Ez ügyben csak aggódni lehet, bár ez valamelyest elhatározás kérdése. Biztos, hogy bizonyos lényeges elemek elvesznek, más lényeges részek pedig hozzáadódnak. Én egyszer azt gondoltam, hogy egy könyvnek az igazi arcát akkor ismernénk meg, ha a világ összes nyelvére lefordítanánk. Mivel minden nyelven jön hozzá még valami, meg el is veszik. Ez egy érdekes dolog. Nekem már többször nagyon tárgyszerűen bebizonyították, hogy engem mennyire nem lehet fordítani. De ezzel nem tudok foglalkozni. Valóban igaz, hogy a nehezebben fordítható szerzők közé tartozom, mert annyira a magyar nyelvből "vackolódom". A fordítónak egyszerre kell bátornak és leleményesnek lennie, de azért nem túl bátornak, tehát ez egy bonyolult dolog.

A Semmi művészet kapcsán a kritika és ön is egy új nézőpont megjelenését hangsúlyozta. Talán ez a legmarkánsabb eltérés a korábbi művekhez képest. Milyen ez az új látásmód?

Megpróbálom gyakorlatiasan megfogalmazni. Kevésbé a Javított kiadás, inkább a Harmonia Caelestis után azt gondoltam, hogy valamit végigírtam. Végigírtam a családdal kapcsolatos történeteket, és most valami mást kell kezdeni. De ez vajon mit jelent? Mit jelent az, hogy végigírtam, mi ért véget; és mi az, ami kezdődik? Ez tiltásokat jelent, azt hogy soha többet ne írjak a családról, vagy mi mást? Ez számomra egy gyakorlati dolog, meg kell nézni, hogy ez pontosan mit jelent. Itt jön aztán ez a hasonlat, hogy akkor máshol áll a kamera. Egyre távolabb van a család, a szöveg már nem belülről nézi, hanem kijjebbről, és az sem biztos, hogy mindig a családot akarja nézni. De ez a más nézőpont az enyém, nem az olvasóé. Ennek a megjelenése nekem mindenféle új szabadságokat jelent.

Miért a család szolgáltatja most is az elsődleges témáknát?

Ahogy a vicc mondja, sok oka van ennek, például az egyik az, hogy sok tapasztalatom és tudásom van e tárgykörben. Gyerekként nagy családban éltem, most is nagy a család; és emellett még van ez a történelmi "hóbelevanc" mint írói esély és lehetőség. Tulajdonképpen ez nem elhatározás kérdése, belesodródik az ember. Én az egyik könyvből "mentem" bele a másikba, és annak a logikája egy belső logika, nem pedig egy kívülről vagy kívülre való figyelésé.

Hemingway írja, hogy legyőzte már Mr. Turgenyevet, legyőzte már Mr. Thomas Mannt, de Mr. Tolsztojt még nem sikerült kiütnie. Az ilyesfajta versenyszellem az irodalomban eleve ostoba felvetés?

Ez Hemingwayre jellemző, de meglehetősen ostoba felvetés. Az irodalmi művek összehasonlíthatatlanok egymással. Nincs olyan, hogy legnagyobb író, hogy ez nagyobb meg amaz nagyobb. Én ezt soha nem láttam efféle harcnak vagy kakaskodásnak. Valamelyest ellenkezőleg. Tehát ha így nézné az ember - és még becsületes is volna -, akkor nagyon hamar nagyon sok írót tudna fölhozni az irodalomtörténetből, és állandóan azt kéne megmagyaráznia magának, hogy miért is fog tollat mondjuk Dante után. Hát azért fog tollat, mert a tehetségnek és tehetségtelenségnek avval az arányával, ami őt jellemzi, azzal még soha senki nem írt. Ez adja a legitimitását egy-egy új könyvnek, hogy van ott egy új pofa, személyiség, aki most ezzel mond el valamit.Soha nem szokott azon gondolkodni, hogy miként ítélik majd meg?

Ha az ember mintegy irodalomtörténetileg próbálna magára tekinteni, az a hülyeségnek a szinonimája volna. Ennek ellenére ismerek jó írót is, aki így tud nézni saját magára vagy akár rám is. Akkor is gondolkodna ezen az ember, hogyha frusztrált volna. Elég veszélyes könyveket írni, nagyon ki van szolgáltatva az ember, és ahhoz szalad segítségül, ami van. Tehát ha sikere van, akkor az sikerhez; ha sikertelensége van, de szakmailag elismerik, akkor az számít; ha egyik sem számít, akkor jön az utókor. Ha ez valamelyest arányban van, akkor az embernek megadatik az a luxus, hogy ezen ne studírozzon.

Több írásában, publicisztikájában is foglalkozott korábban azzal, hogy a közeg mennyire határozza meg az írót, illetve az írást. Mit gondol, ez a mostani társadalmi, irodalmi közeg, miként hat a magyar művekre?

Ha azt nézem, hogy például az elmúlt húsz év szépirodalmán mennyire látszik az elmúlt húsz év, azt nem nagyon látom. Egyszerűen azért, mert az irodalom lassúbb. Azt azért hozzáteszem, hogy soha nem éltem olyan közegben, ami nagyon inspiráló lett volna. Mindig az volt az érzésem, hogy mindent saját magamból sajtolok ki, nem pedig egy derűs, mozgó szellemi környezetből. De a könyvekkel, a nyugatosokkal, Ottlikékkal az ember megteremtette a saját környezetét. A társadalmi közeg, amiben éltünk, az nem segítette az embert. Ami most van, ez sem segíti. Elég nyögvenyelősen lehet élni, túl sok hülyeséggel vesszük magunkat körül, túl sok hülyeséget termelünk, és ez visszahat. Hogy nagy szót használjak, az alkotáshoz, teremtéshez kell valamiféle jókedv. Most ezt elég nehéz megteremteni, de minthogy munkaköri kötelesség, nincs választás. Talán a jókedv nem is jó szó, ez nem hangulatot jelöl, hanem valami derűt, vagy nem tudom, micsodát. Ezen még el lehetne nyafogni hosszan.

A rendszerváltozás után arról is írt, hogy nem nagyon kerültek elő nagy írók nagy művei a fiókokból. Most, húsz év távlatából már letisztult, hogy mik voltak a Kádár-korszak nagy alkotásai, és ez az időszak az irodalomban is lezárult?

A Kádár-korszakban nem voltak tiltott művek, tehát világos volt, hogy nem fognak ilyenek előkerülni, hiszen a nyolcvanas évek második felében minden megjelenhetett. A Kádár-korszak pusztítása nem ez volt, hanem hogy bizonyos művek meg sem születtek. Van olyan fölfogás, amelyik nagyon kötődik a valósághoz, a szenvedélyét, mindenét abból veszi; és akkor ott a szerzőnek könnyen kedve szegődhetett, és ez nem íródott meg. Domokos Mátyásnak vannak erre vonatkozó írásai, hogy mi az, ami nem született meg. Nem is az a lényeges, hogy nem kerültek elő a fiókból, hanem az, hogy nem voltak benne. Ez az igazi sötétsége annak a rendszernek.

A mai irodalmi művekre, nyelvezetre mennyire nyomja rá a bélyegét ez a negyven év, vagy már "kihevertük"?

Szerintem ezt nem kell kiheverni, hanem meg kell érteni, dolgozni kell vele. Ha megváltoztatta a nyelvhasználatot, akkor azt nem olyan egyszerű visszaváltoztatni. Akkor azt azzal a megváltozottságával kell tudomásul venni. Én például dolgoztam azzal a ténnyel, amit a diktatúra csinált a nyelvvel. Felhasználtam a diktatúra idióta nyelvét. Nekem nagy élmény volt '89 után, hogy egy másodperc alatt bizonyos szavak mást jelentettek, elvesztették a jelentésüket; új szavak jelentkezték. Például a 'magyar' szónak egész más lett a helyi értéke, aztán egy időben a 'gerinc' volt ilyen, a 'haza'. Vagy például a szocialista szó régebben is nagyon érdekesen működött, fosztóképző volt. Ez Czakó Gábor megfigyelése. A szocialista demokrácia az a demokrácia hiányát jelentette, a szocialista piacgazdaság az a tökéletes gazdasági anarchiát jelentette, és így tovább.A magyar értelmiség által '89-'90-ben felvázolt tervek így utólag illúziónak, vagy túl optimisták tűnnek? Merthogy gyakorlatilag törtrészük sem valósult meg.

Az a kisebbik baj, hogy az értelmiség által fölvázoltak nem teljesültek. A nagyobb az, hogy mindenkinek volt valami hamis elgondolása erről. Nevezetesen az, hogy a politikai szabadság azonos a boldogsággal. Hogyha szabadok leszünk politikailag, akkor az életünk is szabad lesz mindenestül, és boldogok leszünk. Ezek pedig nem egymással összefüggő dolgok. A szabadságnak mindenféle nehézsége van, a szabadságnak súlya van, a szabadságnak felelőssége van. Ezt a felelősséget a mai napig nem akarják fölismerni, hanem szeretnénk delegálni, mondjuk a pártokra, az államra; miközben a pártoknak és az államnak is nagy felelőssége van, ők is szeretnék delegálni, tehát mindenki nyomja tovább. Hogy ezzel a látványos fogalmazással éljek, ez a túlélni versus élni problematika. Abban a rendszerben már kialakultak a reflexeink, a tudásunk is, a túlélés különböző stratégiáit illetően. Jól eligazodtunk abban a vadonban, ami a '90 előtti idiótaság. Ezt itt meg nem ismerjük. Nem tudjuk, hogy mi a pénz; hogy mit jelent, hogy idejön egy külföldi cég, és akkor milyen szerződést kell kötni; hogy el kéne menni Miskolcról Pécsre, de miért mennénk el, amikor az apánk sem ment el harminc kilométerrel arrébb...és eközben látjuk, hogy Európában - Amerikáról nem is beszélve - azonnal elmennek Münchenből Hamburgba, ha ott van munkájuk. De ezt mi az élet a romlásaként éljük meg.

4

Arra nagyon hamar rájön az ember, ha nem boldog. Egyszerűen láttuk, hogy nem volt mit élvezni a szabadságon. Az nagyon kevés embernek boldogság, hogy például szabadon beszélhet. Én például folyamatosan örülök annak, hogy nem diktatúrában élek, de hát ez nem egészen normális dolog. Az élet, amit generáltunk, - ez a klasszikus demokrácia vagy annak egy kelet-európai verziója - azon olyan sok élveznivaló nincsen.

Ezt értem, de ezzel együtt nem jött meg az a felismerés, ami az egyéni felelősségről szól.

Igen. Éppen annak a nehézségeit tapogatjuk, hogy nekünk könnyebb volt, mint a cseheknek, mint az NDK-nak, mint a lengyeleknek, és akkor ebből azt hihettük -én legalábbis azt hittem -, hogy könnyebben megyünk át egy szabadabb rendszerbe. Hisz' úgy hittem: nagyon cinikus, de ideológiamentes világ volt a nyolcvanas években, de aztán rájöttem, hogy ez nem egészen így van. Azt hiszem, hogy például Lengyelországban sokkal jobban teljesít az értelmiség, bár az ember messziről mindig egy kicsit föléje olvas. De ott ez a réteg nincs olyan közel a pártokhoz, itthon túl közel van. Nem az a baj, hogy politikusan gondolkodnak az emberek vagy nem politikusan, hanem hogy pártpolitikusan gondolkodnak. A jobboldal magát is szinte így definiálja, de a baloldal is túlságosan közel áll. Ebben a helyzetben nincs is olyan, akiről azt gondolnánk, hogy nem ott állna, mert ha objektíve nem ott áll - önéletrajzi megjegyzés - akkor sem tudunk rá úgy tekinteni.

Mi az, amivel meg tudja teremteni ezt a személyes derűt ami szükséges az íráshoz? Maga szorgalmas író.

Azt nem lehet elvitatni tőlem, hogy szorgalmas író vagyok. Én a megoldást a munkában látom. Meg akarok valamit csinálni, és amit tudok, azt meg is csinálom belőle.

Most már összeállt a fejében több évnyi munka.

Azt látom, hogy abban a térben - mondom így homályosan - aminek az első darabja A semmi művészet, ott miket akarok csinálni. Pontosan persze nem látom, mert az majd a "csináláskor" derül ki, de azzal tisztában vagyok, hogy mi az az öt könyv, amit most el kell olvasnom, milyen történeti munkákat kell végeznem, vagyis hogyan kezdjek hozzá. Ezen kívül elkezdtem már ezeket az Esti Kornél-novellákat is. Az egészben az izgalmas, hogy ugyanabban az állapotban érzem magamat, mint amikor elkezdtem a Bevezetésnek (Bevezetés a szépirodalomba - a szerk.) a darabjait csinálni, vagyis látok egy új helyzetet, amit nem ismerek, és amit most kezdek használni.

Amikor egy-egy ilyen nagyobb mű elkészül, akkor kell utána némi szünet, vagy az ember rögtön neki tud állni a következőnek, hiszen tematikában ezek egymásra építkeznek?

A regényírás hosszú távú munka, kubikus munka vagy bányászmunka. Tehát vigyázni kell az embernek az egészségére. Én mindig egyik könyvből estem a másikba. Ez alól kivétel a 2002 és 2004 közötti időszak, ott éppen azon studíroztam, hogy mit jelent a Harmonia Caelestis utáni írás.

Érdekes, hogy ebben is annyira racionális.

Ez nem racionalitás, ez szép szóval kegyelem kérdése, hogy az ember el tudja kezdeni a következőt. Szerencse. De soha nem tudja az ember, hogy a következő könyvnél is így lesz-e.

Ha nem jön az ihlet, vagy a kegyelem, akkor az ember csak sorra írja a rossz mondatokat?

Erről szól a munka. Minden nap ilyen szinten, hogy az ember ül, és hülyeségeket csinál, amiről nem is látja, hogy hülyeség, hanem további két hét munkával deríti ki, hogy semmi értelme nem volt annak, amit eddig csinált. Akkor jön a következő hét, és így tovább. Ez a munka lényege, hogy nem megy, nem megy, aztán megy, aztán megint nem megy. Ez ilyen nyöszörgős.