A Euromedia Research nevű intézet a La Stampában közzétett legfrissebb felmérése szerint az olaszok kevesebb mint harmada – „három emberből kevesebb, mint egy” – tartotta csak elfogadhatónak azonnali új választás kiírását, míg a megkérdezettek több, mint fele az eddigi, Draghi vezette „nemzeti egységkormány” helyén maradását támogatta volna.

A nemzetközi intézmények körében is a 74 éves (olasz és nemzetközi bankárból lett) technokrata politikus tekintélyét sokan a jelenlegi európai mezőnyben is kimagaslónak minősítik. E véleményeket a brüsszeli Politico egyenesen abban summázta, hogy Angela Merkel visszavonulása után

igazából Draghi vált az európai uniós politikai színtér doyenjévé, akinek „átgondolt, de halk szavú javaslatai” „az elmúlt hónapok vitáinak kulcstényezőjévé váltak”

– vélte egyebek között Pedro Sanchez spanyol miniszterelnök.

A spanyol kormányfő szerint „Draghi európaizmusa” nagyban hozzájárult a Covid-járvány idején a közös vakcinabeszerzés intézményesítéséhez, az EU-szintű digitális oltási igazolványok bevezetéséhez, csakúgy, mint az ukrán válságban Oroszország kapcsán az uniós poitika formálásához, vagy például ahhoz, hogy több közös migrációs politikai kérdés kapcsán sikerült elmozdulni az alkalmasint sok éve helyben topogó viták után.

Az olaszok díjazták, hogy nem politikai pártérdekekben, hanem megoldandó teendőkben gondolkodott,

az EU-s partnerek pedig nagyra tartották, hogy mindezt európai keretek között igyekezett megvalósítani. 2021 februári beiktatási beszédében emlékezetes módon le is szögezte, hogy „Olaszország nélkül nincs Európai Unió, de Európa nélkül Olaszország is sokkal kevesebb”. Mindez a Financial Times értékelése szerint a továbbiakban „még sokaknak hiányozni fog”.

Belpolitikában népszerű volt, hogy Draghi az „ideggócokat megragadó” megközelítéssel élt. A közigazgatás, az igazságszolgáltatás és az oktatás reformja ugyanúgy a kitűzött célok között szerepelt, mint a gazdaság digitalizálása, az üzleti innováció támogatása, a megújuló energiára való átállás, vagy a jövedelmi szakadékok csökkentése. Más kérdés, hogy ez utóbbi mértékében már például nem sikerült közös nevezőre jutnia a szélsőbalos 5 Csillag mozgalommal (formálisan ez volt az utóbbi részéről a hivatkozási alap a szembe forduláshoz).

Programját egyúttal sokan úgy tekintették, mint ami

„az utolsó esélyt kínálja Olaszország számára”,

amennyiben kormányfői működése – a parlamenttől és az általa vezetett egységkormánytól kapott mandátum értelmében is – mindenekelőtt a Covid-válságra válaszul létrehozott példátlan méretű EU-helyreállítási alap Olaszországra jutó (rekordnagyságú) részének (206 milliárd eurónak) érdemi változásokat eredményező hasznosítását kellett, hogy célozza.

Szakértők ennek kapcsán emlékeztettek arra, hogy az olasz gazdaság versenyképessége legalább húsz éve már folyamatosan romlik, külpiaci pozícióit sorban elveszíti, gazdasági növekedése szinte észrevehetetlen, a gazdasági szereplők – zömében kis- és közepes (vagy éppen mikró) vállalkozások – hazai belső versenye csekély, a gazdaságilag ellehetetlenülők gyakran politikai alapon kapnak mentőövet. Mindezt tetézi a közigazgatás túlbonyolított jellege, az igazságszolgáltatás lassúsága, és hasonló további nehezítő körülmények sora – mutatott rá egyebek között Francesco De Angelis a brüsszeli European Policy Centre-nél közzétett tanulmányában.

Teendő tehát akadt bőven, és a Draghi-kormányt övező olasz és nemzetközi (nem utolsó sorban pénzpiaci) várakozások is jelentősek voltak. Mégis,

sokan már a kormány megalakulását is kisebb csodának tekintették, huzamosabb fennmaradásának pedig nem jósoltak nagy jövőt.

Emlékezetes, hogy a Draghi-kabinet hivatalba lépése után az egyik – egyébként legfőbb támogatójának számító – koalíciós tag, a balközép Demokrata Párt figyelmeztetett is, hogy „nem lesz könnyű” pártokon átívelő parlamenti támogatást szerezni olyan pártok között, amelyek eddig sem voltak és úgymond "ezután sem lesznek készek” közösen cselekedni.

Azzal pedig kezdettől fogva végkép mindenki számolt, hogy a következő parlamenti választásra legkésőbb 2023 júniusáig sort kell keríteni, ami a politikai vetélkedésen alapuó parlamenti demokráciákban elkerülhetetlenné teszi, hogy az „egységkormány” merőben különböző profilú pártjai a

választási időszakba fordulva elkezdenek kihátrálni a közös homlokzat mögül,

és mindenki egyre markánsabban a saját profilját igyekszik tovább építeni.

A kérdés igazából az volt, hogy a pártok többsége mikortól tartja szükségesnek a választási kampánymódba történő átkapcsolást. Ez jelek szerint végül is több fontos szereplő szemében a jövő évi költségvetés vitái, és általában a 2022-es őszi politikai szezon előtt vált esedékessé.

Amikor Draghi 2021 februárjában hivatalba lépett, a baloldalon sokan úgy érezték, hogy időt nyertek. Már az akkori felmérések is azt mutatták, hogy egy 2021-es választás esetében a Salvini-féle Liga és a koalícióból – nagyobb pártok közül egyedüliként – szándékosan kimaradó Meloni-vezette szélsőjobboldali Olasz Fivérek (esetleg Berlusconi Hajrá Olaszországával társulva) szinte biztos többségre jutottak volna. Ha viszont kihúzzák az időt 2023-ig, addigra a reformok és az EU-pénzek nyomán is a közhangulat talán megnyugszik, és nagyobb lehet a támogatottsága egy baloldali alternatívának is – vélték akkoriban ezen az oldalon többen is.

Szakértők szerint a „nemzeti koalíció” mostani kibillentése – amit egyébként ismert módon a végén a széthullás szélén álló és minden felmérés szerint egyre kisebb támogatást élvező szélsőbaloldali 5 Csillag mozgalom többségi szárnya váltott ki – voltaképpen már a fenti pártpolitikai dilemmát tükrözte.

Az 5 Csillag radikálisai számára életben maradási kérdéssé vált, hogy valami látványos fellépéssel ismét észrevétessék magukat.

A jobboldal viszont úgy találta, hogy most még tart a már tavaly év elején is feltételezett vezető pozíció, és az elmúlt 18 hónap konszolidációja után erre rárepülve még megszerezhetik egy új választáson a szükséges parlamenti többséget.

Értelemszerűen mindebben a leghangosabban és leghatározottabban a koalíción kívüli Meloni-párt lépett fel, főként, hogy lényegében minden felmérés egyelőre őket hozza ki relatív listavezetőnek (általában 22,5 – egyes esetekben 25 – százalékot jósolnak nekik). Egy ilyen eredmény kormányalakítási jogot adhatna nekik, főként, hogy Salvini és Berlusconi pártjainak összesen szintén 22 százalék körüli eredményt ígérnek, amihez képest a Demokratikus Párt ugyancsak 22 százaléka és a 2018-as favorit 5 Csillag mostanra 12 százalékra olvadt támogatottsága a jelen felállás szerint nem igazán jelenthet versenyképes alternatívát.

Tavaly ilyenkor sok elemzés arra számított, hogy az idei év második felétől a nagykoalíció pártjai fokozatosan elkezdenek majd „kibeszélni” és saját profilt mutatni, ami után már csak idő kérdése lehet, vajon kihúzzák-e így is 2023 tavaszáig. Valójában ennek már akkor is csak kevesen jósoltak esélyt, lévén

az egymás ellen fordulás politikai dinamikája hamar centrifugális tendenciákat idéz elő addig összekényszerített szereplők között.

Ráerősített minderre, hogy hamar dönteni kellett abban, vajon a leendő választási kampányt az új olasz költségvetés elé, vagy utánra időzítsék? Ha most írják ki a választást, elvben időbe még éppen beleférhet a választási kampány is, meg az új büdzsé véglegesítése is.

Szakértők ugyanakkor arra is rámutatnak, hogy a tét emellett nem csupán egy új nemzeti büdzsé mibenléte és elfogadásának időzítése, hanem az is, hogy az EU-támogatási csomag következő, 200 milliós szeletének folyosításához számos bevállalt reformot késő őszig sínre kellene tenni, máskülönben Róma eleshet ettől. A most választásokat kikényszerítő jobb- és szélsőbaloldali szereplők láthatóan úgy vélték, hogy saját befolyásuk remélt növelésével ennek kapcsán is így prioritásaik szerint terelhetnék a folyamatokat.

Annyi bizonyos, hogy EU-oldalon nem kevés aggodalommal figyelik azt a tényt, hogy az elmúlt tíz évben amúgy is mindig sebezhetőnek számított olasz belpolitikai és gazdasági helyzet ismét fokozottabban destabilizálódhat. Az eurózóna harmadik legnagyobb gazdaságáról lévén szó ez önmagában is aggasztó, lám, a penzpiaci reagálás máris az olasz állampapirok hozamfelárának és ezzel az olasz és a német papírok közötti résnek a növelése lett. Emellett azonban

egyes szakértők tartanak a dolog esetleg „EU-áthallásától” is.

Lorenzo Marsili olasz társadalomtudós például egy, a brit Guardianben megjelent korábbi elemzésében kifejtette, hogy szerinte egy esetleges olasz kudarc az egész uniós helyreállítási programot is kompromittálhatja, míg egy jól haladó olasz helyreállítási projekt pozitív példával szolgálhat, lökést adva jövőbeli hasonló megoldásoknak, ráadàsul talán az európai középpártok fokozatos visszakapaszkodását is segítheti.

Annyi bizonyos, hogy az euró stabilitása mindenképpen sokban múlhat majd azon, milyen irányt vesz az olasz gazdasági és politikai helyzet, illetve, hogy miként alakul mindennek piaci megîtélése. A Draghi-korszak relatív nyugalma mindenesetre lezárult.