrendeletem, abban volt egy passzus, amely arról szólt, hogy a halálom után mindent el kell adni, a pénzt pedig két részre osztani; az egyiket a szegényeknek, öregeknek szántam, a másikat pedig egy díj megalapítására. Az évforduló kapcsán azonban felmerült, hogy felesleges várni ezzel, belevágtam: így a díj valóban arról szól majd, amiről én szeretném, hogy szóljon.
A Creative Art elnevezésű elismerést - amelynek odaítéléséről első alkalommal Szakcsi Lakatos Bélával közösen dönt - azzal a céllal hozta létre, hogy felhívja a figyelmet a kreativitás, az improvizáció szükségességére a zeneművészetben. Miért tartja fontosnak az improvizációt a zenében?
Legalább tíz komoly, azon belül pedig öt igen komoly és egy legkomolyabb oka van. Az ember azért áll színpadra, hogy önmagát kifejezze. Önmagát. A klasszikus zenével, vagy jobban mondva a megírt zenével az a helyzet, hogy az előadó kénytelen mások érzéseit közvetíteni, próbál azonosulni a szerzővel. Ez azonban egy fölösleges kolonc, amire az ember előbb-utóbb ráébred, és akkor már csak egy lehetősége van: nem ezt, hanem önmagát játssza.
A dzsessz erre, amikor fiatal koromban találkoztam vele, nagy lehetőségnek látszott. Akkoriban, a kommunizmusban csak olyat volt szabad mondani, amit vártak tőled. Ha mást akartál mondani, abból baj volt. De én úgy gondoltam, hogy legalább a zenében szabad lehetek. Így sem volt azonban könnyű, mert a rendőrség abba kötött bele, hogy ez egy amerikai műfaj. De mindegy, túléltük a feljelentőinket is már.
Egy igazi zenész alaptípusú szerző boldog, ha mástól hallja a darabját, nem lehet ugyanis mindent leírni. Ezt a legjobban Bachnál lehet megfigyelni, ő a hangokon túl semmit sem írt be a kottába. Egy modern kotta láttán ugyanakkor fölmerül, hogy egyáltalán minek van az előadó: minden hang elé oda van írva egy jelzés, az, hogy kell előadni. Az is az eszünkbe juthat, hogy a szerző miért nem komputerbe írja a darabot, az aztán majd mindig ugyanúgy fog játszani.
A pódiumon teljesen mindegy, hogy ki a szerző, mert az előadó az, akinek a zenét el kell juttatnia a hallgatókhoz. A színpadon a zenésznek nagyon nagy a felelőssége, ám nem amiatt, hogy melléüt-e, hanem hogy olyan-e a kisugárzása, tud-e azonosulni azzal az anyaggal, amit előad úgy, hogy átvigye a túlsó partra.
Ha a Balatonra készül nyaralni, van egy nagyon rossz hírünk