Mert Cezanne a kubizmus létrehozásával valami egészen újat tudott alkotni, valamit, ami gyökeresen eltér a korábbiaktól. Hiszen az új irányzatok megjelenése előtt az 'egy szemmel látható' reneszánsz perspektíva négy és fél évszázadon keresztül kánon volt. Cézanne azt mondta: olyan dolgokat szeretne festeni, amelyek majd később is megállják a helyüket a múzeumokban. Soha nem felejtem el, hogy láttam Bécsben Cézanne: Befejezetlen és befejezett munkásság című kiállításán A gardanne-i táj című képet. Soha nem jártam azon a vidéken, de egy évvel később egy párizsi hajnalon, hirtelen úgy tűnt, mintha a látványt "rá tudtam volna vasalni" a Bécsben látott Cézanne-alkotásra. Akkor hasított belém a kérdés és felismerés, hogy vajon ez a gardanne-i tájkép nem az első kubista ábrázolás-e?

De ha egy kép ennyire elvarázsolja, akkor - az operatőri munkával szemben - miért választotta mégis a rendezést?

Én "képírónak" vallom magam, vagy ha szabad, képírástudónak, a filmjeimben nagyon sok feladatot én végzek el. A diplomámba ugyan az van bevésve, hogy rendező, ám ez nem igazán fontos. Nekem minden látvány olyan, mint egy megfejtésre váró, furcsa rejtvény, amibe be kell hatolnom. Ezt egyébként Cézanne mondja, hogy be kell hatolni a látványba, és kifejezni azt a leglogikusabb módon, ez a lényeg.

Lehet úgy alkotni, hogy azt tartja szem előtt a művész, hogy időtálló legyen az, amit létrehoz?

Először is az ösztönökre kell hallgatni. Ez nagyon fontos dolog. Mindenfajta járulékos elem, tudás, amit az ember fölszed az idővel, ezt kell, hogy szolgálja. A lényeg, hogy megragadjuk a számunkra fontos valóságrészt, az egész feltárásáról már ne is beszéljünk. Faulkner azt mondta: én - mint író - magunkat a lehetetlen megkísértésének ragyogó kudarcai szerint osztályozom. Ennél szebben nem lehet kifejezni.Miként lesz egy-egy történetből, találkozásból forgatókönyv?

Ennek különböző módjai vannak. Az első játékfilmem, a Sodrásban például úgy állt össze, hogy érettségi után Szolnokon dolgoztam két évet. A Tisza volt az életünk "központja", siheder kölykök fölmentünk leánynézőbe a "fölső" strandra, és ha ott nem találtunk nekünk tetsző "termést", lesodortattuk magunkat a folyóval az "alsó" strandra, hogy ott próbáljunk szerencsét. Közben azzal szórakoztunk, hogy a négy-négy és fél méter mély Tisza aljáról sarat hoztunk fel, elhajítottuk valaki felé, aztán neki kellett iszapot markolnia. Vakmerősködő, hencegő játék volt. Édesapám halála után egyszer csak a Tisza partján állva belém hasított ez a gyermekkori emlék, s innen jött az ötlet. De előfordul az is, hogy egy mozdulat indít el valamit az emberben, ha lát például egy női kezet, s azt gondolja, ennek láttatásával kezdődhetne egy jelenet.

Jellemző Önre, hogy elraktározza a történeteket?

Szerintem ez mindenkire jellemző, csak különböző mértékben. Emlékszem egy csodálatos pillanatra a Krónika forgatásán Szatmárban. 1968-ban volt, a magyarországi boszorkányhitről készítettem filmet. Egy alkalommal egy idős ember - iszonyatos nagy, göcsörtös kezei voltak, fantasztikus két keze volt - mesélt arról, hogy vannak látó emberek, akik, amikor eljön a végük, nem tudnak meghalni mindaddig, amíg át nem adják a tudományukat valakinek. Mondta, hogy ő kicsi gyerek volt, és találkozott egy ilyen emberrel, aki megragadta a kezét, és csak csókolgatta. A következő kifejezést használta: "csókolta, csak csókolta és a könnyű csak úgy hömbörgött a két orcáján". Hát azt hittem, hogy kiesik a kamera a kezemből.

Egyszer azt mondta, a filmeket nem érteni, hanem érezni kell. Ez mit jelent?

A művészet az induktív látomás, a kritika az deduktív logika. Tehát egy néző, amikor egy film hat rá, azzal viaskodik. Ha az érzelmeit megelőzi az, hogy megpróbálja értelmileg megfejteni a dolgokat, az általában rossz értelmezéshez vezet.

De ez nem egyéntől függ?

Persze, de azt látnunk kell, hogy nagyon megváltozott a világ. Ki kell mondani, hogy válság van a filmművészetben, mert egészen másfajta rögzítési technikákkal dolgozunk. Mutattam magának azt a kis vágósablont, amivel dolgoztam anno. Most a vágó gombokat nyomogat, tehát egyszerűen nincsen testi kontaktusa az anyaggal, ami persze fantasztikus dolgokat is eredményez, de közben elvész valami lényegi. A ma meghatározó, amerikai filmek a nézőt a film rabjává kívánják tenni, bármilyen híg is a történet.Nem érdemes tehát küzdeni a jó filmért?

Nem kétséges, hogy tenni kell a dolgunkat. Én egyébként a rendezőket három csoportba sorolom. Az első a játékmester. Ez az úr belép a műterembe, mindenki előre köszön neki, és akkor azt mondja, hogy "kedves Bella, álljon legyen szíves ide, Artúr bejössz, meghajolsz, odamész szépen a Bellához, és kezet csókolsz neki, és azt mondod, hogy milyen jó színben van ma, asszonyom". Ezzel elintézte a jelenetet, innen minden az operatőr feladata. A második esetben a filmrendező nagyon felkészült ember, aki ismeri a technikát, bejön, és azt mondja: "Bella, maga itt van, Artúr, te bejössz, meghajolsz, ez egy kis amerikai plán. Ide tegyél egy sínt, innen indulunk, stb....Tehát már az operatőrt is pontos utasításokkal látja el. És van a harmadik kategória, a nagyok kategóriája, ahol nem tudni, miért, az ember ül a vászon előtt, és úgy érzi, hogy mint egy nagy membrán, kezd megmozdulni az a vászon. Ez az istenadta tehetség.

Ennek fényében is kérdés, hogy tanítható-e a rendezés. Ön, amikor kurzust tart például Indiában, mit tanít a diákjainak?

Mindig úgy kezdem, hogy gyerekek, filmrendezést tanítani nem lehetséges. Bűvész vagyok, itt a kezem, tetszik látni, hogy csalok vagy nem csalok, de művészetet nem lehet tanítani. Egy dolog nagyon fontos: hogy az ember ott legyen a fiatalok mellett, pont úgy, mint a Képzőművészeti Főiskolán a mester. Az ő feladata, hogy korrigál, javít. Ennyi a munka, nem más. Korrigálni kell, de mindig elmondani azt, hogy gyerekek, az akadémikus szabályok ilyenek. Tehát ez vagy az van megírva a "nagykönyvben", ezt meg kell tanulni, azért, hogy később az ember azt tudja mondani, hogy ez az, amit most félreteszek, és megyek a saját ösvényemre.

És akkor lesz belőle nagy rendező, ha szembefordul a fő trendekkel?

Nem. Azt hiszem, nincsenek egy-egy korban kizárólagos stílusok. Szerintem a stílusok története nem egymás utáni, hanem a bennünk rejlő racionálisnak és irracionálisnak az állandó "együttfutása". Amellett, hogy van egy korstílus, vannak apró kis stílusok, mindegyik mesternek a maga stílusa.

4

Mert nincsen kedvem az én koromban nyegle banktisztviselőkhöz kilincselni, akik egyébként átdobják az embert a palánkon, mert ígérnek fűt-fát, és aztán semmit sem adnak. A filmkészítés manapság eléggé sokba kerül. Én meglehetősen régen ezt az "egy emberes" módszert választottam, járom a világot, és szebbnél szebb tájakról készítek felvételeket. Ez nagyon fontos különben. Értem persze, hogy az aiszkhüloszi vagy a szophoklészi dráma a csúcsa a mi emberi futásunknak és létezésünknek, de hát akkor mit kezdünk a szapphói töredékkel? Hát hadd csináljak én töredéket, ha nem is szapphóit!

Bergman - amikor abbahagyta a filmezést - azt mondta: belefáradt. Ön szerint van ilyen pillanat?

Lehet. Magának nincs fogalma, hogy mit jelent az öregség. Én megértem Bergmant.

Ön is ezt érzi?

Meg kell vallanom őszintén, hogy igen. Ez persze nem a közönségre tartozik, de az ember, hogyha azt mondja, hogy picikét leáll, akkor annak mindenképpen van valami oka. Ez nem jelenti azt, hogy a felszín alatt nincs lávafolyam, csak nem tudni, hogy át tudja-e szakítani a kérget, vagy sem. Ezek nagyon egyszerű dolgok, hogy az ember eljut egy bizonyos pontig a körülötte lévő világ megismerésében. Hésziodosz Krisztus előtt 800 esztendővel leírta a Munkák és napokban azt, hogy az a kor, amiben él, az a vaskor, tehát már nem aranykor, ezüstkor és így tovább, hanem vaskor. Én - hogyha szabad ehhez a meghatározáshoz hozzátenni egy kiegészítést - úgy érzem, hogy a mienk már pléhkor rozsdás lyukakkal.

Miért ez a pesszimizmus?

Nem, nem vagyok pesszimista, reálpolitikus vagyok.

Ettől függetlenül nem tudom elképzelni, hogy ne lenne a fiókja tele ötletekkel. Nyilván vannak töredékek, amik foglalkoztatják.

Minthogy sokkal kevesebb van már előttem, mint a hátam mögött, ezért minden erőfeszítésem, energiám arra fordítom, hogy a létezésem minőségét emeljem a küszöbig, amin majd egyszer át kell lépjek. Ha ebbe belefér öt játékfilm, öt, ha másfél, másfél, ha egy sem, "secko jedno". Most Velencéről forgatok filmet, a nyersanyag jó részét már felvettem, remélem, hogy a jövő év első felében elkészülök. Azonkívül nemrég kaptam a meghívást, hogy egy retrospektívet csinálnak a trieszti filmfesztiválon. Az összes játékfilmem, néhány dokumentumfilmem és a fotókiállításom is ott lesz.