A koncert első részben a Concerto for Group and Orchestrát játszom, a szünet után pedig zenei múltam többi részéből adok elő darabokat. Például két szólólemezemről, a Pictured Withinről és a Beyond the Notes-ról, valamint a Sarabande című albumomról, amit szintén egy zenekar közreműködésével rögzítettem. Várható néhány Deep Purple szám is: ezeket áthangszereltem nagyzenekarra és rockegyüttesre.

Idén negyven éve, hogy a Deep Purple-lel közösen megjelentette a Concerto for Group and Orchestrát. Mit jelent ön számára ez a darab, mi inspirálta a megszületését?

A Concerto for Group and Orchestra, és ami ihlette, az ok, hogy olyan zenész lettem, amilyen vagyok. Hatéves gyerekként kezdtem zongorázni, tíz-tizenkét év alatt szinte mindent megtanultam a zongoráról és a klasszikus zenekari művekről. Az apám nagyon szerette az ilyen típusú zenét, hét-nyolc éves lehettem, amikor elvitt az első zenekari hangversenyre, ezért nagyon megszerettem a klasszikus zenét. Aztán persze tinédzserkoromban, amikor először hallottam Elvis Presley-t, Little Richardot és Jerry Lee Lewist, lenyűgözött a rockzene. Utána dzsesszt hallgattam, Dave Brubeck és társai voltak a hőseim. Mire a 60-as évek végén kilyukadtam a Deep Purple-ben, rájöttem, hogy kombinálhatnám a két zenei stílust, a nagyzenekart és a rockegyüttest. Akkoriban ez nagyon radikális és kalandos ötletnek számított, de negyven évvel később még mindig játsszuk. Lényegében az inspirálta, hogy összegyúrjam a zenei életem két nagy részét.

Ennek ellenére most már négy évtizede párhuzamosan ír zenekari műveket és rockszámokat. Mit ad önnek az egyik, amit a másik nem? Hogyhogy nem maradt meg csak az egyiknél?

Bárcsak tudnám a választ. Sokkal könnyebb lett volna az életem, ha csak az egyiket választom. Azt tudom, miért nem lett belőlem klasszikus zenész: mert nem éreztem, hogy elég jó lennék zongoraművésznek. Gyerekkoromban ez volt az álmom, de kamaszkoromra felismertem, hogy a naponta öt-hat óra gyakorlás milyen elképesztő sok munka, és rájöttem, hogy ez nem én vagyok. Ennek ellenére tisztában voltam vele, hogy jól játszom, és mikor egy olyan zenekarba kerültem, ahol tudtam, hogy lehet kísérletezni, észrevettem, hogy mindkettőt szeretem: egyiket sem álltam készen feladni. A zenekar hangzása nagyon fontos nekem, ugyanakkor a Hammond-orgona hangja és a rockzenekaré is olyan fontos volt, hogy továbbra is ötvözni próbáltam őket.

Említette már, hogy kik voltak a példaképei a rockzene és a dzsessz terén. De kik a komolyzenei példaképei?

Fiatalon szerettem a nagy, feltűnő zenekari hangzásokat, kedveltem Csajkovszijt, Dvorakot és Brahmst, majd a korai Mahler-darabokat. De idővel az ember rájön, hogy sokkal több van a zenében, mint a nagy szimfonikus zenekari hangzás. A zene csodája, hogy mindennap találhatok valamit, ami azon a napon inspirálhat. Ez lehet Bach, lehet Bartók és bárki más a kettő között. Ez a csodája a klasszikus repertoárnak: olyan hatalmas, tarka, és tele van eltérő érzelmekkel. Teljes valójában inspirál.Az 1976-os Sarabande című albumának magyar vonatkozása is van, mivel Philharmonia Hungaricával, egy emigráns magyar művészekből álló zenekarral vette fel. Hogyan került kapcsolatba az együttessel?

Amerikában éltem, amikor a Sarabande lemezt írtam, 1973-ban költöztem oda. Ez kissé dzsessz-rockos zene, amiben a szimfonikus zenekar is helyet kap. Egy másik munka kapcsán beszéltem Eberhard Schoener német karmesterrel, ő vetette fel, hogy dolgozzunk közösen, és a figyelmembe ajánlotta a Philharmonia Hungaricát, ami Észak-Németországban élő emigráns magyar zenészekből állt. Nagyon izgalmas ötletnek tűnt, mert voltak lemezeim, amin ez az együttes játszott. Azt hiszem, Doráti Antal vezényelte őket, aki sok éven át állt a zenekar élén. Sikerült megszerveznünk és remekül dolgoztunk együtt. Három-négy napon át dolgoztunk velük, az emigráció dacára is nagyon erősen élt bennük a magyaros szenvedély.

Van valamilyen kapcsolata a magyar zenével, magyar zeneszerzők műveivel?

Fiatalkoromban fedeztem fel Bartók olyan műveit mint a Concerto zenekarra vagy a Zene húros hangszerekre, ütőkre és cselesztára. A Román népi táncok egyik darabja ihlette a Sarabande szvit egyik darabját.

Más mentalitásra van szükség, ha valaki szimfonikus zenekarra vagy rockegyüttes számára ír zenét?

Ez egy nagyon jó kérdés, mert a válasz egyszerre igen és nem. A hagyományos értelemben, a zene születésének szempontjából nincs eltérés. Hallok a fejemben egy dallamot, aztán leírom. Lehet, hogy a zongoránál ülve improvizálok, vagy ülök a repülőn vagy akár sétálok. A különbség abban van, hogyha egy zenekarra írok, akkor azt másképp kell megzenésíteni. De a zene ugyanarról a rejtélyes helyről jön. Nem tudom, hogy fentről vagy lentről, kívülről vagy belülről. Jó volna tudni honnan jön, de hála istennek jön.

Tavaly két lemezt is megjelentetett (Durham Concerto, Boom of the Tingling Strings & Disguises). Milyen tervei vannak a jövőre nézve?

Az egyik oka, hogy kiléptem a Deep Purple-ből, hogy ne kelljen annyit turnéznom. Õk körülbelül 90-100 koncertet adnak egy évben, én idén csak 20-at tervezek. Így marad időm írni, ugyanakkor arra is, hogy nagyszerű zenekarokkal remek helyeken adjak koncerteket. Úgyhogy mindennek csak az előnyeit élvezem. Ami pedig az írást illeti, egyszerűen csak komponálok. Fogalmam sincs mi az, amíg a papíron meg nem látom. Néha úgy érzem, zenekarnak írok, máskor úgy, hogy csak magamnak, a zongorára. Felkértek, hogy írjak olyan zenekari műveket, mint amilyenek az utolsó két lemezemen voltak, úgyhogy most ilyeneken is dolgozom. Jelen pillanatban egy nagyon szerencsés, boldog embernek érzem magam, aki megtalálta a helyét a világban.