Tavaly az Egyesült Államok polgárai egy teljes százalékkal többet költöttek, mint amennyit kerestek. Szakszerűbben kifejezve: 2006-ban egy százalékos negatív megtakarítási rátát regisztráltak, ennél rosszabb adatra pedig csak egyetlen egyszer, a nagy gazdasági válság második évében volt példa.

A mostani helyzet azonban semmiképpen sem hasonlítható az akkorihoz, hiszen 1933-ban a munkaképes korú amerikaiak közül minden negyediknek nem volt állása, és kénytelenek voltak a megtakarításaikat felélni.

Most viszont a munkanélküliség alig négy és fél százalékos, ami gyakorlatilag - legalábbis a jelenleg uralkodó közgazdasági nézetek szerint - egyenlő a teljes foglalkoztatottsággal.

Ezért az elemzők is tanácstalanul állnak a jelenséggel szemben. Két lehetséges magyarázatuk van: az egyik szerint a többség bízik abban, hogy megtakarításaik, de főleg ingatlanaik értéke kellő ütemben nő ahhoz, hogy ellensúlyozza a költekezést, a másik magyarázat pedig az, hogy a lassuló ütemű keresetnövekedés dacára sem hajlandóak a megszokott életszínvonalból engedni.

Ugyanazok a közgazdászok, akik nem teljesen értik a jelenséget, azt viszont látják, hogy ha ez a gyakorlat tartóssá válik, akkor egy-két évtizeden belül az addigra amúgy is túlterheltté váló szociális ellátási rendszert fogják még gyorsabban csődbe juttatni az addigra már nyugdíjas és megtakarítani is alig tudó emberek.