Év végén vagy év elején rendszeresen beszélgetünk a sportélet, a sportgazdaság aktualitásairól, trendjeiről. Így teszünk most is. Lesz szó a 2024-es csúcseseményekről, és azokról a tendenciákról is, amelyek meghatározhatják a 2025-ös sportévet és akár a következő 5-10 esztendőt. Kezdjük azzal, hogy 2024 a párizsi olimpia, illetve a labdarúgó Európa-bajnokság éve volt. Felülírták-e az elmúlt években tapasztaltakat ezek az események nézettségben, érdeklődésben, anyagiakban?

Inkább magyar szemmel közelítsük meg, mert talán ez az érdekesebb. Az olimpiáról nagyon vegyes érzéseim vannak, és azt hiszem, hogy a közvélemény is talán egy kicsit megosztott, hiszen a szurkolók, a rajongók persze mindig élvezik a magyar sikereket, de aligha vagyok egyedül azzal az érzéssel, hogy az a lendület, amivel a magyar kormány az elmúlt 10-12 évben nekiállt támogatni a magyar sportot és különösen az olimpiai sportágakat, valahogy mintha nem látszana az eredményeken. Az az állami erőforrás, ami ebbe belement ezekben a sportágakban, és azok környezetében. Talán az a fajta hiányérzet van nemcsak bennem, hanem a közvéleményben is, hogy ekkora erőfeszítésekből talán többnek is ki kellene jönnie. Kérdés persze, hogy egyáltalán van-e még esély, hiszen jól látszanak azok a tendenciák, hogy a nagy pénzzel, a nagy gazdasággal rendelkező országok szépen lassan érvényesítik az erőfölényüket.

Néhány sportágban azért voltak kiemelkedő sikerek, de nyilván nagyon kevés lehet maradéktalanul elégedett. Sokan felemlegetik, hogy Európa visszaszorulóban van az olimpiai játékokon, ez tendencia, évtizedes trend, és hiába a több beletett pénz, azért azzal, hogy a nagy országok még többet beletesznek, és az emberállományuk, a sportolók száma mindenképpen nagyobb, nagyon nehéz versenyezni. Ehhez képest a sportállamtitkárság célul tűzte ki, hogy Los Angelesre vagy az éremtáblázat első tíz helyezettje közé kellene bekerülnie a magyar küldöttségnek, vagy pedig legalább tíz aranyérmet szerezni. Mennyire tűnik ez reálisnak?

Mielőtt nekikezdenénk, önmagában érdekes az, hogy az államtitkárság határoz meg olimpiai célrendszereket, hiszen felveti azt a kérdést, hogy vajon az olimpiai bizottság, mint civil szervezet, akkor hogyan viszonyul ehhez. Egyáltalán ez egy civil mozgalom-e, vagy egy államosított program, tényleg programot kell-e a magyar államnak erre meghatároznia, vagy pedig azt mondjuk, és ez lehet racionális magyarázat, hogy a kormányzati pénzek mögé valamilyen típusú elvárásokat rendel a sportállamtitkárságon keresztül a kormányzat. Ha erről van szó, szerintem akkor is elegánsabb lenne, hogyha a Magyar Olimpiai Bizottsággal közösen, vagy legalább formálisan bevonva az ő elemzéseiket, vagy az ő célrendszerüket határoznák meg ezeket a célokat. Ez az első megjegyzésem. A másik, hogy egyáltalán nem tartom lehetetlennek a cél elérését, hiszen, még egyszer mondom, nagyon-nagyon stabilan van jelen az állami pénz a magyar olimpiai sportágak mögött, és azt gondolom, hogy a kezdeti években, amikor senki sem tudta, hogy meddig fog tartani a jó idő és folyt el a pénz, ma már sokkal tervezettebb, hosszabb távra tervezett, hosszabb távra berendezkedett költés van. Megvan az az infrastruktúra, nemcsak a stadionok, meg a létesítmények, hanem az emögött álló eszközpark, a tudásbázis-építés, egyre több sportágban. Egyre több helyen látom azt, hogy a tapasztalatszerzés már nemcsak a könyvekre korlátozódik – beszereztük a tananyagokat –, hanem az edzők járnak tapasztalatcserére. Egyre inkább a fiatal csapatok járnak külföldre, nagyon rangos korosztályos versenyekre, ennek előbb-utóbb be kell érnie. Mert még egyszer mondom, nagyon-nagyon sok pénz van mögötte. Ráadásul, szerintem, ezt a versenyt nem fogja mindenki tudni tartani velünk. Elég, ha csak a norvég kézilabda nehézségeire célzok, hogy miközben Magyarországon tényleg szárnyal a kézilabda finanszírozása és maga a kézilabda, jönnek folyamatosan a hírek, hogy a norvég kézilabda pedig nehézségekbe ütközik, és – bár kerültem volna a szót, de nem tudom – csőd közeli helyzetben van, legalábbis a hírek szerint.

Ez egészen elképesztő, hogyha a két ország gazdasági teljesítményére gondolunk, abszolút értékben.

Igen, csak nálunk van egy félállamosított sportrendszer, Norvégiában meg, úgy tűnik, hogy nincs, sőt általában a skandináv országokban sincs. A finneké is jó példa, nem nagyon volt érmük Párizsban, és ott most óriási küzdelem folyik, hogy legalább annyi pénzt biztosítson a kormányzat az olimpiai felkészülésre, mint nálunk egy sportágban szokás adni, csak hogy értékeljük a nagyságrendeket. A magyar kormánynak a sport egy fontos kommunikációs platform, nem sajnálja tőle a pénzt. Értékítélet nélkül mondom, hogy jól látható, határozott üzenete, célja van a magyar kormánynak a magyar sportsikerekkel, és ehhez mindenfajta környezeti elemet megteremt.

A sportállamtitkárság egyértelművé tette, hogy jóval hatékonyabbnak kell lenni, mint eddig. Miben lehet hatékonyabb a sportpénzek felhasználása?

Ez nagyon nehéz kérdés, mert a hatékonysághoz olyan típusú gazdálkodás kellene, ami jelenleg nem nagyon van Magyarországon; pénzköltés van, de megint próbálom elkerülni az ítélkezést. Persze, az én megközelítésem szerint nem jó, hogy nem profitorientáltan, nem nyereségorientáltan, nem a valós pénzügyi értékek mentén történik nemcsak a pénzelosztás, hanem egyáltalán a sportgondolkodás. Nagyon nehéz az egyetemen is a diákok számára átadni ezt, hiszen már a fiatalok számára is megjelenik az, hogy miért kéne foglalkozni azzal, hogy honnan lesz pénz, amikor az állam úgyis odaadja, nekünk az a feladatunk, hogy elköltsük, minél jobban. Nekem az a tapasztalatom, hogyha nincs az ez a típusú nyereségkényszer a rendszerben, akkor az emberek hajlamosak olyan árat vagy olyan költségszerkezetet alkalmazni, ami bizony nem hatékony, hanem sokkal nagyobb ráfordítást igényel a valós igényeknél vagy valós teljesítménynél. Az egyetemi kollégáim számításai szerint Magyarország költi relatíve a legtöbbet egy olimpiai éremre, ami azért jól jellemezi ezt a dolgot. Magyarán a rövid válaszom az, hogy nehéz egy olyan rendszert hatékonyan működtetni, amely alapvetően egy állami, puha költségvetési korláttal működik.

A sportszövetségek mennyivel tehetnek többet? Tudom, hogy nagyon sokféle sportszövetség van –, kicsik, nagyok, szinte tökéletesen, már-már cégszerűen gazdálkodók, és olyanok is, amelyek tanulhatnának a legerősebb sportszövetségektől –, de szövetségi szinten mi minden javítható a 2020-as évek közepén?

A Szövetségekkel alapvetően nincs probléma. Én nagyon komolyan vagyok amellett, ami a Magyar Labdarúgó Szövetséggel történt az elmúlt tizenévben. Ugyanis a magyar labdarúgás szervezeti rendszere, szövetségi szinten, szerintem remekül fejlődött. Összevethető bármelyik nyugat-európai sport- vagy labdarúgó-szövetséggel. Nem véletlenül vannak nagyon komoly pozícióban magyar futballdiplomaták a FIFA-nál és az UEFA-nál is. Az persze – és innen kezdődik az a bizonyos vajszínű árnyalat, amelyről Esterházy Péter beszél –, hogy azzal, hogy a professzionális labdarúgás is beolvadt a Magyar Labdarúgó Szövetségbe, bizonyos fokig ez a bürokratikus gondolkodás óhatatlanul a hivatásos labdarúgásra is átárad. Pont erről beszélek, hogy van az a típusú bürokrácia, amely nem gazdasági alapokról működtet, ön is azt kérdezi tőlem, hogy hogyan lehet hatékonyan elkölteni a pénzt. Hatékonyan úgy lehet elkölteni a legnagyobb pénzt, hogy a legtöbb profitot termelje. Na, a profit szó a magyar sportban, hogy is mondjam, már a magángazdaságokban is csak a nagyon szűk fitnesztermek terén érdekes felvetés, hiszen az állam közvetve vagy közvetlenül mindenütt jelen van. Ez a típusú gondolkodás, azt hiszem, rányomja a bélyegét az egész magyar sport működésére. Amikor elkezdtem a sportgazdasággal foglalkozni még a 1980-as évek végén, akkor azonosítottuk be azt, hogy a magyar sport problémái alapvetően a puha költségvetési korlátból fakadnak. Alig telt el harminc év, visszaértünk ide.

Ami a sportszakmai kérdéseket illeti, nem feltétlenül kell nagyon mélyre mennünk, de azt látjuk, hogy amellett, hogy a teljes olimpiai küldöttség eredményessége az elmúlt négy olimpián nagyjából hasonló volt, éremszámban is, pontszerző helyezésben is, voltak persze kisebb kilengések, de óriásiak nem, s továbbra is az úszás, a vívás és a kajak-kenu szállítja a legtöbb érmet. Erre büszkének érdemes lennünk, fenntartani a nemzeti hagyományokat, erősíteni ezeket a hagyományosan jól menő sportágakat, vagy legalább ekkora energiával el kellene indulni azon sportágak felé, amelyek láthatóan egyre nagyobb teret kapnak, egyre nagyobb szerepet kapnak az olimpiai mozgalomban, és nem feltétlenül vagyunk bennük olyan jók?

Persze kérdés, hogy a kajak-kenu mennyire a magyar kultúra hagyománya, vagy kulturális tere, mert a kajak-kenu az elmúlt évtizedekben mindig is egy olimpiai aranytermelő masina volt. Most aranytermelő nem, de éremmasina megint volt. Miközben egyébként visszatérve az előbbi gondolatra, a kajak-kenu szövetség tiszteletreméltóan próbálja nem csak a síkvízi szakágat működtetni és nem az aranyérem-masinát működtetni. A szabadidős kajak-kenu területén is vannak komoly lépések, a sárkányhajók területén. Ezért mondom, hogy szövetségi szinten nem állunk rosszul, próbálja integrálni a szabadidős tevékenységi formákat. De amíg az evezés, mondjuk, a két világháború között is komoly, különösen a polgári, közép- és felsőpolgári rétegnek fontos szórakozása volt, a kajak-kenu igazából sosem, viszont az olimpiai sikerességhez tartozott, és ez rendben is van. Ilyen, hogy nem nyertek aranyérmet, van, viszont nyertek egy halomnyi érmet. Azt sokkal nagyobb problémának látom, hogy az előzetes várakozásokban, amit egyébként a kajak-kenu szövetség és a Magyar Olimpiai Bizottság közösen határozott meg, három-hat érem volt. Hogy lehet három érmet mondani a kajak-kenuban, amely, még egyszer mondom, infrastrukturálisan a napi szinten pénzellátottságban, messze kiemelkedik?

Tegyük azt hozzá, hogy a sportágban jóval nagyobb a verseny, mint akárcsak az 1990-es években, a világ szinte minden országában kajakoznak vagy kenuznak, nem olyan szinten feltétlenül, mint Magyarországon, Németországban, Ausztráliában, vagy Új-Zélandon, de jóval nagyobb lett a konkurencia. Bár a vívás sem tekinthető top sportágnak mondjuk az úszással, atlétikával, tornával összevetve, nagyjából a kajak-kenuval azonos a népszerűsége a világban, de most már néhány afrikai országot kivéve szinte mindenhol vívnak. A vívást ugyanakkor talán még nehezebb átültetni a hétköznapokba, mert amíg mondjuk kajakozni, kenuzni lemehet az ember szabadidejében, azért a víváshoz speciális felszerelés kell.

Elindult, nem most, régebben, egy specializáció. Nekünk van egy teljes kajak-kenu sportunk, totális, minden számban a magyar, kvázi, esélyes, legalábbis döntőbe jutásra, miközben más országok egy-egy párost, egy-egy egyént, vagy esetleg egy négyest építenek, azt menedzselik. Tehát sokkal nehezebb egy sportágat menedzselni, mint egyébként. Az is érdekes kérdés, és nem feltétlenül csak velem kell megvitatni, hogy miközben óriási pénzek mennek az infrastruktúrába, még egyszer mondom, nemcsak a létesítményekbe, hanem azok komplex fejlesztésébe, egyre több sportoló készül külföldön, külföldi edzővel, máshol, ami érdekes kérdéseket tesz fel. Nemcsak a tékvondóról van szó, hanem az úszóknál is előjön ez.

Bár korábban is voltak példák. Hosszú Katinka is évekig készült és tanult az Egyesült Államokban, más úszók is. Most a magyar válogatott esélyesei közül jó néhányan készülnek külföldön, és aztán érnek el sikereket az országnak. De például akár az úszósportra is jellemző az, hogy évről évre mindig vannak új tehetségek, olyan versenyzők, akikből aztán potenciális olimpiai éremesélyes lehet. Az úszósport teljesített 2024-ben a legjobban, azzal együtt is, amit ön mondott, hogy jó néhányan külföldön készültek?

Hosszú Katinkáról tudjuk, hogy a nagypapája készítette fel az első sikerekre, ami az életjáradékban is megnyilvánult. Ne hallgassuk el, hogy ez mégiscsak a magyar sportkultúrát jellemzi.

Az életjáradék kérdése bonyolult ügy, hiszen Milák Kristóf kapcsán is téma volt az elmúlt hónapokban. Senkit nem nevezett meg edzőjének, nevelőedzőnek sem, így senkinek nem lehet odaadni azt az összeget, amelyet az állam erre fordítana. Holott pontosan tudjuk, hogy kik voltak a nevelőedzői, kikkel dolgozott együtt az elmúlt években. Még akkor is, hogyha az elmúlt hónapokban volt némi bizonytalanság a részletekben annak kapcsán, hogy melyik edzőnek mekkora szerepe volt ebben.

Tegyük hozzá, hogy a szövetség nyílt levéllel fordult Orbán Viktorhoz, hogy oldja meg ezt a problémát, és akkor azt hiszem, hogy nem kell tovább magyaráznunk, hogy hogyan működik a magyar sport.

Ami a csapatsportágakat illeti, kézilabdában és vízilabdában elmaradt az olimpiai érem, a kézilabdázók nem is feltétlenül voltak erre esélyesek. Viszont négy csapat ott volt az olimpián, és a női kosárlabda-válogatott is közel járt ahhoz, hogy kikerüljön Párizsba. Mekkora jelentőségét látja annak, hogy csapatsportágakban legalább ezt a szintet tudjuk tartani? Korábban azért ön is tett kritikus megjegyzéseket, hogy kézilabdában egyáltalán nem tartunk ott, ahol kellene. Volt azért előrelépés az elmúlt egy-két évben.

Azt nem látom. Azt viszont igen, hogy ez a 2024-es női Eb-bronzérem már azt mutatja, amit a sportszakemberek régen mondanak, hogy van egy fiatal generáció, amelyiktől azt vártuk, hogy már Párizsban beérik, legalábbis ezt mondták, de ha nem, akkor Los Angelesben erre ténylegesen van esély. Fontos, hogy ki lesz a közvetlen versenytárs. Az oroszok nincsenek, a nőknél igazából a dánok és a franciák, norvégok vannak, és amennyire én tudom, mindegyik pénzügyi nehézségekkel küzd. Magyarország nem. Ennek alapján valószínűsíthető az, amit nem én mondtam, hanem sportszakemberek, hogy a magyar női kézilabdának van esélye a csúcsra jutni. Azt, hogy a férfiakkal mi lesz, majd meglátjuk.

Azért az olimpiai kijutás Los Angelesre is célkeresztben van.

Szerintem ez a minimális elvárás. Most nem vagyok államtitkár, hogy célokat határozzak meg, de azt gondolom – részben szurkolóként, részben szakmaszerűen foglalkozom vele, hiszen tanítom, publikálok róla, félig ez tölti ki az életemet –. hogy semmifajta különlegesség nincs abban, ha azt mondjuk, hogy ezeknek a csapatsportoknak ott kell lenniük az olimpián. Kudarc, ha nem jutunk ki. Nem félnék azt mondani, hogy mindegyik csapatunktól minimum érmet várunk. Ezek az emberek, hála Istennek, professzionális sportolók, ne jöjjünk azzal, hogy agyonnyomja őket az elvárás, meg a tét, nem nyomja agyon, mert akkor nem professzionális sportolók. Mindig azt mondják, hogy nüanszokon múlik a siker, mi az a nüansz? Ugye, emlékszünk a 2024-es olimpiára, amikor kihagytunk egy nagy ziccert, és még éppen javában keseregtünk, amikor a kontrából megvertek minket. Ez nem fordulhat elő. Legyen bátorságunk azt mondani, és akkor az államtitkárságra hivatkozom, hogy tessék bent lenni a tízben, a közvélemény is elvárhatja, tényleg szeretjük ezeket a sportolókat, nagyra tartjuk őket.

Ami az egyéni sportágakat illeti, hogy látja, mennyire sikerülhet a gyerekeket bevonni, és a szabadidősport jelentőségét is növelni azzal, hogy mondjuk egy olimpián olyan sportágak is megmutathatják magukat, amelyek a négy év többi részében nem feltétlenül vannak szem előtt?

Szerintem a magyar gyereksport terén legalábbis formálisan, óriásit lépett előre az ország a tao-rendszeren keresztül. Azzal, hogy most már óvodásokat próbálnak bevonni a sportba. Az fontos, de részletkérdés ebből a szempontból, hogy a tao-normák miatt, most már legalább öt sportág, és ezeken túlmenően az olimpiai sikersportágak is állandóan keresik a tehetségeket, állandóan be akarják vonni őket. A tao-rendszeren keresztül pedig ténylegesen foglalkoztatni is kell, és foglalkoztatják is a gyerekeket. Szerintem ez a része rendben van. Az a része, hogy mit is akarunk a gyereksporttal kezdeni, még bizonytalan. Ebből a szempontból én az elmúlt évek egyik kiemelkedő programjának tartom az Úszó Nemzet Programot, amit az úszószövetség csinál. Nem állítom, hogy összefüggés van az úszó olimpiai sikerek, a félhivatásos vagy professzionális sikerek között és aközött, hogy a gyerekekkel ilyen intenzíven foglalkoznak, szerintem ez a kettő elválik, de abból a szempontból, hogy van Magyarországon egy ilyen úszókultúra, vizes kultúra, beleértve a vízilabdát is, azért ez teremt egy nagyszerű közeget. Ha valaki Magyarországon azt mondja, hogy vízilabdás akar lenni, az egy érték, mert vízilabdást mindenki látott, szurkoltunk már, könnyeztünk meg már olimpiai sikereket, miközben jó pár fejlett országot tudok mondani, amelyben visszakérdeznének, ha azt mondod, vízilabdás akarsz lenni, hogy "Az micsoda?"

A szakemberek szerint az Úszó Nemzet Programnak a hatásai a következő tíz-húsz, sok-sok évben jönnek majd ki, hiszen a gyerekek, akik bekerülnek a rendszerbe, majd még csak később jutnak el odáig, hogy egyáltalán a versenyrendszerben teljesítsenek. Ráadásul nemcsak az úszósportra lesz hatással, meg a vízilabdára, hanem számos további sportágra is. Meglátjuk, hogy a 2020-as évek hátralevő nagy eseményei, akár a Los Angeles-i olimpia, majd pedig a következő évtizednek az eseményei mennyire igazolják ezt a feltevést, de azt is hozzá kell tenni, hogy például a koronavírus-világjárvány, illetve az energiaárak egy-két évvel ezelőtti nagyon magas szintje miatt ez a program eleve lassabban indult be a tervezettnél.

Miért kéne annak a célnak lennie, hogy megtaláljuk az új Kovács Ágikat, meg Milák Kristófot? Őket nem így fogjuk megtalálni, nem abból fogjuk megtalálni, hogy az iskolában úsztatjuk a gyerekeket. Ők már bent vannak a vízben, mert olyan a magyar úszósportrendszer felépítettsége, hogy már a legkorábbi gyerekkorban ki tudja ezeket, úgy tűnik, nagy biztonsággal és jó hatékonysággal kiválasztani. Sokkal inkább fontos az, és ez a kérdés, hogy 15-20 év múlva vajon csökkennek-e bizonyos közegészségügyi kiadások, és ez összefüggésbe hozható-e az úszással. Ez felveti azt a problémát, hogyha ezek a gyerekek megtanulnak úszni, hol fognak úszni? Mert ha ezekben az uszodákban ennyi medence van, amennyi van, s abban egyébként versenysport, versenyúszás van, meg egyébként professzionális vízilabda van, akkor nem fognak beférni. Az pedig nem jó. Akkor felvetődik megint az a kérdés, hogy tényleg kéne uszodaépítési program, de nem azért, hogy akkor 42 csapatos NB I-ünk, meg NB II-őnk legyen a vízilabdában, persze női is, hanem azért, hogy egyszerűen lehessen úszni. A Debreceni Egyetemen is tanítok, van úgy, hogy hétvégén is ott vagyok, és volt olyan hétvégém, amikor szerettem volna elmenni úszni, és egy ekkora városban nem tudtam úszni, mert a sportuszodában verseny volt, vízilabda volt, a másik, a nyitott uszoda éppen bezárt, nem akarom ragozni, ez nem jó szerintem. De ez az én véleményem, hogy szerintem egy ekkora városnak, mint Debrecen, bőven kéne lehetőséget teremtenie arra, hogy polgárok ússzanak.

Ellentmondásos évet zárt a magyar labdarúgás, és nemcsak a válogatottakra, hanem a klubfutballra, vagy akár a nemzetközi topligákban jelenlévő magyar játékosokra. is gondolva Önben milyen kép alakult ki 2024-ről, hogyha csak a futballra gondolunk?

Magyar labdarúgás? Én azok közé tartozom, akik rendszeresen nézik a magyar labdarúgást és követik, ha más nem, televízióban, három meccsből kettőt megnézek. Nekem van ehhez valamilyen típusú viszonyom. Ez nem romlott 2024-ben.

Javult esetleg?

Azt nem tudom, de az látszik, hogy most már nagyon komoly hangulatú meccsek is vannak. Tehát a diósgyőri mérkőzések, a nyíregyházaiak is, ahol van új stadion, van lelkes közönség. Ugye, a Ferencváros egy önálló, szerintem most már európai középcsapat, lehet, hogy még az alsó fertályán, de felépítettségben is egy középcsapat. Debrecenben nagyon erős szándék van arra, hogy egy komolyabb szurkolói közeget építsenek csapat köré. Úgy látom, hogy a nézettséget, a szurkolókat tekintve előrelépett a magyar labdarúgás.

Hogyan tekint arra a jelenségre, amikor gyakorlatilag a magyar futball vezető egyéniségei, legjobb labdarúgói kapnak rendszeresen maró kritikát, mondjuk, a közösségi oldalakon? Szoboszlai Dominikról nagyon sokan elmondták, hogy nem feltétlenül volt jó éve, bár 2024 utolsó hónapjaira visszatalált a korábbi formájára, de ha szlengesen próbálok fogalmazni, alaposan kapott savazást az év nagy részében.

Nemzetközi szereplő, kerülni akartam a szót, de mondom, nemzetközi sztár, a menedzsere szerint világsztár, tehát ez benne van, ezt el kell tudni viselni. Bár lenne olyan labdarúgónk, akiről a Real Madridban vagy a Barcelonában mondanák, hogy nem volt olyan jó éve volt.

A Liverpool most ezzel a két csapattal van egy szinten, sőt.

Sőt, formáját tekintve abszolút, egy Manchester United-szurkolónak nehéz ilyet mondani, de egy sportközgazdásznak könnyű. Szerintem most a Liverpool jelenti a top futballt 2024 és 2025 fordulóján.

Menedzselés szempontjából mely klubok tűnnek még nagyon erősnek a Liverpool mellett?

Mindenki, aki profitorientált, beleértve a Tottenhamet is, vagy a Manchester Unitedet is, hiszen éppen néhány hete jelent meg egy olyan típusú felmérés arról, hogy melyek a jól vezetett, jól irányított hivatásos futballklubok. Másodikként a Manchester United jött ki, amin első körben én is meglepődtem, de ha belegondolunk, tulajdonképpen ez rendben van. És szerintem nagyon jól menedzselt a Real Madrid is, abban a sajátos spanyol közegben, amit jól ismerünk, és most csak provokálásként mondom, jól menedzselt szerintem a Ferencváros is.

A Ferencvárosnál látszik-e a határ? Meddig lehet eljutni Kelet-Közép-Európában egy budapesti csapatnak?

Szerintem nagyon ügyesen építkezik a Ferencváros, és most nem mennék abba bele, hogy a környezete az micsoda ebben a dologban. Többször beszéltem már arról, hogy szerintem megállíthatatlan az a típusú új versenyrendszer Európában is, amit alapvetően az európai szuperligával szoktunk összehozni. Életképtelen az európai labdarúgás a mostani formájában. Szükséges, hogy legyenek olyan, nem kuparendszerű, hanem bajnoki rendszerű nemzetközi bajnokságok, amelyek regionálisok vagy páneurópaiak. Oda oda kell érnie valakinek. Erre a legnagyobb esélye a Ferencvárosnak van, majd meglátjuk, hogy az Újpestbe mennyi pénz megy bele, mert ez csak pénzkérdés. A Ferencvárosnál van annyi pénz már, hogy egy európai középcsapattá tudjon válni, és ha egyszer megrázzák majd a fát, a Ferencvárosnak van esélye, hogy egy második ligás európai ligában ott legyen.

Az Újpestnél hol lehet a határ?

Ugyanitt. A győzelmeket megvásárolják, nem úgy, hogy lefizetünk embereket, hanem tolod bele a pénzt, játékjogokat veszel, edzőt veszel, összerázod, és pár év múlva annak össze kell állnia. A pénz kitermeli magát, azt is, hogy összeálljon egy jó csapat.

Hány év kellhet az Újpestnek a Mol vezetésével, hogy oda kerülhessen?

Érdemes ebből a szempontból is a Manchester Cityt nézni. 2008-ban vásárolták meg a tulajdonjogokat, és nekik is kellett három-négy év, pedig aztán ott tényleg ment bele a pénz, ott nem volt határ. Ha tolod bele a pénzt, akkor nincs határ. De az nem elég, hogy jó játékosaid vannak, ahhoz kell egy játékkultúra, egy klubkultúra, vezéregyéniségek kellenek, mindennek klappolnia kell. Ha már az előbb a Unitedet említettem, ott töméntelen pénzt költöttek el játékjogokra, és hát kijön egy-egy FA Kupa-, meg Ligakupa-siker, meg valami, de ténylegesen sikertelennek élik meg a United-szurkolók ezt az időszakot. Mondhatnám a Chelsea-t is, ahol szintén rengeteg pénzt költöttek el, mindenféle vicces mémeket lehetne nézni, hogy a karácsonyi vacsora az tulajdonképpen egy 120 méteres asztalnál folyik a Chelsea-nél, de azért látszik, hogy előbb-utóbb ezt a pénzt valaki megfogja, rázza, és kihívóként van jelen a Chelsea az angol bajnokságban.

Rengeteg játékost vásárolt a Chelsea, gyakorlatilag évtizedes távlatban. Annyi játékosa van a klubnak, hogy hiába adott rengeteget kölcsön, még a mostani keret is gyakorlatilag egy dupla keret, és így osztotta fel a menedzser, de azért más angol klubok is, hogyha nem is ennyire, de viszonylag sok játékjoggal rendelkeznek.

Kivéve az Arsenalt. A sztenderd problémája az, hogy maximalizálja a profitot, ebben az van, hogy feleslegesen nem változtat, nincs az a tartalék, ami például a Manchester Citynél megvan, ahol volt, hogy a kispadon is világsztárok üldögéltek.

Ezzel együtt az látszik szakmailag, hogy egyik klubnál sincs feltétlenül a bölcsek köve, sem gazdaságilag, sem pedig a sikerességben, és továbbra sem elegendő csak az, hogy valamely klubnál sok pénz legyen, illetve jó játékosok. Meddig nőhet még a topligákban a kiszámíthatatlanság? Mert az elmúlt években is voltak azért furcsaságok, miként ebben a szezonban is.

Ha a kiszámíthatatlanság kapcsán a versenyegyensúlyra gondolunk, akkor szerintem remek, jó a helyzet. Azért szeretjük a sportot, mert pont a kiszámíthatatlanság a lényege. Egyébként a magyar futball is eléggé kiszámíthatatlan, a Ferencvárost kivéve, sokan ezért kritizálják a magyar futballt, hogy nem lehet kísérletezni. A szurkolónak meg pont az a jó, hogy minden meccs érdekes, még egyszer mondom, a Ferencvárost kivéve, de a Ferencváros is beosztja az erejét, mert készül a nemzetközi kupákra, ezért erőforrás-gazdálkodás van. Mindenki a Ferencvárossal szemben akarja megmutatni és meghatározni magát, ezért a Ferencváros meccsei is nagyon izgalmasak.

Főleg ősszel azok voltak.

Igen. Tehát a hivatásos sport lényege a kiszámíthatatlanság. Az amerikai sportrendszer ezt nagyon tudatosan építi és vigyáz rá, és egyre inkább látszik az európai labdarúgáson is. Persze, mindenki tudja a problémát, Spanyolország, Real Madrid, Barcelona, Németország, Bayern München, Dortmund, ha egyáltalán van a Bayern München mellett valaki. Minden országban megvan az a két-három csapat, amely egyáltalán komoly eséllyel van jelen, még egyszer mondom, ebből fog következni az, hogy valamilyen típusú európai labdarúgó-rendszerek jönnek létre.

Az elmúlt években januárban kevesebb pénzt költöttek el a klubok, most sem számíthatunk arra, hogy a mostani átigazolási időszakban olyan bomba lenne, olyan szenzációs átigazolás, mint Kylian Mbappé átlépése a Paris Saint Germainből a Real Madridhoz. Noha ennek a sportszakmai jelentőségét néhányan vitatják, van, aki azt mondja, hogy nem lett vele jobb a Real Madrid, de mégiscsak a világ egyik legértékesebb játékosa váltott a nyáron klubot. Most januárban mire számít?

Nem biztos, hogy ez a tendencia folytatódik, nem biztos, hogy annyira „holt” lesz ez az időszak. Egyszerűen azért, mert rendkívüli mértékben elválik a top futball akárcsak a második szinttől pénzügyileg is. Magyarországon is több százmillió forint a különbség, hogy NB II-es vagy, NB I-es vagy, és azt a különbséget érdemes például játékjogokra fordítani. Ismerünk magyar csapatokat, amelyek tényleg durván be szoktak vásárolni, egyszerűen azt mondom, menekülnek a kiesés elől, mert egyébként a központi bevételek, tehát az MLSZ-től származó bevételek százmilliós nagyságban csökkenhetnek. Ha találsz olyan játékosokat ezen a százmilliós kereten belül, akik bent tartanak, akkor megéri őket megvenni. Azt látom, hogy egyre inkább így van ez a külföldi futballban is, tehát egyrészt menekülnek, akik menekülnek, fognak vásárolni, akiknek meg van esélyük arra, hogy odaérjenek a nemzetközi kuparendszerben, azok költeni fognak.

2025 mit hozhat a magyar labdarúgó-válogatottnak? Ugye a világbajnoki selejtezők ideje következik. Nagy álom a vb-szereplés, de semmiképpen sem könnyű feladat. Mennyire anyagi kérdés és mennyire szakmai az esetleges kijutás?

Erre nincsen határozott válasza a sportközgazdaságtannak sem, mert az látszik, hogy hosszú távon nagy vonalakban van összefüggés egy ország gazdasági fejlettsége és a válogatott sikere között. Ugyanakkor ezt meg lehet bolondítani azzal, hogyha más a finanszírozási rendszered, bár a válogatottaknál ez kevésbé jön elő. Én azt látom, hogy egy rendkívül motivált a magyar labdarúgás válogatott szinten is. Nekünk nagyon-nagyon hiányoznak azok a sikerek, és azért Szoboszlaiékat most azzal hitegethetjük, nemcsak a média, hanem mi, a szurkolók is, hogy egy olyan nemzedék nyomába lépett, ami volt az Albert-, a Bene-korszak, az Aranycsapatot már nem is merem mondani, de egyébként valós sikereket érhet el. Én azt várom és azt tippelem, hogy a magyar válogatott saját jogon képes lesz kivívni a szereplés jogát, hogy el tudjon indulni a világbajnokságon. Bejutunk a rájátszásos szakaszba, vagy nem tudom, hogy kell mondani, ott leszünk a vb-n, talán így a legegyszerűbb. Szerintem jobbak vagyunk, mint a vetélytársaink, akár a portugálok, akár a dánok lesznek az ellenfeleink. Szerintem tudjuk velük tartani a lépést, és azért Szoboszlai is, Kerkez Milos is egyre érettebb labdarúgók lesznek, látszik, hogy a többi külföldön játszó labdarúgónk is jó. Kérdés, hogy Marco Rossival mi lesz. 2024-ben többször meglengette, hogyha akarják, elmegy, de – szerintem – ennek a válogatottnak van egy nagy dobása.

Marco Rossi arról beszélt, hogy nem tudta élvezni az Európa-bajnokság egyetlen percét sem, annyiféle probléma volt, és itt nemcsak Varga Barnabás horrorsérülésére gondolhatunk, de talán az volt a leglátványosabb és a leginkább szívbemarkoló a szurkolóknak, meg a csapatnak is.

Nem hiszem, hogy a magyar vagy bármelyik más válogatott szövetségi kapitánynak az lenne a feladata a kispadon, hogy élvezze az eseményt.

De ha van egy flow, akkor élvezi, hogyha egy csapatnak jól megy, gólokat szerez, akkor azért valószínűleg a szövetségi kapitány vagy bármelyik csapatnak az edzője is tudja élvezni a munkáját.

Magánügy. A közügy az az, hogy teljesítsen ő is, legyen szíves. Az a típusú szimpátia, ami Marco Rossi felé megvan, abból fakad, hogy teljesített. Hogy egyébként hogy érzi magát, ez egy fontos bulvárkérdés, de a lényeget tekintve nem izgalmas.

2026-ban az Egyesült Államokban rendezik a futball-világbajnokságot, az amerikai szervezők pedig nyilván a FIFA-val egyetértésben, átalakították a klubvilágbajnoki rendszert. Ezért 2024-ben ez a sorozat nem szerepelt a versenynaptárban, 2025-ben pedig nyáron lesz egy 32 csapatos megatorna, több európai sztárklubbal is. Mennyire tűnik gazdaságilag és szakmailag életképesnek ez az újonnan bevezetendő modell?

Erről beszélünk folyamatosan, nemcsak most, hanem a korábbi években is, hogy folyik a kísérletezés, folyik a találgatás. Óriási pénz van a sportban, a hivatásos sportban, óriási pénz van a labdarúgásban, mindenki szeretne ebből a tortából szeletet, ráadásul minél nagyobbat. Egyébként technikailag adott a lehetőség, hogy globális labdarúgás jöjjön létre. Ha Amerikában tudsz csinálni egy amerikai professzionális sportot, szerintem ott vagyunk, a világ megérett arra, hogy képesek legyünk világfutballt csinálni. Ezt a FIFA szeretné, akár az UEFA kárára, mi pedig ülünk a fotelban, kérünk még egy sört, és nézzük, hogy merre megy a világ.

De azért az egyáltalán nem mindegy, hogy a klub vb-n a legerősebb európai csapatokban ott lesznek-e a legnagyobb sztárok. Ezt most még nem tudjuk.

Ez megint pénzkérdés, mert ha megfizeted a játékosokat, akkor hajlandók akár a szabadidejüket is feláldozni. Az egy másik kérdés, hogy mi lesz aztán a következő bajnoki rendszerrel. Mindig ettől félünk, most már a játékosok elkezdték mondani, hogy ki vannak facsarva, most már ők sem élvezik a futballt, a fizikai teljesítőképesség határán vannak. Pedig biztos, hogy megkapnak minden támogatást ahhoz, hogy a maximális fizikai teljesítmény jöjjön ki, egyszerűen túl sok a verseny, túl sok a rendszer, ezek egymással harcolnak, valahogy ez el fog dőlni. Én izgalommal várom.

A Formula-1 hasonló európai szemmel a labdarúgáshoz, népszerűségben legalábbis. 2024-ben rendeztek először 24 versenyhétvégés szezont, és gyakorlatilag a végére majdnem mindenki ugyanezt mondta, hogy ki van facsarva, és látszott is a pilóták egy részén, hogy idegileg nem feltétlenül bírják a gyűrődést. Ugyanakkor a jogtulajdonosnak nyilvánvalóan az a célja, hogy minél több verseny legyen, és végre meg lehetett tartani a 24 futamos versenyrendszert.

Minden rendszerre igaz a csökkenő határhaszon elve, tehát nem tudsz végtelen számú versenyt nézni, és hiába gondol arra bárki, ha a Forma-1 rajongója, hogy de igen, mert nem tud, előbb-utóbb családi programok vannak, más programok vannak, és egy idő után, valljuk be, nem olyan érdekes.

És már nem is emlékszünk a szezon elejére.

Pontosan. A mostani Forma-1-nek az adta az igazi izgalmát, hogy úgy indult, hogy valamikorra a nyár elejére gyakorlatilag eldől, és aztán nem dőlt el, és a végén kifejezetten izgalmas lett. Az egy másik kérdés, és ebben nagyon-nagyon hiszek, fontos jelenségnek tartom, hogy a Forma-1 elkezdett nagyon látványos lenni a körítésében és a környezetében is. Miről van szó? Arról van szó, hogy ugyanazok a versenyzők ugyanazzal az eszközzel mennek körbe-körbe és körbe. Ebben mi a poén? Semmi poén nincsen. Aztán az a poén van, hogy összeadod a pontokat, valaki nyer, más veszít. Elnézel turisztikai filmeket, amit a Forma-1-es pálya jelent, látod Rijádot, Las Vegast. Nem véletlen, hogy Mogyoródot is fel kell újítani, mert bár nagyon kicsi, savanyú a mieink, szeretjük, nagyon technikás pálya, mindig mondjuk, de ez egy szórakoztatóipari termék. A szórakoztatóipari termékben meg szórakoztatóiparnak kell lennie. Remélhetőleg az új pályaépítés erre is vonatkozik, de egyébként tényleg lenyűgöző, amit látsz, és szerintem rész a közvetítéstechnológia megújítása, amiben a verseny még élvezhetőbbé válik. Miközben a sok verseny alapvetően ellene hat a nézettségnek, ezek a technikai, meg egyéb tényezők növelik azt, ezért van az, hogy továbbra is nagyon népszerű.

Mennyire érheti meg az egyes országoknak, promótereknek készülni a következő évekre, úgy, hogy lassan az lesz majd a tendencia, hogy egy helyszín, mondjuk, kétévente rendezhet versenyt, mert annyi a jelentkező.

És nem véletlenül. Mindig hivatkozunk az országimázsra, szerintem nagyon gyakran inkább csak fedősztoriként, de a Forma-1-es versenyek, a kerékpárversenyek nagy események, természetesen egy olimpia is. Hadd mondjam el azt az élményt, amit engem, mint fogyasztóként megfog, hogy az ember sok mindent gondol Szaúd-Arábiáról, sivatag és hasonlók, aztán meglátsz egy ilyen Forma-1-es pályát és azt mondod, hogy hú, gyerekek, itt valami van.

Sőt, focivébé is lesz az országban.

Igen, láthattuk a látványterveket, lenyűgöző lesz. Nem véletlen, hogy egy tartózkodással gyakorlatilag egyhangúlag fogadták el a helyszínként, pedig Szaúd-Arábiával kapcsolatban egyébként sok kérdést fel lehetne tenni. De annyira meggyőző az egész.

Látszik-e, hogy a mesterséges intelligenciának mennyit nőhet a szerepe a sportéletben 2025-ben és tovább?

Erről nagyon sokat beszélgetünk a diákjaimmal, óriási dilemma. Én amellett teszem le a voksomat, hogy a közeljövőben, nem a távoli jövőben, félig robotizált, félig mesterséges intelligenciával vezérelt sport jön létre. Azt hiszem, tavaly is talán beszéltem arról az élményről, hogyha nézünk egy alpesi síversenyt, amikor be vannak öltözve a sportolók, akkor meg nem mondom, hogy egy élő ember, vagy pedig egy robot jön le. Tudom, hogy nagyon rosszul hangzik, és sok emberrel vitatkozunk ezen, de ez megállíthatatlan. Van egy másik ága is a mesterséges intelligenciának, a dopping most már nem arról szól, hogy valamit iszol-eszel, aztán vagy megbuksz, vagy nem, hanem arról, hogy mi van a testedben. Mennyi a saját tested és mennyi a beépített része a testednek, a felfoghatatlan kis mikrochipekkel. Egyszer csak nézünk egy embert, aki 3 méter 40 centit ugrik magasba, akárhányszor pisiltetjük, kiderül, hogy semmi sincs benne, csak éppen a térdei helyett rugó van. Vicceltem.

A sportfogadások száma, népszerűsége tovább nőhet-e még?

Szerintem igen, mert izgalmasak a versenyek. Ott meg egy másik probléma fog felvetődni, sőt ez már meg is történt, nevezetesen az, hogy például ha erőforrás-gazdálkodás van, és nem játszik Varga Barnabás, az engem, mint fogadót hogyan érint. Vagy a bírói tévedések, csalások kérdése, hogy utána jön egy játékvezetési testület, és azt mondja, igen, tévedett a játékvezetés, tévedett a VAR-vizsgálat. Emberek, ha nem téved, a 90. percben befújja a tizenegyest, akkor nekem megvan a telitalálatom, lesznek kedvesek engem kártalanítani. Szerintem megnyerhető ez a per.

A budapesti olimpiarendezés fontolgatása 2024 őszén ismét előtérbe került, egészen pontosan annak a feltérképezése, hogy gazdaságilag, illetve egyéb szempontokból mennyire lehet jó ötlet. Hogy látja jelenleg az esélyeket és azt, hogy pontosan mit kellene feltérképezni?

Én azt gondolom, hogy ezen a magyar kormány keményen dolgozik. De ez egy hipotézis, tehát nincsenek konkrét információim. Én Fürjes Balázst úgy ismerem, mint aki úgy fog bele dolgokba, hogy azt szereti végigcsinálni, amennyiben lehetséges. És az, hogy most mi ebből nem látunk semmit, vagy keveset látunk, az szerintem a dolgok természetéből fakad. Megtanultuk azt is az elmúlt években vagy évtizedekben, hogy nem a dobolás hozza az olimpiarendezést, hanem az apró háttérmunkák, mindenféle kompromisszumok, megegyezések. Szerintem most ezek előkészítése folyik. Azt látjuk, hogy továbbra is nyomjuk ezerrel a versenyeinket, ilyen értelemben azt a szükséges, de nem elégséges feltételrendszert próbáljuk biztosítani, hogy bemutassuk a döntéshozóknak, hogy tudunk rendezni, képesek vagyunk, eszközünk is van rá, aztán majd, gondolom, egyszer előállnak avval, hogy akkor most mi a következő lépés.