1. Az olasz államelnök más, mint a többi

Olaszország nem elnöki köztársaság ugyan, mint a francia, de az elnök jogköre lényegesen meghaladja a tagállamok többségében létező államfői kompetenciákat. Kezdve azzal az Európában különösen szokatlan jogosultsággal, hogy az elnök nevezi ki az alkotmánybíróság harmadát. Folytatva, hogy ő fogad el, illetve/vagy választ ki miniszterelnök-jelöltet – a végső jóváhagyás a parlament kezében van –, mi több, beleszólhat a leendő kormány összetételébe is, amennyiben megtagadhatja alkalmatlannak érzett kabinettagok jóváhagyását.

Amikor az első 5 Csillag–Liga-koalíció 2018-ban olyan politikust jelölt pénzügyminiszternek, aki nyíltan ellene volt Olaszország eurótagságának, és az elnök megtagadta a kormány elfogadását ilyen összetétel mellett, és a posztra mást kellett kinevezni. Ráadás nyomaték, hogy szemben a kormányzati ciklus öt évével, a köztársasági elnök mandátuma hét évre szól, ami egyfajta stabilitást és folyamatosságot biztosít az ország életében.

2. Az olasz helyzet más, mint a többi

Az Európai Unióban most már évek óta jellemzően különösen két tagállam belpolitikájának rezdüléseire reagál mindenki érzékenyen: Németországéra és Olaszországéra. Az előbbire azért, mert túlnyomó gazdasági, politikai súlya folytán többnyire referenciának tekintik a fontosabb politikai kurzusok lehetséges jövőbeni iránya (vagy irányváltása) kapcsán a német politika aktuális hangsúlyait. Az olaszra pedig azért, mert növekvő gazdasági-pénzügyi sebezhetősége, párosulva gazdasági-politikai súlyával, meglévő európai uniós projektek – mindenekelőtt a közös pénz, az euró – sorsát befolyásolhatja akár végzetesen is.

A versenyképességi szempontból most már sok év óta lejtmenetben lévő olasz gazdasági helyzet egyre kaotikusabb belpolitikai képleteket szül az országban, ami 2018-ban egy időre az euróból való olasz kilépést is választási kampánytémává tette. Ez utóbbi már pusztán lehetőségként is – lévén az euró harmadik legnagyobb gazdaságáról szó – növekvő idegességet váltott ki európai uniós oldalon.

Hasonlóan nem közömbös európai szempontból az sem, hogy sikerül-e tartósan konszolidált, növekvő pályán tartani az olasz gazdaságot, vagy fokozatos gyengülésével idővel olyan piaci támadások középpontjába kerül, mint tíz éve a görög. Míg ugyanis a megroggyanó görög gazdaság kimentésére elegendő volt néhány százmilliárd eurós hitelcsomag, addig az olasz államháztartás aládúcolása messze ezermilliárd fölött kezdődne, ami meghaladná az uniós támogatási kapacitásokat. Egy bedőlő olasz gazdaság viszont igen hamar sok más országot – és nem utolsó sorban magát az eurót is – magával ránthatná.

Az tehát, hogy mennyire stabil, és hogy költségvetési és gazdaságpolitikájában mennyibe eurókonform a mindenkori olasz kormány, sok szempontból a legközvetlenebb EU-érdeklődés számára is központi kérdése. A jelenlegi, Mario Draghi vezette „nemzeti egységkormány” azért eredményezett mindenütt relatív nyugalmat és biztonságérzetet, mert politikája egybevágott ezekkel a várakozásokkal. A mostani elnökválasztás tétje azonban éppen az, hogy mi lesz a Draghi-kormánnyal Draghi nélkül (ha őt választják végül köztársasági elnöknek), ami éppen ezért nemcsak az olasz pártpolitikában, hanem például az euró stabilitása szempontjából is felettébb érzékeny kérdésnek számít.

Dióhéjban összefoglalva: Draghi olasz elnökként is szívesen látott fejlemény EU-szinten is, éppen a mindenkori olasz elnököt megillető jogosítványok „jó kezekbe kerülése” okán. Viszont

aggodalmat kelt, ha utóda nem tudja együtt tartani a 2023-ban esedékes parlamenti választásokig a „egységkormányt”,

az előrehozott választás pedig belpolitikai instabilitást, netán egy új kormány esetében kifejezetten az európai uniós többségi folyamatokkal történő szembefordulást eredményezne.

3. Mitől olyan bizonytalan az elnökválasztás kimenetele?

Fizikailag sem könnyű konstruktív mederben tartani a választási folyamatot, lévén az olasz parlament jelenlegi összetétele és létszáma mellett a képviselők, a szenátus és a régiók megbízottjainak együttes létszáma 1008, azaz ennyi résztvevőnek kellene tudni építő módon egyezségre jutni. Ráadásul nagyon sokféle törekvés ütközik az elnöki szavazás kapcsán.

Igazán átütő elnökjelölt Draghin kívül eddig nem volt, a Draghi nélküli kormány sorsa azonban sokak számára vízválasztó jelentőségű. Vannak, akik a Draghi-kormány teremtette átmeneti stabilitás és reformfolyamat fennmaradását féltik. Ők úgy vélik, hogy utóda politikailag szükségszerűen gyengébb pozícióból folytathatná csak azt, amit Draghi megkezdett, ami jó eséllyel hamar előrehozott választás kiírásába torkollhat, miközben az uniós helyreállítási pénzek helyes elköltése és nyomában a maradandó strukturális változások végrehajtása még messze nem tart ott, hogy annak hatása tartós lehessen.

Mások – elsősorban a baloldalon, valamint az inkább balra tartó politikai középmezőnyben – attól is tartanak, hogy egy mai választás a jelenlegi előrejelzések szerint a Salvini–Meloni (Liga–Olasz fivérek) szélsőjobboldali kettős győzelmét hozná (ami egyébként EU-szempontból sem lenne következmények nélküli fejlemény), tehát igyekeznék az egészet arrébb tolni, hátha addigra fordul a politikai hátszél.

Ténykérdés emellett, hogy a 2020-as olasz alkotmánymódosítás és választási reform nyomán a következő parlament létszáma egyharmadával kisebb lesz, azaz mindenképpen jóval kevesebben tudnak majd visszatérni 2023 után, mint eddig. A politikai támogatottságukból amúgy is sokat vesztő 5 Csillag képviselőinek a száma például mai kalkulációk szerint akár háromnegyedével is csökkenhet, és mindenképpen visszaesésre kell számítson a Liga is, még ha relatíve jobban is szerepel majd, mint a baloldal.

Ilyen körülmények között

sok képviselő abban érdekelt, hogy a már biztos és meglévő mandátumot lehetőleg az utolsó napig kitölthesse,

ne legyen előrehozott választás. Aminek zálogát viszont ők is abban látják, ha Draghi inkább megmarad miniszterelnöknek.

A szavazói táborokat tekintve amúgy a brüsszeli Euractiv idézte az olasz belpolitikai helyzet elemzésére szakosodott Pagella Politicát, amely tudni véli, hogy a viszonylag szavatoltnak tekinthető és együtt mozgásra kész jobbközép választói koalíció jelenleg 452 potenciális voksot számlál, míg a balközép pártok (az 5 Csillag Mozgalommal együtt) 413 főt tesznek ki.

Mindez azt is jelenti, hogy a két meghatározó politikai tömb egyike sem bír még az abszolút többséggel sem. Hiába tehát, hogy az első három szavazati forduló után – amikor még a győztesnek kétharmadot kell kapnia – a negyedikben már elegendő lesz az 51 százalék (505 voks) is, ám ennek eléréséhez is további politikai egyezkedésekre, ad hoc szövetségesekre lesz még szükség.

4. Ki jöhetne szóba elnöknek?

Miközben hétfő óta Rómában formálisan már zajlik a parlamenti szavazás, az eddigi „nagykoalíciós” kormányhoz tartozó pártok képviselői egyelőre üres cédulákat dobnak az urnában (hétfőn a leadott 976 voksból 672 volt ilyen, és hasonló várható a keddi fordulóban is). Ezzel szavatolják, hogy még ne szülessen döntés, és legyen idejük arra a folyamatos pártközi egyeztetésre, amiben két dolgot igyekeznek tisztázni: lehet-e esetleg alternatív elnökjelöltet találni, és ha nem, ki jöhetne szóba Draghi után a kormány élén?

Ami a potenciális elnökjelölteket illeti, az első forgatókönyv természetesen Mario Draghi megválasztása. Ha ez a fenti megfontolások nyomán nem jön össze, jobboldalon olyan neveket emlegetnek, mint Franco Frattini egykori külügyminiszter (Berlusconi kormányában 2008–2011 között, előtte volt bel- és igazságügyi EU-biztos is, 2004–2008 között), továbbá Elisabetta Casellati, aki jelenleg a szenátus elnöke, valamint felmerült még Gianni Letta (a kormány titkára, korábban Berlusconi tanácsadója volt, eredetileg újságíró) is.

Baloldalon az 5 Csillag és a Demokratikus Párt sokak szerint elsőként Andrea Riccardi nevét dobja majd be (történész, 2011 és 2013 között Mario Monti technokrata kormányában tárca nélkül miniszter volt). A továbbiakban visszatérően felmerül Paolo Gentiloni, jelenleg pénzügyi EU-biztos és Giuliano Amato egykori miniszterelnök (2000–2001).

Lehetséges „fekete lóként” sajtókörökben megemlítik még Marta Cartabiát, a mostani Draghi-kormány igazságügyi miniszterét is, aki Olaszországban elsőként lehetett női elnöke az alkotmánybíróságnak (2019–2020-ban).

Végül egyes elemzésekben megemlítik annak lehetőségét, hogy bár a jelenlegi köztársasági elnök, a 80 éves Sergio Mattarella igen határozottan leszögezte, hogy nem kívánja újraválasztatni magát, ám egy végső patthelyzetnél mégiscsak

ráveszik, hogy „ideiglenes jelleggel” kezdjen el egy újabb terminust, minimum a Draghi-kormány mandátumának végéig,

mikor is még mindig lemondhat, és akkor újabb elnökválasztás következhet. (Így választották meg plusz két évre Giorgio Napolitanót 2013-ban.)

5. Meddig tarthat még a szavazás?

A parlamenti szavazásnak nincs időkorlátja. Arra is volt már példa (1985-ben és 1997-ben), hogy rögtön az első fordulóban összejött a szükséges támogatás (az elsőnél Franceso Cossigát, a másodiknál Carlo Azeglio Ciampit választották elnöknek), míg a rekordot Giovanni Leone 1971-es megválasztása jelentette: 23 szavazási fordulóra volt szükség.

Tekintettel a mostani járványhelyzetre, valamint arra, hogy nem elektronikus, hanem hagyományos, „cédulabedobós” voksolás zajlik, egyelőre napi egy fordulót tartanak, hétfőn ez öt órát vett igénybe (végül is közel ezer ember állt sorban a „járványtávolság” megtartásával egyetlen urnához).

Ilyen körülmények között tehát leghamarabb csütörtökön térhetnek majd át az abszolút többséges forgatókönyvre, de mint látszott, önmagában ez sem garancia a gyors döntésre.