Értékelésében, sokakhoz hasonlóan, a brit Financial Times is azt emelte ki, hogy Friedrich Merz elsősorban a párt jobbszárnyához húzó gazdasági és üzleti körökben, valamint a CDU formális tagságát adó idősebb (hatvanéves korátlagot produkáló) választók között népszerű. Ahogy a lap fogalmazott: a szavazatok elsöprő többségének múlt heti elnyerése nem feltétlen azt fejezte ki, hogy mit preferál a széleskörű társadalmi akarat, hanem hogy a párttagság „konzervatívabb, mint vezető tisztviselői, valamint tényleges szavazóinak többsége”.

Merz maga azzal reagált minderre, hogy tudja, sokan „múltba forduló reakciós elitistának” tartják, de ő majd „lépésről lépésre haladva” korrigálni fogja ezt az „eltorzult képet”.

A tét nem kicsi. A napokban alakult szociáldemokrata–szabaddemokrata–zöld koalíció együttes parlamenti többsége viszonylag stabil ugyan, de maga a koalíció nem feltétlen az. Sok sarkalatos kérdésben a pártok közötti véleménykülönbség nem szűnt meg, csupán az élesebb részeit egyelőre mindenki diplomatikusan félretette, konkrét kérdések mentén azonban bármikor újra előtérbe kerülhetnek. És azzal, hogy koalícióvezető SPD alig másfél százalékot vert csak rá a CDU/CSU pártszövetségre, átütő diktálásra egyelőre aligha lesz ereje.

Egy akcióképes, szélesebb társadalmi támogatottságú CDU/CSU ilyen körülmények között könnyen fontos szerepben, hirtelen megnyíló lehetőségek előtt találhatja magát. A politikai életbe történt ez évi visszatérésekor Merz éppen az ennek érdekében történő építkezés jegyében hangoztatta kezdettől fogva, hogy szerinte

a merkeli pártvezetés letért a tradicionális konzervatív útról, a nagykoalíciós politika túlságosan balra és liberális irányba tolta őt és vele a CDU/CSU-t is,

a párt pedig úgymond elvesztette profilját. Ha viszont a párt képes volna markánsabbá és szókimondóbbá tenni konzervatív alapállását, továbbá, ha ők is rátérnének a „Németország az első”-féle prioritás meghirdetésére – emiatt is nevezik őt sokan a „német Trumpnak” –, ezzel sokakat visszaszerezhetne azon szavazókból, akik éppen a liberálisokkal meg szociáldemokratákkal folytatott koalíciós évek nyomán álltak át a szélsőjobboldali AfD-hez, vagy esetleg újabban már el sem mennek szavazni.

A harmadik nekifutásra elnyert pártelnöki funkciójával elvben alkalma nyílhat mindennek demonstrálására. Ehhez látszólag most a párttagsági felhatalmazást is megkapta, de kérdés, hogy mennyit tud ebből ténylegesen keresztülverni majd a párt vezetésén és szervezetein is.

Sokak szerint az első erőpróba ennek tesztelésére az lehet, vajon sikerül-e az a korábban megemlített szándéka, hogy

újraegyesítsék a pártelnökséget és a parlamenti frakcióelnökséget,

ami már komolyabb kontrollt jelenthet számára viszonylag azonos irányba húzó politika szavatolására. Végül is ez egyszemélyben őt tenné a legnagyobb parlamenti ellenzéki erő vezetőjévé.

Az első jelek azonban sokatmondóan nem feltétlen biztatók. A Politico szerint az eddigi frakcióvezető, Ralph Brinkhaus vonakodik átadni a posztot, sőt, német médiaértesülések szerint kritikus pártposztokra kifejezetten Merz ellenlábasait igyekszik elhelyezni.

Nem jobb a helyzet a „testvárpárt” Keresztényszociális Unió (CSU) esetében sem, amelynek vezetője, Markus Söder bajor tartományi miniszterelnök korábban állítólag azzal tréfálkozott Merz visszatérési szándéka hallatán, hogy „nagyszerű, az ő kilencvenes évekbeli tapasztalatai biztos nagyban segítenek majd most minket”.

Tény, hogy Merz fénykora a kilencvenes évek végén, a kétezres évek elején volt, amikor a párt egyik felívelő csillagjának számított. Népszerű szónoknak tartották, aki erőteljesen konzervatív alapokról nyitott az üzleti élet felé, stílusában provokatív és szórakoztató volt, és a legbonyolultabb problémát is szerette a politikai diskurzusban néhány alapkérdésre leegyszerűsíteni.

Ennek is köszönhette, hogy 2000-2002 között az akkor ellenzékben lévő CDU/CSU pártszövetség frakcióvezetője volt a Bundestagban, és csak amikor Merkel meghirdette a hatalomba való visszatérés előkészítését – aminek jegyében akkor összevonta egy ideig a pártelnöki és a frakcióvezetői státuszt – szorult ki a frontvonalból. Olyannyira, hogy 2009-ben feladta a hivatásos politikusi pályát, és egész 2018-ig gazdasági jogászként, felügyelőbizottsági tagként, és nem utolsó sorban milliomosként élt.

Ezt a hiányzó 18 évet, amit a hivatásos politikusi világtól távol töltött, ma sokan behozhatatlan hátránynak érzik.

Végül is híján van rengeteg ismeretnek és kapcsolatnak. És végképp nincsen semmilyen kormányzati tapasztalata.

Még súlyosabb fenntartást vetít előre a párton belüli növekvő generációs szakadék. Mint látszott, a „tagsági választáson” szerzett közel kétharmad mögött egy olyan szavazói kör húzódott, amelynek korátlaga messze elszakad a mai fiataloktól (többnyire túl vannak a hatvanon). Cserébe az utóbbiak ma már mind Merz személyében (ő maga is 66 éves), mind pedig az általa hangoztatott prioritásokban inkább a múltat látják, mint a jövőt.

Mások szerint még ha Merz végül keresztül tudja is vinni a látványos visszatérést a korábbi évtizedek markánsabb konzervatív narratívájához, egy ilyen elmozdulás végső egyenlegében akkor sem feltétlen tudja majd növelni a párt bázisát. Mert ha vissza is édesget vele a szélsőjobboldalról „dezertőröket”, ám arányaiban jó eséllyel többeket elveszíthet közben a német választók jelentős tömegét alkotó mérsékeltek táborából, akiket Merkelnek 16 év alatt sikerült maga mellé állítania.

„Egyszerűen nem látom, hogyan lenne képest megszólítani politikájával egy kelet-németországi munkást” – idézte Merz kapcsán a CDU egyik parlamenti vezetőjét a The Financial Times. Egyes elemzők éppen ezért is tekintik bizonyos fokig még nyitott kérdésnek, vajon a párt jövő év elejei kongresszusa formálisan is jóváhagyja-e a tagsági választás eredményét. A szakértők többsége szerint igen – az elutasítás akár pártszakadáshoz is vezethet –, de ettől még nem feltétlen lesz eltökéltebb a pártbázis elkötelezettsége egy netán markánssá váló pártpolitikai merzi kurzusváltás esetén.