Igen, amikor nehezebb darabot játszom - bár butaságnak hangzik - már úgy ébredek, hogy aznap spórolok az energiáimmal. Azaz nem rohangászom ügyeket intézni, az esti feladatra összpontosítok.

A Lear különleges szerep, és ön azt mondta, hogy jó időben találta meg.

Igen. Ez a szerep idősebb színészek jutalomjátéka szokott lenni. Ugyanakkor nagy fizikai- és szellemi energiákat igényel. Azaz nem lehet túlságosan öregen játszani. Erre értettem, hogy jókor talált rám. Hozzá kell tenni, hogy például a Brook-féle híres Lear király előadásban Paul Scofield negyven éves volt, amikor Leart játszotta. Brook könyve szerint sokat is küszködött vele, és végül hosszas próbafolyamat után "belülről" sikerült megöregednie. Nem volt fontos, hogy milyen a mozgása, vagy a gesztusai, az egyszerűen ehhez a belső érzéshez igazodott.

Ön sem igazán öreg Leart játszik.

Persze. A rendező, Bocsárdi László elképzelése szerint Lear egy ereje teljében lévő, hatvan felé járó ember, aki tele van vágyakkal, álmokkal. Ezeket a be nem teljesedett vágyait szeretné kiélni, amikor úgy dönt: felosztja a birodalmát. Tehát ez nem egy szenilis vénember hagymázas ötlete, hogy egy reggel ébredés után azt mondja: mindenemről lemondok. Sokkal inkább meg van győződve róla, hogy ő a király, a földjei nélkül is az. Ez lesz az ő súlyos tévedése, ugyanis kiderül: nem a személye jelenti a rangot. De ekkor még úgy érzi, felelősség nélkül szeretne élni, megérdemli, hogy szórakozzon, vadásszon, lumpoljon, nőzzön.A csalódásait is nagy érzelmekkel reagálja le, korántsem befelé forduló, hanem inkább dühös, indulatos.

Lear folyamatosan eszmél rá, hogy nem csak saját magát tette tönkre, hanem az országot is, hiszen a bizonytalan hatalmi helyzet fölnöveszti az "edmundokat", a hatalomvágyó lányokat, azokat, akik szeretnek a zavarosban halászni. Ez vezet végül az őrületéhez. Szembesül a lányai hálátlanságával. Ez ebben az igazi mai történet: az apa sodródik egyik gyermektől a másikig, ugyanakkor a hiúságát nem tudja legyőzni, hiszen azért ez egy formátumos egyéniség, egy király. Ez egy fölfokozott helyzet, amit a néző lefordít a saját életére, és akkor jó, ha le tudja fordítani. Ha úgy érzi: ez velem is megtörtént, vagy "Istenem, csak én ne kerüljek ilyen helyzetbe".

A szerepei kapcsán azt szokta mondani, hogy ez és ez a szerep talált meg, ezt osztották rám. Mindig passzív részese ennek? Nincs olyan, hogy azt mondja: de szeretnék Lear király lenni, ide nekem egy rendezőt!

Óvatosan kell bánni ezzel, mert az ember nem mindig látja magát jól kívülről. Nem biztos, hogy nekem való az a szerep, amiről én úgy tartom. Meg egy picit a felelősséget is leveszi az ember válláról, hogyha valaki azt mondja, hogy én veled szeretném megcsinálni a Lear királyt, mert úgy érzem, hogy emberileg, színészileg olyan állapotban vagy, hogy benned most megszülethet ez a szerep. Szerintem ez a jobb helyzet, nem pedig az, hogy én kitalálok magamnak egy szerepet, keresek hozzá egy rendezőt, és "megcsinálom magamat". A rendező lásson bennem valamit, és dolgozzon azon, hogy azt ki tudja hozni belőlem. Szerintem egy objektív, külső szem tisztábban látja ezt.

Melyik volt az a szerep, ami önt is meglepetésként érte? Azaz valaki belelátta Blaskó Péterbe, és ön rádöbbent, hogy "igen, ez tényleg én vagyok".

A Lear után úgy alakult, hogy a Hamvai Kornél által írt Szigligetben egy gondnokot kell játszanom. Úgy éreztem, hogy ez nem hozzám illő szerep. A Lear egy szenvedélyes, drámai történet, "nagy súlyú, kőtömb". Ez pedig egy krimiburleszk, amiről azt hittem: nem passzol hozzám. Azt gondoltam: egy ilyen vígjátékban nem lennék igazán jó. Aztán valahogy csak előbányásztam magamból ezt a kicsit ütődött Darányit, hál' Istennek nagy siker lett.

A Woland nem ilyen volt?

Igen, Woland is ilyen volt. Ez egyébként egy különleges történet, hiszen én először nyolc évvel ezelőtt Szegeden játszottam a Mestert a Mester és Margaritában. Akkor Kulka János alakította Wolandot, és azt gondoltam, hogy ez így jó. Aztán Szász János a Nemzetiben egyszer csak megtalált ezzel a szereppel.Bár érdekes, ahogyan most beszélünk róla, eszembe jut, hogy Szász János is gondolkodott azon, hogy Wolandot játsszam, avagy Mestert. Végül borzasztóan örülök neki, hogy Woland lettem, mert nagy kihívása az ember színészi létének, hogy miként tudja ezt a sátánt úgy előcsalogatni magából, hogy az igazán hiteles legyen, legyen egy kis sármja is, lehessen szeretni, de lehessen félni is tőle...

Azt hiszem, ennél nagyobb dicséret nincsen, hogy egy rendező azon gondolkodik, hogy Mestert vagy Wolandot osszon önre.

Igen, ég és föld! Hálás vagyok, hogy volt alkalmam ezeket a különböző, ellentétes szerepeket eljátszani. Például a Tartuffe-ben, Miskolcon Tartuffe-t játszottam, és aztán fölkerülve Pestre Orgont; a Tótékban először az őrnagyot, aztán Tót Lajos tűzoltóparancsnokot. Ez borzasztó öröm számomra, mert azt jelenti, hogy sok rendezőnek többféle változat jut rólam az eszébe, és bíznak abban, hogy "ebben biztos jó lesz a Blaskó, mert ő ezt meg fogja tudni csinálni".

Amikor a főiskolai évekről beszél, akkor azt mondja, hogy tétova, későn érő típus, mégis rögtön leszerződtették a Nemzeti Színházba.

Igazából a jó sors vezeti az embert. Én a Várkonyi-osztályban játszottam, jobban mondva a Várkonyi-Vámos László osztályban. Nagyon jó páros volt, Várkonyi lazább volt, mint Vámos László tanár úr, így az egyiküket körülvevő aura kiegészült a másik precizitásával, szenvedélyességével. Nagyon jól kiegészítették egymást. Remek osztály volt: Kern Andris, Verebes Pista, Bodnár Erika, Piros Ildikó, Sunyovszky Szilvi, Detre Annamária, aztán páran már lemorzsolódtak a közel negyven év során, van, aki már meg is halt. Nagyon szerettük egymást, remekül tudtunk együtt dolgozni. Gyönyörű korszaka az ember életének a főiskola. Emlékszem, olyan boldogok voltunk, mindenki előtt a teljesség állt, a nagy remények, és aztán csak utána jöttek a küzdelmek, a harcok, és az egyéni megmérettetések.

Mindig is színész akart lenni?

Hiszek abban, hogy mindenkinek feladata van, küldetéssel születünk. Biztos vagyok benne, hogy nekem itt, ekörül van dolgom, és ebben nagyon jól is érzem magam. Időnként elfáradok, olykor szorongóbb vagyok a kelleténél, de alapvetően érzem, hogy itt tudom beteljesíteni a sorsom. Tudja, ez orvosság is egyben. Az, hogy az ember színész és mindenféle szenvedélyes őrületeket, nagy amplitúdókat ki tud élni magából esténként, ez azt jelenti, hogy föl is oldódik. Az emberből elszáll minden ilyen feszültség, megnyugszik, pszichésen helyreáll.

4

Vigyázni kell, tudatosítani kell, hogy mi a színház és mi az élet. Az élet sokkal gazdagabb, sokkal tágabb, sokkal-sokkal nagyobb volumenű dolog, mint a színpad. Az egy része az életnek. Ha az ember ezt jól helyezi el magában, akkor nincs ezzel baj. Nyilván az sem lehet, hogy az ember a lábtörlőn leteszi a színházi dolgait, hazamegy, kinyitja az ajtót, és aztán megszűnik a színház odabent a lakásban. Számtalanszor kéri a feleségem, hogy az őrületeidet, ha lehet, akkor a lépcsőházban hagyd. Persze, hogy nem lehet, de a helyén kell kezelni.

Miért hagyta ott a Nemzetit, miért szerződött Miskolcra?

A szereplési vágy vitt. Nem elégített ki az, hogy ülök a büfében, és akkor ott időnként már olyan rosszízű megjegyzéseket is tettem kortársaimra, hogy miért az játssza, meg miért úgy játssza...Ezt nem szerettem magamban, így arra gondoltam, hogy elmegyek vidékre, nem kell nekem a Nemzeti Színházban nyugdíjasként megöregednem. Ott olyan hihetetlen színészóriások játszottak akkor, mint Bessenyei Ferenc, Kálmán György, Sinkovits Imre, Kállai Ferenc, szóval volt kiknek főszerepet adni, és hát ott apróbb szerepeket kapott az ember. Éppen akkoriban hívott a miskolci direktor, Sarlós Gábor, hogy csinálna egy Csongor és Tündét, és szeretné, ha én játszanám Csongort. Ennek természetesen nagyon örültem. Hamar megszerettek engem, én is őket, és akkor döntöttem el, hogy - mivel itt lenne lehetőségem arra, hogy komoly szerepeket játsszak - nap mint nap színpadon legyek, átszerződöm.

És sokáig ott is maradt.

Igen, végül is ez a vidéki időszakom tizennégy évig tartott. Így visszagondolva kicsit hosszú idő volt, hiszen ez alatt könnyen elfelejtik az embert Budapesten. Mondjuk akkortájt azért még másfajta lehetőségek is voltak, időnként le-lejöttek értem, és fölhoztak egy-egy tévéjátékra, filmre. Komoly dolgokat is csináltam a miskolci időszak vége felé, például a Szőnyi G. Sándor rendezte kétrészes Bánk bánnak játszottam a címszerepét. Nemrég voltam szülői értekezleten a gimnazista Bence fiam osztályfőnökénél, és mondja a tanár úr, hogy "láttuk ám a Bence fiatal édesapját". Ez is olyan örömmel tölt el, hogy a mostani gimnazisták talán időnként megnézik azt a Bánk bánt, amelyik én voltam.

Utána visszajött Pestre, hogyan és miért?

Van egy elméletem arról, hogy az emberben igenis "szól" valamiféle belső hang, amely mindig megsúgja, hogy mit kell tennünk. Hiszem, hogy ezek a belső hangok időnként egészen biztosan jeleznek, és akkor szoktam fölállni, mikor ezek megszólalnak bennem, hogy most valaminek vége van, innen el kell menni. Akkor az majdnem biztos, hogy ott valami befejeződött, lezárult. Kicsit misztikus ez, tudom, de úgy érzem, néha muszáj "befelé hallgatni".

A Nemzeti Színházban most jó helyen van?

Igen. Itt kifejezetten jól érzem magam. De Tamás (Jordán Tamás igazgató - szerk.) távozása biztos, hogy nagy változást fog hozni, mert én most látom olyan beérettnek a társulatot, hogy egy nyelvet beszélünk. Azok a színészek, akiket korábban szerződtettek és akiket Tamás hozott most értek egy társulattá, és tudnak közösen játszani, értik, szeretik, becsülik egymást. Nagyon fontos dolog, hogy mindenki lássa: a jó az jó és a rossz az nem jó. Igazából csak annyit szeretnék, hogy ez ne romoljon el.