INFORÁDIÓ
2021. július 30. péntek
Judit, Xénia

kárpáti róbert

sportpszichiáter

tokió 2020

euro 2020

Gianluigi Donnarumma olasz kapus védi az angol Bukayo Saka tizenegyesét a koronavírus-járvány miatt 2021-re halasztott 2020-as labdarúgó Európa-bajnokság döntőjében játszott Olaszország-Anglia mérkőzés végén a londoni Wembley stadionban 2021. július 11-én. Olaszország az 1-1-es döntetlennel zárult rendes játékidőt követő hosszabbítás utáni büntetőpárbajban 3-2-re győzött, és 1968 után másodszor lett a kontinens legjobbja.

Kárpáti Róbert sportpszichiáter a 11-es rúgás lélektanáról, az olimpiai aranyakról és a sportolók mentális teljesítőképességéről

Minden sportolónak ugyanazok a jogai és lehetőségei egy ilyen buborékolimpán, ehhez kell tudni alkalmazkodni – mondta Kárpáti Róbert az InfoRádió Aréna című műsorában. A Fradi focicsapatával is dolgozó szakember beszélt a foci-Eb sorsdöntő pillanatairól, Max Verstappen poszttraumás stresszéről és arról is, hogy Szilágyi Áron miért nem foglalkozik azzal, hogy háromszoros olimpiai bajnok lehet.

Kárpáti Róbert az Arénában
 

Sok mérkőzés, köztük a döntő is 11-esrúgásokkal dőlt el a labdarúgó-Európa-bajnokságon. Hogyan lehet egy ilyen helyzetre mentálisan felkészíteni egy kapust, illetve egy játékost?

A kapust egyszerűbb, hiszen soha nem hibáztattak kapust még azért, mert 11-esekkel a csapata vesztett. Ha a kapust felkészítik, hogy a rúgó játékosok merre szokták általában a labdát rúgni, akkor a kapusnak lehet némi esélye, illetve ha a rúgó játékos rosszul rúgja. Sokkal nehezebb a szituáció a játékosoknál ‒ és ezt lehetett látni a döntőben ‒, amikor három kiváló labdarúgó vagy kapufára, vagy a kapusba rúgta a labdát, ott kifejezetten rossz döntést hozott, túlszorongta ezt az egészet, nem volt mentálisan abban a helyzetben, hogy odaálljon, és ezt a viszonylag egyszerű mozgássort hibátlanul kivitelezze. Érdekes döntést hozott az angol szövetségi kapitány, Gareth Southgate, amikor két olyan játékost odaállított, akikről bizton lehetett tudni, hogy „hideg lábakkal” áll bele egy olyan szituációba, amikor jobb, ha az izmok is be vannak melegedve. A tét valószínűleg meghaladta az ő mentális teljesítőképességüket.

Lehet modellezni előre, hogy a kapus vagy a játékost mit csinál az utolsó pillanatokban?

A kapusra nem lehet készülni rugóként, csak önmagukra lehet koncentrálni és arra a pár lépésre, láblendítésre és labdaelrúgásra, amit egyébként valószínűleg egy közömbös helyzetben bizton véghez tudnak vinni. De akkora volt a nyomás és akkora volt a tét, hogy a 19 éves Saka ezt utolsó rugóként nem bírta el. Biztos, hogy ő jobb lövőtechnikával rendelkezik, mint amit ott bemutatott.

Mielőtt odaáll a labda mellé, kinek a szava lenne a legfontosabb? Az edzőé, vagy, mondjuk, egy sportpszichológusé?

Aki már egy Európa-bajnokságon 11-est vállal, annak elvileg olyan erős mentális állapotban kell lennie, hogy nincs szükség arra, hogy neki, pláne közvetlenül előtte sportpszichológus bármit mondjon. Nincs is ott a helyünk egyébként egy ilyen helyzetben. Az kérdéses, hogy például Sakát kijelölték-e erre az egészre, vagy ő önszántából jelentkezett, mert ha kijelölték, és nem mert ellentmondani, az már viszont probléma, és az már sportpszichológiai kérdés. Ha viszont ezt az egészet vállalta, az rendben van, mert a hiba az a sportnak a része. Ha ott a 11-es rúgásoknál nem hibázik valaki, akkor most is rúgnák a 11-eseket. Mentálisan érett játékosok szokták vállalni a 11-es rúgást, ezért gondolom, hogy itt a szövetségi kapitány jelölte őt ki, ő pedig koránál és tapasztalatánál fogva nem merte azt mondani, hogy ezt ő most nem vállalja.

Fel lehet minden egyes játékost arra készíteni, hogy akár egy olimpiai döntőben, akár egy Európa-bajnoki döntőben azon múlik majd a csapata első helye, hogy sikerül-e neki a kapuba juttatni a labdát?

Nem lehet mindenkit erre fölkészíteni. Vannak olyan kiváló játékosok, akik egy ilyen kiélezett szituációt egyszerűen nem vállalnak el. Egy esély van: ha bedobom siker, ha nem dobom be, kudarc. Erre nem mindenki alkalmas, de azt viszont egy profibb játékosnak már tudni kell, hogy alkalmas-e rá, és ha nem alkalmas rá, akkor viszont kommunikálnia kell a szakmai stáb felé, hogy ebből ő szeretne kimaradni.

A kihagyott büntető után hogyan lehet visszahozni egy játékos önbizalmát?

A sikertelenségről beszélni kell, de nem kell túldimenzionálni. Nyilván el kell mondatni a játékossal, hogy mi is volt a fejében, amikor mielőtt a rossz mozdulatsort kivitelezte, és ha el tudja mondani és ezt akár relaxációs helyzetben újra tudja élni, és ebben a relaxációs helyzetben hibát tudunk javítani, akkor legközelebb sokkal kisebb eséllyel fogja elrontani.

Egy másik sportág: Silverstonban a Forma–1-es versenyen Hamilton kilökte riválisát, Verstappent a pályáról, aki iszonyatos erővel ütközött a falba, és kórházba is került. Mit kell ilyenkor tenni, hogy ne maradjon benne a versenyzőben a zsigeri félelem a hasonló helyzetektől?

Itt a nagy veszély az, hogy kialakul egy úgynevezett poszttraumás stressz. Ha én a mentális felkészítője lennék, biztos azt mondanám, hogy a következő héten tessék megint autóba ülni és kihozni magából a maximumot. Mert ha nagyon beleragad, elkezdődik az úgynevezett elkerülő magatartás, hogy úgy próbál vezetni, hogy a kanyarban kisebb területet hagy a mögötte levő kocsinak, az biztos, hogy technikai hibákat fog előidézni, és lehet, hogy nem azért fog kicsúszni, mert valaki meglöki, hanem azért, mert hibázik. A poszttraumás stressz legjobb megoldása ilyenkor, hogy újra mély vízbe dobni és hagyni, hogy csinálja.

Mikortól van szüksége a sportolóknak pszichológusra, mentális felkészítőre?

12-13 éves gyerekkel már lehet együtt dolgozni. Sokak igénylik is már, mert nem értik, hogy amikor nagyon jól edzenek, mindent megtesznek és tehetségesnek tartják őket, akkor miért úgynevezett edzésmenő lesz belőlük, hogy ami az edzésen sikerül, azt nem tudják a versenyen is kihozni. Ennek a hátterében leggyakrabban úgynevezett teljesítményszorongás áll, a megemelkedett adrenalin, a megemelkedett izgalom hatására nem tudják ugyanazt a teljesítményt hozni, mint az edzésen, legyen ez akár teljesítménysport, mondjuk, mint az úszás, futás, kerékpár, vagy legyen egy művészeti sportág, ritmikus gimnasztika, műkorcsolya, de akár küzdősport, valahogy a szorongás uralkodni kezd rajtuk. Egy érett sportoló már meg tudja maga fogalmazni, hogy neki kell segítség, mert úgy érzi, hogy a még jobb teljesítményhez neki mentális felkészítőre van szüksége. Ez bármilyen sportolónál kérdés lehet. Az a baj, hogy nagyon sok sportoló egyáltalán nem is ismeri ezt a fogalmat, hogy sportpszichológia, másrészt pedig a sportolók egy része ezt cikinek tartja. Azt gondolja, ha még többet edz és tényleg eljut a teljesítménynek a határáig, ez megoldást jelent, és akkor megsérül.

Mennyiben más az egyéni és a csapatsport esetén a lelki felkészítés? Kell a csapatkohézióval is foglalkoznia?

Minél heterogénebb egy csapat, annál inkább kell a csapatkohézióval foglalkozni. Magyarországon is most már egyre több a külföldi labdarúgásban, kézilabdában, kosárlabdában, mindenképpen kell csapatkohéziót kialakítani csoportos megbeszélésekkel, akár csapatépítésekkel. Nagyon sok helyről jönnek a játékosok, nagyon különböző kultúrákból, egészen más prioritásokkal. Ez egy kultúrsokk, minden más, mint otthon volt, és ehhez még hozzájön, hogy senkit nem ismer az adott közösségben. Új edzők, új csapattársak, új szokások, igen fontosak a koncentrációs gyakorlatok, az alkalmazkodási készség javítása, minden ilyesmi.

A válogatottban olyan emberek is játszanak, akik egyébként a mindennapokban a klubcsapatukban egymás ellen játszanak. Hogy lehet ilyenkor összehozni a nemzeti válogatottat?

Ezek a játékosok barátok. Amikor egymás ellen fociznak és akár egymás alá rúgnak, akkor is barátok. Illetve ha nem is barátok, de kifejezetten jó viszonyt ápolnak egymással, amit a közönség lát egy Újpest‒Ferencváros labdarúgó-mérkőzésből vagy egy vízilabdában egy UVSE‒Ferencváros vízilabdamérkőzésből vagy egy Veszprém‒Szeged férfi kézilabda-mérkőzésből, az a show-nak a része. Amikor lefújják ezeket a találkozókat, akkor az öltözőfolyosókon már megy a bratyizás, és nincs arról szó, hogy probléma lenne a válogatottba való visszatérésnél.

Hogyan egészíti ki az edző munkáját a pszichológus vagy a coach, vagy akár az ön munkáját az edző?

Ez edzőtől függ. Van, aki jobban igényli az én munkámat, van, aki kevésbé. Aki kevésbé igényli, ott a csapattal mint egységgel való foglalatoskodás nehezebb, aki jobban igényli a munkámat, ott pedig le tudunk ülni közösen edzővel, csapattal együtt beszélni. Azokat az információkat, amiket a játékosok, sportolók nekem elmondanak, én orvosi titokként kezelem, és én soha nem kémkedek az edzőnek a játékosokról.

Vagyis nem mondhatja el az edzőnek, hogy ennek a játékosnak ezzel és ezzel baja van?

Igen, ezt nem mondhatom el. Ez a szakmámnak egy nagyon érdekes része, mert sok sportolótól hallottam, hogy korábbi csapatában rossz tapasztalatai voltak a mentális felkészítővel. Ezért amikor én megismerkedem egy új edzővel, akkor mindig el szoktam mondani, hogy én nagyon szívesen és sokat dolgozom a játékosokkal, de azt ne várja el, hogy a személyes titkaikat, amivel én dolgozom, a rendelkezésére bocsássam, mert ez a szakma nem erről szól. Én nagyon sokat tudok segíteni neki, de nem abban, hogy információkat szolgáltatok.

Akkor vannak olyan konfliktusok, amelyeket önnek kell feloldani, bár lehet, hogy edző könnyebben tudná?

Lehetnek olyan csapaton belüli konfliktusok, amelyeket a játékosok nem tudnak megoldani. Egy jó edző alapvetően mindenről tudni szeretne, de ezeknek a konfliktusokak azért láthatóknak kell lenniük. Ha ezt az edző nem tudja, akkor tőlem nem fogja megtudni. Én dolgozom vele, segítek a játékosnak a probléma megoldásában, de az edző felé nem kommunikálom.

Az olimpia különleges esemény lesz most, hiszen a korábbiaktól eltérően egy igencsak steril, ingerszegény környezet várja a sportolókat. A 32. nyári olimpiát ráadásul egy évvel később rendezték meg, mint ahogy a sportolók készültek rá. Ebben a helyzetben a pszichológusoknak, pszichiátereknek a korábbi játékokhoz képest sokkal nagyobb szerepük van?

Ez sportolófüggő. Van, akit nagyon megviselt a halasztás, főleg azokat, akik a sportkarrierjük végén vannak, és úgy gondolták, hogy 2020-ban, az olimpia után befejezik, de alapvetően mindenkit megviselt. Az a nehéz ebben az egészben, hogy kialakul a sportolóknak gyakorlatilag egy edzésrendjük, és amikor tavaly kiderült, hogy 2020-ban nem lesz olimpia, az nagyon sok sportolót légüres térbe rakott, megvolt az edzésterv, azt most nem kell megcsinálni, pihenjek, ne pihenjek, lesz-e 2021-ben olimpia, folytatom, nem folytatom? Majd lett egy szünet, és utána kellett mentálisan és fizikailag is egy sterilebb állapotból ezt az egészet újrakezdeni, ami nagyon nehéz.

Sós Csaba szövetségi kapitány Hosszú Katinka esélyeivel kapcsolatban azt mondta, hogy igen, nincs csúcsformában, de ha megnézzük, hogy a többi versenyző milyen formában van, kimagaslóan ő a legjobb. Ezzel lehet egy sportolót megnyugtatni, hogy igen, neked nagyon rossz volt, de a többieknek is az?

E tekintetben az úszás azért egy egyszerűbb sport, mert ott alapvetően az óra ellen úsznak. Ha Hosszú Katinka pontosan tudja, hogy az elmúlt fél évben messze neki voltak a legjobb eredményei, akkor nagy valószínűséggel ezt a versenyt meg fogja nyerni. Az a nehéz az olimpiában, hogy sokan túldimenzionálják magának az olimpiának a fogalmát, és azt gondolják, hogy ez egy egészen különleges verseny. A tekintetben persze különleges, hogy négyévente van, de a szabályok ugyanazok. Még azt is mondom, hogy az ellenfelek minősége küzdősportokban nem éri el egy világbajnokság szintjét, hiszen itt kvóták vannak és minden földrészről kötelezően megjelennek sportolók, akik egyébként, mondjuk, egy világbajnokságon lehet, hogy el sem indulnak, vagy nagyon hamar kiesnek. A vívók 38-an indulnak az olimpiai aranyért, egy világbajnokságon párbajtőrben elindulnak 250-en, tehát nagyságrendbeli különlegesek vannak, de a többi sportágban is ugyanez a helyzet. Tehát e tekintetben az olimpia egy egyszerűbb dolog. Ha valaki nem tud azzal a teherrel megbirkózni, hogy ez egy olimpia és négyévente van, akkor viszont valóban összerogyhat.

A járványidőszak okozta nehézségek, illetve a mostani extrém körülmények, így a bezártság, a szabad mozgás tilalma, az elszigeteltség, a nézők, a szurkolók hiánya milyen veszélyeket rejtenek a sportolóknak?

Kétféle típusú sportoló van, az extrovertált, meg az introvertált. Aki szereti a nyüzsgést, szereti a sok nézőt, ezek a körülmények doppingolják, annak ez a buborékrendszer nézők nélkül biztos, hogy hátrányt fog jelenteni, szemben azokkal a sportolókkal, akik viszont inkább a saját világukban vannak és egyébként is a céljuk mindig az, hogy kizárják a körülményeket. Számukra ez a közönség nélküli buborékverseny előnyt fog jelenteni.

A pszichológusoknak, a lelki felkészítőknek több feladatuk van a speciális körülmények miatt?

Nincsen. Alapvetően ez a sportteljesítményről szól, és azért vannak olyan sportágak, ahol az, hogy van néző vagy nincs, teljesen mindegy. Attól, hogy nem lesznek nézők, nem hiszem, hogy nem a legjobb hat vívó közül fog kikerülni a különböző fegyvernemeknek a győztese.

Változik a stáb? Így a pszichológusok feladata az olimpia mássága miatt?

Még kevesebb ember utazhat a stábból az olimpiára, most föl sem merült az, hogy mentális felkészítők olyan számban utazzanak, mint korábban.

A csapatjátékok szereplői három-három és fél hetet töltenek Japánban igen szigorú szabályok között. Meg lehet ezt szokni?

Meg kell szokni, nincs döntési helyzet. Profi sportolók, van egy adott helyzet, és ehhez alkalmazkodniuk kell mentálisan. Egyébként egy csapatnak könnyebb, mert ők mégis egy közösségben vannak, de nem szabad ezt az egész kérdést túlpszichologizálni. Minden sportolónak ugyanazok a jogai és lehetőségei egy ilyen buborékolimpán, ehhez kell tudni alkalmazkodni. Nyilván a rugalmasabb személyiség jobban alkalmazkodik, a rigidebb pedig ebbe az egészbe bele tud feszülni, és lehet, hogy a teljesítményét ez rontani fogja.

Akár az egyéni sportolóknál is? Van, aki csak öt napot tölt Tokióban, versenyez, aztán hazatér.

Nem tudom, hogy ilyenkor mi jobb egy ilyen olimpián. Sokat akklimatizálódni az időeltolódás miatt, vagy valóban kiutazni, versenyezni és hazajönni. Szerintem ez is személyiségfüggő. Van, aki egyébként sem egy nagy utazó és nem szereti a megváltozott körülményeket, annak lehet, hogy jobb az, ha minél kevesebb időt tölt kint, és van, aki pedig azt mondja, hogy a saját rituáléit kint is szeretné véghez vinni, mert neki szüksége van rá, ezek a sportolók viszont ugyanazt fogják csinálni, mintha ez egy normál olimpia lenne.

Léteznek a lelki beállítottság, a konfliktustűrő képesség, az extrém körülmények elviselése szempontjából nemzeti karakterek?

A déli népek, az olasz, spanyol, portugál, görög rugalmasabb, talán könnyebben alkalmazkodik a megváltozott körülményekhez, viszont kevésbé szabálykövető. Ez a kettősség bennük biztos megvan, hogy egyfelől könnyebben alkalmazkodnak, viszont, mondjuk, azt, hogy nem mehetnek ki az olimpiai faluból, biztos, hogy nehezebben viselik, szemben, mondjuk, egy északi mentalitással. Számukra valószínűleg ez az olimpia kevésbé lesz „traumatikus”, mint azok számára, akik azért feszegetnék a határaikat, de erre nem lesz lehetőségük, vagy ha meg is teszik, akkor büntetés vár rájuk.

Vannak jelentős különbségek a különböző országok között a mentális felkészítésben?

A pszichológia, a pszichiátria nagyon rugalmas tudomány. Szemben az úgynevezett hagyományosabb orvosi ágakkal, ahol nagyon szigorúak a működés szabályai, a pszichológiában, pszichiátriában lehet határokat feszegetni, sőt, azt szokták mondani, hogy a pszichoterápiáknak a száma csak a terapeuta fantáziájának a kérdése. Tehát nagyjából ugyanazok minden országban a terápiás lehetőségek, de lehetnek olyan gyakorlatok, olyan hozzáférések sportolókhoz, amelyek abszolút egyénfüggők és nem kultúrafüggő.

Az egyént, az adott sportolót kell jobban ismerni, vagy a sportágát?

Nagyon kell ismerni az embert, és nem baj, ha a sportpszichológus vagy sportpszichiáter valamilyen szinten a sportból jön, mert hitelesebb vagyok akkor egy sportoló számára, sőt, az sem baj, ha tudom az adott sportnak az alapvető szabályait, mert a sportolónak az bizalmat ad, sokkal komfortosabban érzi magát abban a közegben, amikor egy olyannal áll le beszélni az adott témakörről, aki az egész kérdésben bennfentes.

Korábban együtt dolgozott Szilágyi Áron kétszeres olimpiai bajnok kardvívóval. Hogyan látja, mekkora terhet jelenthet, hogy ő lehet az első háromszoros egyéni olimpiai bajnok kardvívó?

Áronnal ellenfeleket elemzünk döntően most már az utóbbi időszakban. Próbálom a potenciális ellenfeleinek a pszichés állapotát asszókon keresztül megfigyelni és ezeket a rendelkezésére bocsátani. Áron egy olyan karakter, akit ez az ingerszegény olimpia nem fog megviselni. Az, hogy ő háromszoros olimpiai bajnok lehet, szintén nem fogja megviselni, ő nagyon jól tudja ezekből a dolgokból kivonni magát. Ő erre úgy fog tekinteni, mint bármelyik versenyére. Amikor ő Londonban nyert, akkor sikerült vele egy olyan flow állapotot elérni arra az adott napra, amikor ő „végigrepült” azon a versenyen, és nem volt kérdés, hogy meg fogja nyerni. Azóta még rutinosabb lett, egy ilyen aprósággal, hogy háromszoros olimpiai bajnok lehet, nem fog foglalkozni.

Másként kell egy esélyes csapatot egy olimpiára felkészíteni, mint egy olyan válogatottat, ahol gyakorlatilag a szereplés már nagyon szép dolog?

Nagyon fontos szerepe van ilyenkor az edzőnek. Ha kicsit visszautalhatok még a labdarúgó-Eb-re és Marco Rossi személyiségére, ő nagyon jól tudta motiválni a játékosokat, akik azért nem voltak esélyesei egyik mérkőzésnek sem, és mégis a válogatott leginkább mentálisan hozott nagyon komoly teljesítményt. Talán ez az egyszerűbb szakmai szempontból, mert ha ne adj isten, ez a három mérkőzés nem sikerül és tisztes vereségeket szenvedünk, akkor azt mondjuk, hogy ez volt a papírforma. Esélyesként menni, pláne labdarúgásban, ahol a szerencsefaktornak a szerepe talán a labdajátékok közül a legnagyobb, sokkal nagyobb munka és sokkal finomabb hangolást igényel egy esélyes csapatot a döntőig menedzselni, mint egy esélytelenebb csapatot „agyonmotiválni”, mint ahogy ezt szerintem Marco Rossi és csapata tette.

Mit lehet egy esélyes csapatnál tenni?

Alapvetően önmagukra kell hogy koncentráljanak, azzal együtt persze, hogy nem mindegy, ki ellen játszanak. Ha az adott csapat játékosainak az önbizalma rendben van, a csapatkohézió rendben van, pontosan ismerik a többieknek a mozgását, tudják azt is, hogy a hátuk mögött mi történik, merthogy annyira ismerik egymást, akkor az esélyek sokkal jobbak, mint egy olyan csapat esetében, amelyik nem olyan régen játszik együtt, kevesebb rutinnal rendelkezik. Az olaszoknál a Chiellini, Bonucci védőpáros tíz éve biztos együtt játszik, egymás gondolatait is ismerik, és ráadásul két ikon, aki mögé beállt az egész csapat, ez egy olyan erő, egy olyan mentális nagyság, amit például az angolok nem tudtak prezentálni, nem volt olyan erős karakter az angol válogatottban, akik mögé ilyen szinten be tudott volna állni a csapat.

Nyitókép: MTI/EPA Pool/Carl Recine
A címlapról ajánljuk

×

Iratkozzon fel hírlevelünkre

és nem marad le az Infostart legfontosabb híreiről.
FELIRATKOZOM
×
INFOSTART
 
INFORÁDIÓ
PARTNEREINK
Sixt    iCom
infostart
AZ INFORÁDIÓ HÍRPORTÁLJA 
 
 

Médiaszolgáltatási tevékenységét a Médiatanács a Médiatanács Támogatási Program keretében támogatja.

NMHH
Az Év Honlapja 2018