Az utóbbi három évben számos fegyvertelen ellenállási mozgalomnak lehetett szemtanúja a világ. A tömegtüntetésekről sugárzott videofelvételek állandó elemei lettek a híradóknak, az amerikai Time magazin a névtelen, nagybetűs Tüntetőt választotta 2011-ben az év emberévé. Ezek a mozgalmak azonban jelentősen különböznek egymástól hosszúságukat, sikerességüket, erőszakmentességüket és áldozataik számát tekintve - írták a cikk szerzői, Erica Chenoweth és Maria J. Stephan.

Az elmúlt évek tunéziai, líbiai, szíriai és ukrajnai fejleményei bizonyos kételyeket vetettek fel a civil ellenállási mozgalmakkal kapcsolatban. A kétely érthető, de a tiltakozásokban rejlő valós potenciál felméréséhez hosszabb időtartamot kell elemezni. A kutatók ezért megvizsgálták az összes ismert, legalább ezer ember részvételével zajlott fegyveres és fegyvertelen tiltakozó mozgalmat 1990-től 2006-ig, összesen több mint háromszázat.

A tekintélyelvű rendszerek elleni polgári ellenállási mozgalmak ezen időszakban kétszer nagyobb eséllyel jártak sikerrel, mint a fegyveres lázadások. Az adatok szerint az erőszakmentesség annak a valószínűségét is megnöveli, hogy a diktatúra felszámolása végül békéhez és demokráciához vezet. Ez még a legelnyomóbb rezsimek esetében is igaznak bizonyult, pedig sokak szerint az erőszakmentes tiltakozások az ilyen országokban nem vezethetnek sikerre. Kiderült, hogy a közvélekedéssel ellentétben nem létezik olyan társadalmi, gazdasági vagy politikai struktúra, amely rendszerszinten lehetetlenné tenné a fegyvertelen ellenállási mozgalmakat.

A társadalmi és politikai változások előidézéséhez a polgári engedetlenség különböző formái tűnnek a legjobb módszernek, legyen szó ülősztrájkokról, munkabeszüntetésekről, tüntetésekről vagy éppen bojkottokról. Az erőszakos mozgalmak ezzel szemben gyakran borzalmas pusztításhoz és vérontáshoz vezetnek. Bár Kairótól Kijevig több helyen még mindig félelem uralkodik, a szakértők optimisták a polgári engedetlenségi mozgalmak jövőjét illetően.

Az ellenállási mozgalmak sikere nem azon múlik, hogy meg tudják-e lágyítani a diktátorok és a titkosrendőrség vezetőinek szívét, hanem azért tűnnek eredményesebbnek, mert nagyobb és sokfélébb tömeget vonzanak a fegyveres lázadásoknál. Bár nincsen két ugyanolyan tiltakozás, a sikeres polgári engedetlenségi akcióknak három közös elemük van: tömegek vesznek részt rajtuk, hatásukra sokan elfordulnak a rezsimtől, és a résztvevők rugalmas taktikákat alkalmaznak. Ha egy ilyen mozgalom széles támogatottságú, akkor a kormányhoz hű gazdasági elit, a vallási hatóságok és az állami média dolgozóinak lojalitása is meggyengül.

A békés ellenállási mozgalmaknak az összes vizsgált eset közel felében még akkor is sikerült elérniük célkitűzéseiket, ha a kormány erőszakkal el is fojtotta őket. A fegyveres felkeléseknek ezzel szemben mindössze 20 százaléka vezetett sikerre. Az utóbbi évszázadban egy polgárháború átlagosan több mint kilenc évig tartott. A kutatók rámutattak, hogy ha a felkelők végül nyernek is, a győzelmük nagy valószínűséggel nem fog nagyobb szabadságot eredményezni. A fegyveres lázadók győzelme az esetek kevesebb mint 4 százalékában teremtett demokráciát öt éven belül, viszont jó eséllyel tíz éven belül újabb polgárháborúhoz vezetett.

Akkor sincs minden veszve, ha az erőszakmentes akciók esetleg kudarcba fulladnak. Azokban az országokban, amelyekben bár sikertelenül, de kirobbantak ilyen tiltakozások, négyszer nagyobb eséllyel következett be demokratikus átalakulás, mint azokban, ahol az ellenállók erőszakot alkalmaztak. A békés mozgalmak alapját a rugalmasság és a koalícióépítés jelenti, ezek pedig nélkülözhetetlen elemei a demokratizálódás folyamatának.

Ez felveti a kérdést, hogy miként érdemes kívülről támogatni a polgári engedetlenségi mozgalmakat. A segítség számos formát ölthet: monitorozhatják a politikai foglyok ellen indított bírósági tárgyalásokat, alternatív hír- és információcsatornákat biztosíthatnak az ellenzék számára, megpróbálhatják megakadályozni a békés tüntetők elleni erőszakot, esetleg támogathatják a civil szervezeteket és a független médiát. Nyilvánvalóan leginkább a helyi szereplők dönthetik el, hogy számukra mi lenne a támogatás legmegfelelőbb formája.

A szerzők szerint a nemzetközi közösség által nyújtott támogatás az utóbbi években nem volt túlságosan célravezető. Szíria példája rávilágít arra, hogy bár az Irán és Oroszország támogatta damaszkuszi rezsim erőszakos fellépése kétségtelenül közrejátszott abban, hogy a kezdetben békés felkelés polgárháborúvá fajult, a külső erők tehettek volna többet is a polgári mozgalom támogatása érdekében. Bátoríthatták volna a rezsim tagjainak átállását, követelhették volna, hogy továbbra is maradhassanak külföldi újságírók Szíriában vagy információkkal segíthették volna az ellenzéki aktivistákat. Ehelyett politikai elismerést és menedéket nyújtottak a lázadó fegyvereseknek, valamint katonai és úgynevezett "halált nem okozó" felszerelésekkel segítették őket. A Foreign Affairs cikke szerint a külső szereplőknek ezzel szemben az lenne az elsődleges szerepe, hogy esélyt biztosítsanak a civil mozgalmak számára.