eur:
395.94
usd:
369.57
bux:
70647.04
2024. június 26. szerda János, Pál

"Csak három történet" - Steve Jobs legemlékezetesebb beszéde

A világszerte gyászolt volt Apple-főnök, Steve Jobs, a Stanford Egyetem diákjai előtt, a diplomaosztó ünnepségen mondta el egyik legemlékezetesebb beszédét. 2005-ben azt fejtegette, hogy a sikerhez az önmegvalósítás vezet, ahhoz pedig hallgatnunk kell a szívünkre és a megérzéseinkre, valamint még a nagy kudarcok is lehetőséget jelentenek, a halál pedig hasznos dolog. Az 56 éves korában rákban elhunyt Jobsra világszerte mint látnokként és feltalálóként emlékeznek.

"Soha nem végeztem egyetemet" - mondta a Stanford diplomásai előtt a talárba bújt Steve Jobs. 2005-öt írtunk, egy évvel azután tartotta a beszédet, hogy hasnyálmirigyrákot állapítottak meg nála, de sikeres műtéten esett át.

Mesélt arról, hogy csecsemőkorában örökbe adták, hogy nevelőszüleinek sem volt diplomája, de szülei megígérték, hogy egyetemre jár majd:

"Naiv módon azonban egy olyan intézményt választottam, amely majdnem olyan drága volt, mint a Stanford és a munkásosztálybeli szüleim összes megtakarított pénze elment rá. Hat hónap után nem értettem, mit ért az egész, ezért inkább kibuktam, és reméltem, hogy végül rendben lesz minden. Akkor elég ijesztőnek tűnt, de visszatekintve ez volt életem egyik legjobb döntése" - hangsúlyozta.


Jobs ezután csak olyan kurzusokra járt, amelyek érdekelték. Kalligráfiai ismereteit évekkel később, az első Apple Macintosh számítógép megalkotásakor kamatoztatta, és szerinte ezért voltak szép betűk Mac, majd a Windows rendszerben.

Visszaemlékezett arra is, amikor kirúgták saját cégétől. Ezzel szabaddá vált, és a következő éveket újabb cégek, például az úttörő animációs stúdió, a Pixar megalapításával töltötte.

"Az élet néha fejbe vág egy féltéglával. Ne veszítsék el a hitüket! Az egyetlen dolog, amiért folytatni tudtam, az az volt, hogy szerettem, amit csináltam. A munkájuk lesz az, ami kitölti majd az életük nagy részét, és csak úgy lehet igazán elégedett az ember, ha olyan munkája van, amit nagyszerűnek tart. És az egyetlen módja, hogy nagyszerű munkát végezzünk, ha szeretjük, amit csinálunk. Ha még nem találták meg, kutassanak tovább utána!"

Jobs a betegségből is erényt kovácsolt. "Az, hogy meg vannak számlálva napjaink, arra kényszerít, hogy ne pazaroljuk el az életet" - vallotta.

"Ne vesztegessék arra az időt, hogy valaki más életét élik. Ne hagyják, hogy mások véleményének zaja elnyomja saját, belső hangjukat! És ami a legfontosabb, legyenek bátrak ahhoz, hogy kövessék a szívüket és a megérzésüket!"

Jobs, aki mert merészeket álmodni, egy olyan mondattal búcsúzott, ami nem a sajátja volt, de amit a kreatív emberek világszerte neki tulajdonítanak: "Maradj éhes, maradj bolondos!"

A következő oldalakon a héten elhunyt Apple-vezér 2005-ös beszédét olvashatják magyarul."Semmi sem valósult volna meg, ha nem bocsátanak el az Apple-től"

Megtiszteltetés, hogy itt lehetek Önök között az évkezdésen a világ egyik legjobb egyetemén. Én nem végeztem semmilyen egyetemet. A diplomához is most jutottam a legközelebb, a társaságukban.

Ma három történetet szeretnék Önökkel megosztani az éltemből. Ennyi. Nem nagy szám, csak három történet.

Az első történet a pontok összekötéséről szól.

Az első félév után feladtam tanulmányaimat a Reed College-ban, de még ott maradtam vagy másfél évig, míg tényleg távoztam. De miért is tettem?

Még azelőtt kezdődött, hogy megszülettem volna. A biológiai anyám végzős hajadon egyetemi diák volt, és úgy döntött: örökbefogadtat valakivel. Határozott kívánsága volt, hogy diplomások legyenek a nevelőszüleim, és úgy tűnt, hogy egy ügyvéd és a felesége fogad örökbe. Csakhogy, amikor kipottyantam, meggondolták magukat és rájöttek, hogy igazából egy kislányt akartak.

A szüleim, akik várólistán voltak, az éjszaka közepén kaptak egy telefonhívást. "Van egy váratlan kisfiú, akarják?" Mire ők: "hát persze!"

A biológiai anyám később megtudta, hogy az anyám soha nem diplomázott le, az apámnak pedig érettségije sem volt. Ezért nem volt hajlandó aláírni az örökbeadási papírokat. Csak néhány hónappal később adta be a derekát, amikor a szüleim meggyőzték, hogy azért valamikor járni fogok egyetemre.

Eltelt 17 év és fel is vettek. Naiv módon azonban egy olyan intézményt választottam, amely majdnem olyan drága volt, mint a Stanford, és a munkásosztálybeli szüleim összes megtakarított pénze elment az egyetemi oktatásomra. Hat hónap elteltével nem értettem, mit is ér ez az egész. Fogalmam sem volt, mit akartam kezdeni az életemmel és fogalmam sem volt róla, hogy az egyetem hogyan fog segíteni megtalálni a választ.

Közben pedig költöttem a pénzt, amit a szüleim egy életen át tettek félre. Ezért hát úgy döntöttem, hogy inkább kibukom, és bíztam abban, hogy valahogy végül mégis rendben lesz minden. Akkor mindez elég ijesztőnek tűnt, de visszatekintve ez volt életem egyik legjobb döntése. Amikor feladtam a kurzust, feladhattam azokat a tárgyakat, amelyek nem érdekeltek, és elkezdhettem járni azokra az előadásokra, amelyek érdekesnek tűntek.

Persze nem volt minden fenékig tejfel. Nem volt többé szobám a koleszban, így a barátaim szobáiban a padlón aludtam, visszahordtam az üres kólásdobozokat az ötcentes betétért és abból vettem ételt, és minden vasárnap tíz kilométert gyalogoltam a városon át, hogy a Hare Krisna templomban legalább heti egy alkalommal rendesen ehessek. Imádtam. Amibe kíváncsiságomat és megérzésemet követve belebotlottam, az később megfizethetetlenül értékesnek bizonyult. Hadd említsek egy példát:

A Reed College-ban abban az időben talán az ország legjobb kalligráfia-tanfolyamára lehetett járni. Az egyetemi városban minden poszter, minden fiók minden címkéje gyönyörű cizellált kézírással volt megírva. Mivel én kiugrottam a rendes tanulmányokból és nem kellett az összes órára bejárnom, úgy döntöttem, hogy felveszem a kalligráfiát és megtanulom hogyan kell csinálni.

Tanultam a serif és san serif betűtípusokról, a betűkombinációk közötti változó távolságról és arról, mitől is nagyszerű a nagyszerű tipográfia. Nagyszerű, kifinomult, történelmi ismereteket szereztem, a tudomány az ilyen finomságokat nem tudja megragadni, és én ezt csodálatosnak tartottam.

Remélni sem mertem, hogy ennek valami gyakorlati jelentősége lesz az életemben. De tíz évvel később, amikor az első Macintosh számítógépet terveztük, akkor minden visszatért. Beleterveztük a Mac-be. Ez volt az első számítógép, amely gyönyörű tipográfiát alkalmazott. Ha nem ugrottam volna be arra a kurzusra az egyetemen, a Mac-nek soha nem lett volna egy sor betűtípusa és arányos tipográfiája. És mivel a Windows egyszerűen lemásolta a Mac-et, valószínű, hogy más személyi számítógép is nélkülözte volna. Ha nem ugrottam volna ki, akkor nem ugrottam volna be a kalligráfia tanfolyamra és a számítógépeken nem lennének ott a gyönyörű betűtípusok. Persze a jövőbe tekintve, az egyetemen lehetetlen volt összekötni a pontokat. De tíz évvel később visszatekintve, minden nagyon-nagyon világossá vált.

Tehát, nem lehet összekötni a pontokat, ha az ember a jövőbe tekint, csak akkor lehet, ha visszatekint. Bízni kell abban, hogy a pontok valahogy összekötődnek majd a jövőben. Valamiben hinni kell, a megérzésben, a sorsodban, az életben, a karmában, mindegy. Ez a hozzáállás mindig bevált nekem, és ettől lett jobb az életem.

A második történetem a szeretetről és a veszteségről szól.

Szerencsés voltam, már korán rátaláltam arra, amit szerettem csinálni. Wozzal a szüleim garázsában indítottuk útra az Apple-t, amikor 20 éves voltam. Keményen dolgoztunk, és tíz év alatt az Apple kétszemélyes cégből 2 milliárd dolláros vállalattá nőtt, 4000 alkalmazottal. Akkor mutattuk be addigi legnagyszerűbb alkotásunkat, a Macintosht, épp hogy betöltöttem a 30-at.

És akkor kirúgtak. Hogyan rúgják ki az embert attól a cégtől, amit ő alapított? Nos, ahogy az Apple növekedett, felvettünk valakit, akiről azt hittük, hogy jól tudja majd vezetni a céget velem, és az első évben jól is mentek a dolgok. De aztán a jövőről szóló elképzeléseink elkezdtek ütközni, és végül összevesztünk. Amikor ez bekövetkezett, az igazgatótanács az ő oldalára állt. Amire felnőtt éveimben összpontosítottam, az hirtelen eltűnt, ez pokoli érzés volt.

Néhány hónapig azt sem tudtam, hogy mi kezdjek magammal. Úgy éreztem, hogy elárultam a vállalkozók előző nemzedékét, hogy elejtettem a stafétabotot, amikor átadták nekem. Találkoztam David Packarddal és Bob Noyce-szal, és megpróbáltam bocsánatot kérni, amiért ennyire elbaltáztam. Bukásom a nagy nyilvánosság előtt történt, és arra gondoltam, elmenekülök a Szilokon-völgyből. De lassan megvilágosodott előttem valami - az, hogy még mindig szerettem azt, amit csináltam. Ezért úgy döntöttem, hogy újrakezdem.

Akkor még nem tudtam, de az Apple-től való elbocsátásom a legjobb dolog volt, ami történhetett velem. A sikeresség terhét átvette az újbóli kezdőlét könnyűsége, az, hogy kevésbé voltam biztos bármiben is. Felszabadított, és életem egyik legkreatívabb időszakába léptem.A következő öt év során létrehoztam egy NeXT nevű céget, egy másikat, a Pixart, és szerelembe estem egy nagyszerű nővel, aki később a feleségem lett. A Pixar megalkotta a világ első számítógép-animációs filmjét a Toy Storyt, és napjainkban a világ legsikeresebb animációs stúdiója. Érdekes változások következtek, az Apple megvette a NeXT-et, én visszatértem az Apple-höz, és a technológia, amit a NeXT-nél kifejlesztettünk az Apple mostani reneszánszának mozgatórugója. Laurennel pedig nagyszerű családunk van.

Eléggé biztos vagyok benne, hogy ebből semmi sem valósult volna meg, ha nem bocsátanak el az Apple-től. A gyógyszer íze borzalmas volt, de azt hiszem, a betegnek szüksége volt rá. Néha az élet fejbevág egy féltéglával. Ne veszítsék el a hitüket! Hiszem, hogy az egyetlen dolog, amiért folytatni tudtam, az az volt, hogy szerettem, amit csináltam. Meg kell találniuk, amit szeretnek. Ez igaz a munkájukra és a szeretőikre is. A munkájuk lesz az, ami kitölti majd az életük nagy részét, és csak úgy lehet igazán elégedett az ember, ha olyan munkája van, amit nagyszerűnek tart. És az egyetlen módja, hogy nagyszerű munkát végezzünk, ha szeretjük, amit csinálunk. Ha még nem találták meg, kutassanak tovább utána! Ne alkudjanak meg. Mint a szívügyeknél általában, tudni fogják, amikor megtalálták. És mint minden nagyszerű kapcsolatnál, az évek múltával egyre jobb lesz. Tehát, keressék, amíg rá nem lelnek! Ne alkudjanak meg!

A harmadik történetem a halálról szól.

Amikor 17 éves voltam, valahol olvastam egy idézetet. Valahogy így szólt: "Ha minden napodat úgy éled meg, mintha az az utolsó lenne, akkor valamikor biztosan igazad lesz." Hatással volt rám, és azóta, az utóbbi 33 évben minden reggel belenézek a tükörbe és azt kérdezem magamtól. "Ha a mai nap lenne életem utolsó napja, azt akarnám csinálni, amit ma fogok?" És ha a válasz több napon át nem volt, akkor tudom, hogy valamin változtatnom kell.

Az a tudat, hogy nemsokára meghalok, a legfontosabb eszköz, amivel valaha találkoztam, ami segít meghozni az élet nagy döntéseit. Ez azért van, mert minden - a külső elvárások, a büszkeség, a szégyentől való félelem, a kudarc - nem számít a halállal szemben, és csak az marad, ami valójában fontos. Emlékezni arra, hogy meghalunk, szerintem a legjobb módja annak, hogy elkerüljük a csapdát, hogy azt higgyjük, hogy elveszíthetünk valamit. Az ember ilyenkor már meztelen. Nincs ok rá, hogy ne kövesd a szívedet.

Egy évvel ezelőtt rákot állapítottak meg nálam. Reggel fél nyolckor volt a vizsgálat, és világosan látszott a pajzsmirigyemen a tumor. Addig azt sem tudtam, mi az, hogy pajzsmirigy. Az orvosok azt mondták, hogy ez szinte bizonyosan gyógyíthatatlan fajtája a ráknak, és hogy 3-6 hónapig élhetek csak. Az orvos azt javasolta, hogy menjek haza, és rendezzem el a dolgaimat. Orvosnyelven ez annyit tesz: készüljön fel, meg fog halni! Azt jelenti, hogy néhány hónap alatt próbáld elmondani a gyerekeidnek mindazt, amit a következő 10 évben akartál mondani. Azt jelenti, minden legyen előkészítve, hogy a lehető legkönnyebb legyen a családodnak. Azt jelenti, hogy búcsúzz el.

Egész nap ezzel a diagnózissal éltem. Aztán este volt a szövettan, amikor lenyomtak egy endoszkópot a torkomon, át a gyomromon, bele a beleimbe és tűvel sejtmintát vettek a pajzsmirigyemből. El voltam altatva, de a feleségem, aki ott volt, azt mondta, hogy amikor a mikroszkóp alatt az orvosok megnézték a mintát, sírni kezdtek, mert kiderült, hogy a pajzsmirigyrák olyan, ritka formájával volt dolguk, amely sebészi beavatkozással gyógyítható. Megoperáltak, és jól vagyok.

Ekkor voltam a legközelebb a halálhoz, és remélem, hogy néhány évtizedig nem is kerülök közelebb hozzá. Mivel átéltem, egy kicsit nagyobb biztonsággal mondhatom Önöknek, hogy a halál hasznos volt, mint tisztán intellektuális elgondolás.

Senki sem akar meghalni. Még azok sem, akik a mennyországba akarnak jutni, ők sem akarnak meghalni, hogy odakerüljenek. Mégis, a halál a közös úti célunk. Senki sem úszta meg idáig. És ennek így is kell lennie, mert a halál az élet legjobb találmánya. Ez az életben a változás motorja. Kitakarítja a régit, és helyet csinál az újnak. Jelenleg Önök az újhoz tartoznak, de nemsokára, fokozatosan megöregszenek, és eltakarítják Önöket. Bocsánat, hogy ilyen drámaian hangzik, de ez az igazság.

Az idejük korlátozott, ne vesztegessék arra, hogy valaki más életét élik. Ne essenek egy-egy dogma fogságába, ami azt jelenti, hogy ne éljenek más emberek gondolkodásának megfelelően. Ne hagyják, hogy mások véleményének zaja elnyomja saját, belső hangjukat! És ami a legfontosabb, legyenek bátrak ahhoz, hogy kövessék a szívüket és a megérzésüket! Mert azok valahogy már tudják, hogy Önök mivé akarnak valóban válni. Minden más másodlagos.

Amikor fiatal voltam, volt egy csodálatos kiadvány, a Whole Earth Catalog (A teljes Föld katalógusa), ami nemzedékem egyik bibliája volt. Egy Stewart Brand nevű fickó alkotta meg, nem messze innen, a Menlo Parkban, és költői hozzáállásával keltette életre. Mindez a 60-as évek végén történt, a személyi számítógépes kiadványszerkesztés előtt. Az egészet írógépek, ollók és polaroid fényképezők segítségével állították elő. Egyfajta papíralapú Google volt, 35 évvel a Google megjelenése előtt: idealista, tele nagyszerű eszközökkel és gondolatokkal.

Stewart és csapata kiadott néhány számot, majd amikor eljárt felettük az idő, kiadták az utolsót is. Az 1970-es évek közepét írtuk, én annyi idős voltam, mint most Önök. Az utolsó szám hátlapján egy reggel készült fotó volt látható egy országútról, egy olyan útról, ahol a kalandosabb emberek stoppolnak. Alatta pedig a felirat: "Maradjatok éhesek! Maradjatok bolondosak!" Ezzel búcsúztak. Maradjatok éhesek, maradjatok bolondosak. Én is mindig ezt kívántam magamnak. És most, hogy Önök elballagnak, hogy újrakezdjenek, Önöknek is ezt kívánom.

Maradjanak éhesek! Maradjanak bolondosak!

Nagyon köszönöm!

KAPCSOLÓDÓ HANG
Címlapról ajánljuk
VIDEÓ
inforadio
ARÉNA
2024.06.26. szerda, 18:00
Szalai Máté
Közel-Kelet-szakértő, az olaszországi Ca’Foscari Egyetem kutatója
EZT OLVASTA MÁR?
×
×
×
×
×