A hétvégén Kolumbia visszafordított két, kolumbiai migránsokat szállító amerikai katonai repülőt. Donald Trump azt mondta, hogy jó, de akkor kaptok 25 százalékos büntetővámot. A kolumbiai elnök erre azzal vágott vissza, hogy tulajdonképpen az elnöki repülőgép is szabad, ha ez segíthet, akkor azzal is szállíthatunk haza kolumbiai migránsokat. Ez lesz a Trump-módszer mostantól?

Trump sokkal nyersebben képviseli az amerikai érdekeket, mint az elődje. Nyilvánvalóan azt is szeretné elérni, hogy egyfajta üzenetnek értelmezzék a cselekedeteit. Kolumbia és az Egyesült Államok nincs egy súlycsoportban, tehát üzenetet küld, jelezve, ha Amerikával szemben valamilyen kérdésben állást foglal egy másik ország, főleg, ha kisebb országról van szó, akkor az Egyesült Államok nem fog visszariadni gazdasági és egyéb lépésektől. Mexikóval van hasonló vitája, a mexikóiak nem engedtek leszállni egy amerikai gépet, de Mexikó azért nem Kolumbia. Mexikóval nem ez a vita tárgya, hanem egyrészt a bevándorlók átengedése, másodszor a Trump-adminisztráció szeretné visszaállítani a „Maradjon Mexikóban!” politikát, hogy az Egyesült Államokba bevándorlói szándékozók a mexikói határ oldalán várják meg, amíg döntenek a sorsukról. Erre a mexikói elnöknő azt mondta, hogy mindkét országon múlik, egyoldalúan nem lehet végrehajtani vagy bevezetni. Természetesen itt nemcsak a bevándorlásról van szó, a mexikói határ elég porózus olyan szempontból is, hogy a drogbandák, illetve a drogok maguk is eléggé könnyen bejutnak az Egyesült Államokba, különösen fentanilról van szó, aminek a túladagolása, egyes jelentések szerint, százezer ember halálát okozta. Eléggé komplex a kérdéskör, és az, hogy Mexikóval mennyire tud majd zöldágra vergődni Trump, elég sokat fog jelenteni a többi latin-amerikai ország számára is.

Az elmagyarázható-e, hogy a vám mennyire erős fegyver Donald Trump kezében? Többször elmondta a kampányban is, hogy már a szót is nagyon szereti. Azt mondta, hogy aki a dollárt megpróbálja lecserélni, az mindjárt 100 százalékos büntetővámot kap a nyakába, és azt mondta, hogy tessék rendesen viselkedni annak, aki a csodálatos amerikai gazdasághoz hozzá akar férni. Mindenkire vethet ki vámot, illetve csak arra, akivel tényleges kereskedelme van, mert ott van értelme.

Az Egyesült Államok egyértelműen a primus inter pares. Van egy 33-34 milliárd dolláros államadósság, aminek igaz, hogy körülbelül 60 százaléka belső támogatás, az amerikaiak vásárolták fel ezeket a kötvényeket, viszont a másik 40 százalékot a világ finanszírozza. Japán, Kína, Belgium, Luxemburg, a Kajmán-szigetek, az arab országok, Európa és így tovább. Magyarul az egész világnak érdeke, hogy az Egyesült Államok gazdasága jól prosperáljon. Az Egyesült Államok a legnagyobb felvevőpiac ilyen szempontból, főleg a kínaiakat nézve. A kínaiak aktívuma az amerikaiakkal szemben évi több százmilliárd dollár, és ha az amerikai piacról kizárulnak a kínaiak, nem tudnák ezt az óriási mennyiséget eladni. Alternatív felvevőpiacok nincsenek, viszont a belső felvevőpiac megint csak nem tudná ezt felszívni. Ebben az esetben egyfajta pillangóhatásként a gazdasági, kereskedelmi bajok akár politikai problémákká is fajulhatnak Kínában, és ezt nyilvánvalóan el akarja kerülni a kínai vezetés. Az amerikaiaknak elég jó pozíciói vannak, ugyanakkor hozzá kell tenni azt is, hogy azért nincs minden kártya az Egyesült Államok kezében. Ha a másik oldalt megnézzük, az amerikai irányú kínai export lefedi majdnem a teljes számítógép, televízió, szórakoztató elektronika, bútor, ágynemű, műanyag játék, sok minden egyéb ilyen árucikket. Ha ez kiesne, és Amerikában termeltetnék ezeket, óriási árszínvonal-növekedés lenne az Egyesült Államokban. Csak egyetlen példát mondok, mondjuk 7,99 helyett 9,99-ben vagy 10,99-be kerülne ugyanaz az árucikk. Óriási inflációfelhajtó hatással lenne, belpolitikai problémákat okozna Amerikának. Annak idején a kínaiak az első Trump-adminisztráció alatt azzal vágtak vissza a büntetővámokra, hogy megszüntették a disznóhús és a szója behozatalát az Egyesült Államokból. Ezzel ütni akartak a mezőgazdasági szektoron, hiszen köztudott, hogy a Közép-Nyugat gyakorlatilag 100 százalékig republikánus, Trumpnak nagyon fontos választói bázisa található ott. Vagyis nincs minden aduász Amerika kezében, de sokkal jobb pozícióban van, mint a többiek. Kis országokkal szemben, ahogy Kolumbia kapcsán már beszéltük, minden további nélkül tudja érvényesíteni az erőfölényét, talán még Mexikóval szemben is. Ellenben, mondjuk, Kínával szemben már nem nagyon. Ha a dollárról beszélünk, akkor egyértelműen az az első számú tartalékvaluta. Ezt az amerikaiak mindenáron szeretnék fönntartani, hiszen azzal, hogy pénzszűkét vagy pénzbőséget idéznek elő, finanszírozzák saját magukat, hogy több zöldhasút nyomnak vagy nem. Ezt mind elveszítenék akkor, ha a dollár megszűnne a magasan első számú tartalékvalutának lenni. Vannak már különböző elképzelések és kezdeményezések arra, hogy leváltsák a dollárt, az oroszok, a kínaiak, mások is megpróbálják esetleg a kínai jüant felhasználni. Főleg amiatt, mert nagyon sokan úgy gondolják, hogy blokkosodás felé halad a világ. Kialakulnak olyan blokkok, mint például egy orosz, észak-koreai, kínai, iráni blokk, és ott a kereskedelmi elszámolást, ha nem dollárban végzik, azzal sebet tudnak ütni a dollár mindenhatóságán.

Az eddigi bejelentésekből és intézkedésekből inkább az látszik, hogy egy korlátlan vámháború közeleg, vagy inkább az látszik, hogy mindenki megpróbálja keretek közé szorítani a vámokra adott saját válaszát, hogy ne szabaduljon el a folyamat?

Én azért korlátlan vámháborút nem nagyon prognosztizálok, mert azzal az amerikaiak sem járnának jól. Trumpnak, mint minden vezetőnek, az a célja, hogy saját országa prosperáljon, jobb állapotban hagyja majd hátra az országot a mostaninál, amikor 2029. január 20-án le kell lépnie. A vámok azt jelentik, hogy úgynevezett patrióta gazdaságpolitikát próbál folytatni, azaz a munkahelyeket visszahozni, becsalogatni a tőkét, jobb befektetési környezetet teremteni, többek között a társasági adót 15 százalékra kívánja leszállítani azoknál a vállalatoknál, amelyek Amerikában termeltetnek amerikai munkaerővel, szemben a multinacionálisokkal, amelyek, mondjuk Európában megtermelt árut visznek vissza Amerikába. Ezenkívül nyilvánvalóan védi a piacot, ezt különben a Biden-adminisztráció is félig-meddig fű alatt megtette, amikor többek között elég jelentős adókedvezményt adott az Egyesült Államokban eladott elektromos autók után. Az amerikaiak védeni akarják egyrészt a munkaerőt, továbbá a piacot, a technológiát próbálják visszahozni, megpróbálják a működő tőkét becsalogatni, és bizonyos szempontból ez sikerült is nekik, mert több német nagyvállalat is jelezte már, hogy adott esetben áttelepül Amerikába, a jobb körülmények miatt. De itt nemcsak ezekről van szó, hanem arról is, hogy a republikánusok és Trump általában a dereguláció mellett vannak, tehát a kevesebb szabályozás mellett, nincs annyira megkötve a vállalatok keze, mint adott esetben Európában, ahol mindig panaszkodnak arra, ha egy vállalkozást el akarnak indítani, az sokkal hosszabb ideig tart a különböző szabályozások, papírmunka miatt, mint az Egyesült Államokban. Ez az egyik legfontosabb mutatója annak, hogy a befektetési környezet milyen. Összegezve: korlátlan vámháború nem nagyon valószínű, viszont korlátozott, feltehetően, a következő egy-két évben meg fog valósulni. Az amerikaiak kihasználják az erőfölényüket ott, ahol tudják, ahol viszont nincsenek egyértelmű előfölényben, ott kompromisszumra fognak törekedni.

A gázai konfliktusban is kitette az asztalra a pisztolyt Donald Trump, azt mondta, hogy az egész területet ki kell takarítani, mert az egy újjáépítési terület, az egy temető, és a palesztinokat be kell fogadnia Egyiptomnak, meg Jordániának. Képes lesz erre Trump úgy, hogy korábban soha, senkinek sem sikerült elérnie, hogy Egyiptom meg Jordánia palesztinokat fogadjon be?

Ez nagyon nehéz ügy lesz, mert igaz, hogy Jordániában már most körülbelül 3,4 millió palesztin él, de ők főleg az 1948-as háború után kerültek oda. Ugyanakkor azt is hozzá kell tenni, hogy Jordániának nincsen egyértelműen pozitív tapasztalata a palesztinokkal. Emlékezhetünk arra, amikor valóságos háború dúlt az Arafat által vezetett Palesztin Felszabadítási Szervezet és a jordán kormányerők között, hogy kiszorítsák Jordániából a PFSZ-t, tehát újabb egymillió palesztin Jordániában, azt hiszem, destabilizáló tényező lenne ott, de Egyiptomban hasonlóképpen. Egyiptom és Jordánia különben jelezte, hogy nem híve az erőszakos áttelepítésnek. Nagyon nehezen oldható meg, ha a két állam nem enged ebben a kérdésben, mint ahogy az is, hogy a Hamászt teljes mértékben meggyengítsék. Kicsit olyan ez, mint a sárkányfej története, a sárkányfejek közül egyet levágnak, van még egy-két másik, plusz még kinőhet néhány. A sárkány maga pedig Irán. Irán itt a fontos tényező, és nem pedig mondjuk a palesztinok. Hozzátenném azt, hogy a palesztin kérdésben az első Trump-adminisztráció megfordította az addigi amerikai stratégiát, ami az volt, hogy legyen izraeli–palesztin megegyezés, és ha az megvan, akkor utána lehetséges tágabb körű egy izraeli–arab megegyezés. A Trump-adminisztráció megfordította ezt, és Jared Kushner révén arab–izraeli megegyezést akartak elsősorban a tető alá hozni, azzal a meggondolással, hogy utána az izraeli–palesztin kérdés, ha nem is magától, de könnyebben fog megoldódni. Plusz még a palesztinokról eléggé rossz tapasztalatai vannak az amerikaiaknak, és itt nem a Hamászra gondolok, hanem a Ciszjordániában levő palesztin hatósággal kapcsolatban. Szerintük az Abbász-vezetés nem érdekelt a normalizálásban, mert a segélyekből nagyon jól megél, a palesztinok többsége nem, de az egy másik kérdés. Vagyis nekik nem érdekük az, hogy valódi megegyezés legyen. Velük a Trump-adminisztráció gyakorlatilag föladta a tárgyalást. Miután Szíriában az Irán-párti erők meggyengültek, a Hamászt és a Hezbollahot meggyengítették, az oroszok, úgy tűnik, föladták Szíriát, így a síita félhold, ami szembement a szaúdiak által vezetett szunnita államokkal és az amerikai érdekekkel, az úgy tűnik, hogy lehanyatlott félig-meddig, az amerikaiak most arra koncentrálnak, hogy egy izraeli–szaúdi megállapodást hozzanak tető alá. Különben Jared Kushnernek elég erős szaúdi bekötöttsége van, nagyon jó üzleti kapcsolatokra lépett a szaúdi vezetőkkel annak idején, és ezt megtartotta azóta is. Hogyha az izraelieket, a szaúdiakat, plusz még az Ábrahám-egyezményekhez csatlakozott államokat, plusz Egyiptomot, amely korábban kiegyezett Izraellel, egy kalap alá vesszük, akkor látjuk, hogy Irán elszigetelődik a térségben. Az amerikaiak kalkulációja az, hogy ebben az esetben az irániak rugalmasabbak lesznek a különböző olyan kérdésekben, amelyek az amerikaiaknak a fő stratégiai irányvonalat jelentik a tágabb értelemben vett Közel-Keleten. Egy ilyen úgynevezett nagy stratégia látszik kibontakozódni ott, meglátjuk, hogy ebből mi valósul meg, de az biztos, hogy elég jó esélye van az amerikaiaknak arra, hogy az iráni szövetségesek meggyengülésével Iránt úgymond jobb belátásra bírják olyan kérdésekben, amelyekbe korábban nem tudták.

Az ukrajnai orosz agresszióval kapcsolatban sem titkolta megoldási javaslatát Donald Trump, azt mondta, hogy ő nagyon szereti az orosz embereket, de ha nincs egyezség hamarosan, akkor nincs más választása, mint nagymértékű adókat, vámokat, szankciókat bevezetni bármire, amit Oroszország az Egyesült Államokban értékesít, és ez más különböző részt vevő országokra is érvényes volna. Az oroszokat szankciókkal meg lehet fenyegetni? Vagy nem mindegy, hogy ki csinálja? Donald Trumpnak sikerülhet?

Az amerikai szankciós politika hatékonyságával kapcsolatban nekem bizonyos kétségeim vannak, mert ha mondjuk Kubát vesszük, Kuba szankciós politika alatt van 1959 óta.

És az egy más méret, mint Oroszország.

De még mindig, annak ellenére, hogy a Szovjetunió és a kommunista országok eltűntek, él. Észak-Korea hasonlóképpen szankciós politika alatt van, Irán szankciós politika alatt volt, Irak szankciós politika alatt volt, de az akkori kormányzatok nem azért tűntek el Irakban, mert a szankciós politika ártott volna neki, hanem egyszerűen katonailag lerohanták Irakot, és az akkori kormányzatot fölváltották egy újjal. Tehát a szankciós politikák, úgy általában, megkérdőjelezhetők. Ha szankciós politikát használok, akár mondjuk Iránnal szemben, rengetegen kijátszották ezt, többek között a kínaiak is. Az oroszok elleni szankciós politikát ugyancsak kijátszották a kínaiak és az indiaiak, akik nyomott áron veszik az energiahordozókat, aztán kicsit megemelve az árakat, és átcímkézve azt, eladják az európaiaknak. Az egy másik kérdés, hogy ez az európai „okos politika” hova vezetett, de egy Oroszország nagyságú országot szankcióval megfojtani nem lehet. Lehet úgymond kellemetlenségeket okozni, többek között azzal, hogy az amerikai olaj- és gázkitermelést növelik. Amerika még nagyobb mértékben exportőrként jelenik meg ezen a piacon, és sokfajta verziója van ennek a mondásnak, hogy Oroszország most egy benzinkút atomfegyverekkel, vagy kevésbé politikakorrekt módon, mondjuk, Burkina Faso atomfegyverekkel. Eléggé egydimenziós ország volt a Szovjetunió és Oroszország is. Ha az orosz olaj-, gáz- és nyersanyagbevételek visszaesnek, akkor Oroszország nem fog 3-4 százalékkal növekedni évenként, mint ahogy most növekszik, és akkor megint csak elkezdődhet egy olyan spirál, amit Kínával kapcsolatban is említettünk, hogy belpolitikai problémák lehetnek abban az esetben, ha megugrik az életszínvonal fenntartáshoz szükséges árucikkek ára. Az oroszok ellen lehet úgymond gazdasági háborút indítani, de ez nem jelenti azt, hogy Oroszország és a putyini rendszer össze fog omlani, csak elképzelhetően az oroszok is rugalmasabbak lesznek, például az orosz–ukrán kérdésben. Nem abból a maximális álláspontból fognak kiindulni, amelyet most vallanak, hanem egy-két kérdésben engedni fognak, mint ahogy az ukránok is biztos, hogy nem kapnak meg mindent, amit követelnek. De a tárgyalásoknak általában a lényege az, hogy senki sem ott kezdi a tárgyalásokat, ahova el akar jutni, hanem egy sokkal erősebb pozícióból indul el, hogy legyen miből engedni. A szankciós politika azért nem nagyon működik, mert mindig vannak olyan nagy államok, most például az Egyesült Államoknak vagy a többé-kevésbé a Nyugat ellenlábasának számító országok, mint Kína és mások, amelyek minden további nélkül ki tudják játszani ezeket a szankciókat. Az, hogy a kisebb országoknak a szankciók mennyit ártanak, az egy másik kérdés. Ezek az országok általában nem nagyon szoktak nagymértékben veszíteni. Hozzáteszem azt különben, hogy a szankciós politikához nem mindenki csatlakozott. Sőt, eleve sokan nem is csatlakoztak, és ennek alapján akár nemzetközi jogilag is vagy bármilyen módon egyszerűen nem veszik figyelembe a szankciókat.

A mostanáig elhangzott amerikai kormányzati nyilatkozatokból látszik az, hogy az Egyesült Államok milyen tűzszünetet óhajt Ukrajnában, milyen garanciákkal és milyen későbbi fejleményekkel?

Nagyon nehéz ezt megmondani, nem tudom, hogy ők maguk tudják-e pontosan, hogy hova akarnak eljutni. Kirajzolódni látszik több megnyilatkozásból, hogy Ukrajna NATO-tagságát nem tartják időszerűnek. Az az alapvető orosz követelés, hogy Ukrajna ne legyen NATO-tag.

Nem tartják időszerűnek, vagy kizártnak tartják? Mert a kettő között lehet, hogy van „árnyalatnyi” különbség.

Ukrajna hivatalosan ne legyen NATO-tag. Ennek ellensúlyozásaként Ukrajna kapjon erős biztonsági garanciákat. Hogy ez mit jelent, azt azért tudjuk a világtörténelemben, ha egyik fél meg akarja szegni. Nem akarok nemzetkarakterológiába bonyolódni, de az oroszok híresek arról, de nemcsak ők, hogy azért nem tartanak minden papírra leírt mondatot be, szó szerint. A híres sztálini mondás, hogy hány hadosztálya van a pápának, hány hadosztálya van Ukrajnának, és hány hadosztálya van azoknak az országoknak, amelyek az oroszok érdekeit keresztezik. Plusz még Ukrajna kapott kemény biztonsági garanciákat a budapesti memorandumban, aztán látjuk, hogy mi lett belőlük. Sokan azt mondják, hogy hiba volt, hogy a kemény biztonsági garanciák fejében Ukrajna lemondott a nukleáris fegyverekről. Ha lettek volna, akkor nem lett volna ez, de hát a „ha” nem nagyon játszik a nemzetközi életben. Az amerikaiak másodlagosnak tekintik az ukrajnai kérdést, és úgy tekintik, ahogy mondjuk a Közel-Keletet, Ukrajnában is szeretnének megszabadulni a kötelezettségektől, és a Közel-Keleten az ottani szövetségesekre szeretnék áthárítani a terheket. A republikánusok egész nyíltan szeretnék Európában az európaiakra hárítani Ukrajna bármifajta támogatását. Erre viszont az európaiak jelen pillanatban nem nagyon képesek, nem is kell részletezni azt, hogy az európaiak mennyi hibát követtek el az utóbbi években, olyan helyzetbe lavírozták magukat, hogy gyakorlatilag egy poszteurópai korszakról beszélhetünk. Európa nem nagyon számít a nagyok asztalánál, az orosz–kínai–amerikai hármas az európaiakat nem nagyon szokta megkérdezni. Hasonló helyzet alakulhat ki, mint a hidegháborúban, ahol az amerikaiak meg a szovjetek az európaiak feje fölött tárgyaltak nagyon sok mindenben. Eléggé nagy a valószínűsége, hogy Ukrajnában is ilyen helyzet fog kialakulni, az amerikaiak az oroszokkal fogják a fontos kérdéseket megtárgyalni. Az európaiak tárgyalták a minszki megállapodást a franciákkal, meg a németekkel, az ukránokkal, meg az oroszokkal, az nem vált be. Az amerikaiak azt mondhatják, az európaiak kaptak egy esélyt, nem értek el vele semmit, úgy tűnik, hogy képtelenek rábírni az oroszokat és az ukránokat arra, hogy valami kompromisszumra jussanak, tehát nekünk kell ezt elérni, minél hamarabb, hogy az energiákat a valódi kihívásokra tudjuk fordítani. A valódi kihívás pedig az indiai Csendes-óceán térségében van.

A külügyminiszter, Marco Rubio azt mondta, hogy az Egyesült Államok külpolitikája a jövőben nem lesz részese olyan tevékenységnek, amely gyorsítja, ösztönözi a tömeges migrációt. Ebből milyen konkrét lépések fognak következni?

Az első Trump-adminisztráció alatt látott intézkedéseket már félig-meddig életbe léptettek, látunk képeket, hogy illegális bevándorlókat fognak el, tesznek buszokra, repülőre, és küldik őket vissza az anyaországba. Folytatni fogják az úgynevezett falépítést, a fal nyilván egy átfogó jelképe a különböző intézkedéseknek, maga a fizikai akadály, de ezenkívül adott esetben elképzelhető a hadsereg egységeinek a kivezénylése. A Nemzeti Gárda megerősítené a határvédelmet, a határőrizeti szerveket, megszüntetni az úgynevezett menedékvárosokat, a kiváltságokat egyes, demokrata vezetésű városoknál, ahol nem deportálják haza az illegális bevándorlókat, még akkor sem, ha bűnt követnek el, hanem egyszerűen vagy szemet hunynak, vagy szabálysértéssé minősítik a cselekedetet. San Franciscóról, Los Angelesről, Chicagóról, Philadelphiáról, New Yorkról, Washingtonról beszélünk elsősorban. Ezenkívül az illegális bevándorlók esetében Donald Trump hosszabb távon szeretné megszüntetni az úgynevezett születési állampolgársági jogot, de ez eléggé jelentős alkotmányos akadályba ütközik. Közkedvelt stratégia volt az illegális bevándorlóknál, hogy bekerültek valahogy az Egyesült Államokba, utána ott gyerekük született, aki már amerikai állampolgár lett, és egy adott idő múlva, családegyesítés címén, szülőket, rokonokat, sok mindenkit be tudott „vinni” az Egyesült Államokba. Ez nehéz ügy lesz, mert a 14. alkotmánykiegészítés arról szól – ez 1868-as, elsősorban a volt rabszolgáknak a helyzetét próbálta rendezni –, hogy az Egyesült Államok területén születettek alanyi jogon állampolgárságot nyernek. Viszont van egy kicsit félreérthetően megfogalmazott rész is ebben, hogy azok a személyek kapnak állampolgárságot, akik az Egyesült Államok joghatósága alá esnek. Innentől kezdve ügyvédi szőrszálhasogatás, hogy az illegális bevándorlók, mivel illegálisan tartózkodnak az országban, a joghatóság alá esnek-e, tehát nekik vagy a leszármazottjaiknak jár-e ez, és így tovább. Erről vita lesz majd.

Ez fölmegy a legfelsőbb bíróságra és ott fog eldőlni?

Igen, elképzelhető, mert már most huszonkét demokrata vezetésű állam keresetet nyújtott be, plusz még olyan szervezetek, mint az American Civil Liberties Union, az ACRU. Minden valószínűség szerint Massachusettsben már egy bíróságnál landolt egy ilyen kereset, szövetségi ügy, feltehetően el fog jutni a legfelsőbb bíróságig, és annak kell majd döntenie ebben a kérdésben.

Jó, de a legfelsőbb bíróságban a Trump által kinevezett bírók vannak többségben, az amerikai legfelsőbb bíróság az olyan, hogy annak muzsikál, aki?

Igen, de azért hozzá kell tenni, hogy nem annyira automatizmus, hogy minden esetben a kormányzat, vagy Trump által kívánt módon szavazzanak. Például a főbíró, John Roberts egy abortuszkérdésben nem a konzervatívokkal szavazott. Más kérdés, hogy 5:4 arányban így is a konzervatívok nyertek. De semmiképpen sincsen kőbe vésve, hogy a legfelsőbb bírósági tagok mindig és minden esetben úgy fognak szavazni, ahogy Donald Trump, aki kinevezte őket, elvárja. Erre a legjobb példa Dwight D. Eisenhowernek a példája, aki Earl Warrent nevezte ki a bíróság elnökének, aki „megbízható” konzervatív volt. Warren különben többek között a Kennedy-gyilkosság révén vált híressé, ő volt a Warren-bizottság elnöke, és ő volt az úgynevezett polgárjogi kérdésekben az egyik legliberálisabb főbíró, és Eisenhower később azt mondta, hogy a legnagyobb politikai tévedése az volt, hogy őt nevezték ki főbírónak. Ezek a bírák már „önjáróvá” válnak, életfogytiglan szól a kinevezésük, elnök nem távolíthatja el őket, csak akkor vonhatják őket impeachment alá, ha etikai vagy egyéb vétséget követnek el. De politikai alapon nem. Szóval, ez is egy bonyolult kérdés lesz. Az már látszik, hogy van ennek politikai vetülete is, az ellenlábasok egyik fő szószólója, Gavin Newsom kaliforniai kormányzó, akit potenciális elnökjelöltként emlegetnek demokrata oldalon 2028-ra. Ha ő a következő egy-két-három évben majdhogynem egyenrangúan tud vitatkozni és ellensúlyt tud képezni Trumppal szemben, akkor meg fogja növelni a saját politikai súlyát, és jó eséllyel indul, ha indul egyáltalán, mert ez még a jövő kérdése. Természetesen még senki sem jelentette be azt, hogy három és fél év múlva indulni fog a demokrata oldalon, de nyilvánvaló, hogy a legnagyobb állam kormányzója, ha fajsúlyos kérdésekben politikai sikereket tud elérni az éppen a Fehér Házban ülő elnökkel szemben, egyértelműen erős hátszéllel tudna indulni.

Azt is mondta már Marco Rubio, és ez érdekes lesz a világ minden részén szinte, hogy megszüntetjük a figyelmet az olyan politikai és kulturális ügyekre, amelyek megosztóak belföldön és mélyen népszerűtlenek külföldön. Ez a demokráciaexportra vonatkozik, az amerikai életforma és felfogás exportálására?

Igen, természetesen. Az egyik látható jele annak, hogy a szivárványszínű zászlót levették az amerikai nagykövetségekről, a budapestiről is különben. Megszüntették az összes úgynevezett DEI, tehát a diverzifikáció, a méltányosság és az egyenlősdi hivatalokat, többek között a külügyminisztériumban is. Trump utasítást adott, hogy az ezekben a hivatalokban dolgozókat azonnal fel kell függeszteni, fizetés nélküli szabadságra küldeni, és végső soron elbocsátani, miután megszűnik a hivataluk. Ez része a mélyállam elleni lépéssorozatnak, hogy lebontsa a bürokráciát, legalábbis a bürokráciának a republikánusokkal vagy Trumppal személyesen potenciálisan ellenszegülő részét. Persze a bürokratákat sem kell félteni, mert egy ilyen DEI vezetőt másnap átneveztek mondjuk egy másik hivatal ügyvezetőjévé.

Átszervezésre hivatkozva.

Igen, tehát nem vész el, csak átalakul. Ugyanakkor két nem van, a férfi és a nő. Az útlevelekben nincs már az, hogy X-et jelölnek be, az iskolákban megszüntetik a genderoktatást és így tovább. Ezek mind a hagyományos amerikai értékeket hangsúlyozzák. Hozzá kell tennem azt, hogy nagyon sokszor az ember azt mondta, hogy legalábbis Európában úgy látszott, hogy a mainstream, a főáram, az ilyen woke. Nekem ellentétes a véleményem. Szerintem a woke soha nem volt főáram. Az amerikaiaknak a többsége minden felmérés szerint konzervatív beállítottságú a vallást, a családot, az életstílust, felfogást illetően. Torz szemüvegen keresztül néztük azt, amit az amerikaiak direkt, hivatalosan próbáltak közvetíteni egy hollywoodi, New York-i, liberális, progresszív szemüvegen keresztül, amit olyan médiumok közvetítettek, mint a CNN, a CNBC, a The New York Times, de ez egy nagyon hangos, meglehetősen agresszív kisebbségnek volt az ügye. Trump végrehajtotta azt, ami nem sikerült az utóbbi időben a republikánus elnökjelölteknek, nemcsak, hogy megnyerte a választást, de úgy nyerte meg, hogy többséget szerzett országosan a szavazatoknál. 2016-ban úgy nyert, hogy 2-3 millió szavazattal kevesebbet kapott, mint Hillary Clinton. Az ifjabb Bush úgy nyert 2000-ben és 2004-ben is, hogy kevesebb szavazatot kapott, mint Al Gore és John Kerry. Trump egyrészt több szavazatot szerezve nyert, másrészt mind a két házat magával vitte, republikánus többség van. A tagállamok többségében republikánus kormányzó van, 27 az 50-ből, a Legfelsőbb Bíróságon is konzervatív többség van, három olyan főbíró van, akit ő tudott kinevezni. Ez mind abba az irányba mutat, hogy az amerikaiaknak a többsége, és hogyha a térképre ránézünk, területileg is, a keleti és a nyugati part volt a liberális bástya, közötte pedig az egész terület, mondjuk az Appalache-hegységtől a Sziklás-hegységig, az mind vörös színű, tehát republikánus volt. A megyéket nézve, a több mint 3000 megyéből körülbelül 2700 republikánus, a maradék a demokrata. Egy újabb számot mondva, a tavalyi választáson a republikánusok mind az 50 államban javítottak a pozícióikon, több szavazatot kaptak, mint 2020-ban. Ez nem mindenhol jelentette azt, hogy átvették a hatalmát, de mondjuk Kaliforniában nem 40 ponttal nyert a demokrata jelölt, hanem csak 30 ponttal, New Yorkban 15 pont helyett már csak 5 ponttal, pedig az is egy demokrata bástya volt. Sokan csodálkoztak, hogy egyáltalán miért megy el Trump New Yorkba kampányolni, hiszen az biztos demokrata bástya, de megérte neki, mert egy tendenciát indíthat el, és elképzelhető, hogy az inga visszalendül, hiszen ezek az államok Kaliforniától kezdve az északkeleti államokig az 1960-as, 1970-es évekig republikánus bástyák voltak. Akkor fordult a helyzet, de semmi sem örök a politikában és a történelemben. Elképzelhető, hogy a tavalyi, úgynevezett kritikus választás után egy-két évtizeddel egy újabb fordulat következik a választói bázisoknak a megváltozásával.

Mit fogunk a fordulatból érezni? Azon túl, hogy, mondjuk, az amerikai gyártású sorozatokban kevesebb lesz a színes bőrű, meg a meleg karakter.

Mindenekelőtt nagyon erős lesz feltehetően az úgynevezett tranzakcionalista megközelítés. Trump minden egyes relációban előnyt szeretne szerezni. Ami eltér klasszikus, nagy formátumú, külpolitikával foglalkozó embereknek, Talleyrand-nak vagy Metternichnek, Bismarcknak, vagy akár Henry Kissingernek a politikájától, hogy ők több labdát tartottak a levegőben, tudtak zsonglőrködni, az egyik relációban politikai veszteséget könyveltek el, de akkor egy másik relációban gazdasági előnyökhöz jutottak, és így tovább, hosszú távon előnyt szereztek. Sokan úgy gondolják, hogy a németek külpolitikája akkor csúszott félre, amikor Bismarck lelépett, és az utódai kevésbé voltak tehetségesek, és nem tudták már a labdákat egyszerre a levegőben tartani.

Trump minden pályán, mindig mindenben nyerni akar.

Igen, ő mindenben nyerni akar, minden relációban nyerni akar. Az európaiak szövetségesek, jó, de vámot fogok kivetni rájuk, mert ez az amerikai ipar érdeke. Vagy az Egyesült Államoknak szövetségesei az európaiak, de a két százalék kevés. Mi többet költünk, és mi finanszírozzuk az európaiak biztonságát. Egészen megdöbbentő adatokat lehet olvasni szakértőktől arról, hogy a németeknek 30 évvel ezelőtt 4000 hadra fogható harckocsijuk volt, most pedig van pár száz. Ennek az az oka. hogy az úgynevezett békeosztalék révén Európában a nagy államok, de nemcsak a nagy államok, a Szovjetunió összeomlásával boldogan csökkentették drasztikusan a védelmi kiadásaikat. Ennek megfelelően ez az egyik kulcskérdés, ha Trump át akarja tolni az európaiakra Ukrajnának a fenntartását, a felszínen tartását, akkor az európaiak képesek-e erre. Mert az, hogy Trump most már öt százalékról beszél a GDP-arányos védelmi kiadásokat tekintve, ez nagyon durva, szinte tönkretenne sok országot. Orbán Viktor miniszterelnök is azt mondta, hogy egy ötszázalékos védelmi kiadás tüdőn lőné a magyar gazdaságot. És európai szinten nem a magyar gazdaság az elsődleges, hanem a francia, a német, a holland, a spanyol, az olasz, ha ezek recesszióba süllyednek, akkor magukkal rántanak mindenkit. Főleg a németek érdekesek ebből a szempontból. Trump az európaiakkal szemben is kemény hangot üt meg, ki akarja belőlük préselni azt, amit ki tud, annak érdekében, hogy nagyobb felelősséget vállaljanak a NATO-ban, a keleti határokon, a közép- és kelet-európai térségben, de nemcsak ott, hanem a mediterrán térségben és Észak-Afrikában. Tehermentesítsék az amerikaiakat, hogy ők tudjanak koncentrálni a fő stratégiai kihívásra, visszatértünk a kiindulóponthoz, az indiai és csendes-óceáni térséghez, mert bár közhelyszerű, mégis igaz, hogy a XXI. század a Csendes-óceánnak a százada elsősorban.

Titkosszolgálati dokumentum-hozzáféréseket vont meg az elnök első rendeletével korábbi, nagyon fontos beosztásban lévő emberektől. Állami személyvédelmet vont meg egyébként a tevékenységük miatt fenyegetett emberektől, de Marco Rubio azt mondta egy másik relációban, hogy a bosszú alapú intézkedéseket felül kell vizsgálni. Ezek milyen intézkedések?

Nyilvánvalóan személyes motívum is van ebben, de azt azért hozzá kell tenni, hogy ez az 51 magas beosztású ember egyszerűen óriási szakmai hibát követett el, feladta a politikamentességet, és belépett a demokrata oldalon a politikába, amikor nyílt levelet írt, amivel diszkreditálta a The New York Postnak az értesülését, hogy a Hunter Biden laptopján található adatok mire utalnak. Azt mondták, hogy ez egy orosz manipulációnak az eredménye, dezinformáció. Ha tudtak arról, hogy ez nem az, akkor nyilvánvalóan pártpolitikai alapon cselekedtek, ha nem tudták, akkor pedig ilyet kijelenteni szakmailag súlyos tévedés. Hozzá kell tennem azt, hogy ezek az emberek szembefordultak Trumppal, és a demokrata oldalon politizáltak, mint megmondó emberek a különböző hírcsatornákon. Ők ezzel a cselekedetükkel – a többit nyilván nem lehet szankcionálni, azt, hogy fellép valaki a CNBC-nek a szakértőjeként, és ott kritizálja a Trump-adminisztrációnak a tevékenységét – szakmai hibát vétettek, és az elnöknek szíve joga embereknek megadni és emberektől elvonni a hozzáférést a titkosított anyagokhoz. Különben ennek is különböző szintjei vannak. Például az első Trump-adminisztráció alatt még az elnök vejétől, Jared Kushnertől is egy ideig megvonták a legfelsőbb titkosítási besorolást. Szóval, megértem ezt. Nyilvánvalóan Trumpban a személyes bosszú is munkál. Hozzáteszem azt, hogy volt egy utólagos felmérés, persze a felméréseket mindig kicsit óvatosan kell kezelni, hogy hatból egy Biden-szavazó azt mondta, ha tudott volna a Hunter Bidennel és a Biden családdal összefüggő korrupciós és egyéb dolgokról, akkor nem szavazott volna Bidenre. Ha ez így történik, és nemcsak hatból egy, hanem tízből egy, akkor nem Joe Bidennek hívták volna az elnököt 2021 és 2025 között.

Mi történik az amerikai médiában? A közösségi média vezetői innen nézve felsorakoztak Donald Trump mögé, és neki tetsző intézkedéseket hoznak, egymással versenyezve.

Nagy átalakulás tapasztalható. Egyrészt az utóbbi években a hagyományos médiumok veszítettek az olvasottságból, a példányszámok visszaestek, de akár az online olvasottságot tekintve is, a korábban mértékadónak tekintett The New York Times, The Washington Post, Los Angeles Times, vagy a The Wall Street Journal, a négy nagy is veszített az eladási számaiból. Vesztettek a hitelességükből is, már 30 százalék a hitelessége nagyjából ezeknek a médiumoknak. Hasonlóképpen a hagyományos tévék, illetve a kábeltelevíziók is veszítettek a nézettségből, kivéve a Foxot. Az összes többi elég erősen veszített. Csak egy példát mondok, amikor még a kampány során Donald Trump interjút adott John Rogannek, a podcastot 40 millióan látták. Kamala Harris, azt hiszem, a CBS-nek adott interjút, azt pedig pár százezren nézték meg. Az emberek döntő többsége nem nézi ezeket a csatornákat, a közösségi médiumokat veszi igénybe, ha információhoz akar jutni. Ennek megvan a hátránya is, mert a közösségi médiumokban sok ellenőrizetlen beírás, álhír és minden egyéb terjed. Itt bizonyosfajta szabályozás volt, meglehetősen egyoldalú, és akár visszatérhetünk az 51 magas beosztású, a biztonságpolitikában dolgozó emberhez. Zuckerberg bevallotta egy kongresszusi meghallgatáson, hogy 2020-ban és utána is az emberei kapcsolatban álltak a Biden-csapattal, illetve később a Biden-adminisztrációval, akik finomabban vagy kevésbé finoman, időnként üvöltözve állítólag rávették őket, hogy bizonyos anyagokat tartsanak vissza, többek között a Facebook is visszatartotta a Hunter Biden-féle anyagokat, letiltotta Trumpot a Twitterről, szóval ők is azért megtették a magukét a demokrata oldalon. Most bizonyos mértékben hamut hintettek a fejükre, persze az ember azt mondja, hogy ilyenkor azért a damaszkuszi úton tolonganak az emberek, köztük Jeff Bezos is, aki a The Washington Post tulajdonosa.

Aki nem engedte, hogy a kampányban állást foglaljanak.

Igen. A Los Angeles Timesnál, a nyugati part legnagyobb lapjánál egy koreai származású tulajdonos van, ő már egy új irányelvet adott ki, hogy semlegesebb hangnemet kell, hogy megüssön a lap. Emiatt már többen felmondtak, a The Washington Postnál is többen felmondtak. A CNN legutóbbi híradások szerint 200 munkatársától fog megválni, különben már ott is bizonyos fajta törekvések voltak arra, hogy az egyoldalúan liberális, illetve pártpolitikai alapon demokrata színezetű műsorokat megpróbálják kicsit kiegyensúlyozottabbá tenni. Az egyik leghangosabb liberális vagy demokrata szószólónak a műsorát főműsoridőből átvitték egy másik, kevésbé látogatott műsorsávba. A közösségi médiumok teret nyertek, és a hagyományos médiumok kevésbé számítanak. Régebben az, hogy a The New York Times valaki mellett letette a voksát, sokat számított, most nem nagyon számít már, de ennek ellenére sok szempontból ezek a médiumok olyanok, főleg a The New York Times, mint a mondabeli japán katona, hogy a csata elveszett, de még mindig harcol a dzsungel kellős közepén. Nyilvánvalóan egy pillanatig nem ismerik el Trumpnak semmifajta tevékenységét vagy teljesítményét, hanem mindent támadnak. Nyilvánvalóan szívük joga, az egy magánvállalat, azt írnak, amit akarnak, de ez viszont, ahogy mondtam, a hitelességüket nagymértékben aláássa. Korábban etalon volt a The New York Times, most meg az emberek egyharmada tartja egyáltalán hitelesnek. A döntő többség azt mondja, hogy egy pártszócső.