Témánk a migrációs válság, ami elérte Európát. Kezdjük talán azzal, hogy vonjunk egy gyors mérleget. Mit kellett eddig csinálniuk? Mekkora és milyen jellegű segítségre volt leginkább szükség a válság során?

Lehel László: Minden nap összesítjük az adatokat, összességében több tízezer főről beszélünk. Ehhez kapcsolódóan alapvetően az élelmiszerellátásra koncentráltunk, legalábbis a mi szervezetünk. Egyeztettünk a Máltai Szeretetszolgálattal és a Vöröskereszttel is, úgyhogy nem mentünk mélyebbre az osztás tekintetében, mert úgy láttuk, hogy a legalapvetőbb dolgokra van igazán szükség.

Győri-Dani Lajos: Az első szakaszban, amikor még Magyarországon lassabban haladt ez a tömeg, és - azt lehet mondani, hogy a még a teljes regisztráció mellett - nagyon sokan álltak a Keletiben, meg bizonyos közlekedési pontokon, akkor mi Szegeden, Győrben és főleg Budapesten a Keletiben bekapcsolódtunk a segítségnyújtásba. Akkor azt mondtuk, hogy az úton lévők egészségügyi ellátását próbáljuk meg egy picikét megszervezni, úgyhogy már július elejétől kezdve minden nap kint voltunk ezeken a tereken és területeken. Aztán szeptember 4-én változott a helyzet, akkortól annyira elképesztő módon felduzzadt ez a létszám, hogy a napi létszám már tényleg meghaladott minden mértéket, amit lehetett kezelni. Azóta tulajdonképpen egy folyamatos áramlás zajlik Magyarországra. Azóta mi is döntően az élelmezésre meg az úton lévők problémáira koncentrálunk, olyan dolgokra, hogy zokni, takaró, fájdalomcsillapító - tehát ami egy úton lévő embernek valóban szükséges az élelem mellett. Ezeket adjuk át és próbáljuk a kezükbe adni rohanás közben, sokszor úgy, mint egy futóversenyen. Itt sok tízezer emberről van szó, ráadásul, ahogy azt László is mondta, sokszor kétszer találkozunk naponta ugyanazokkal az emberekkel, mert találkozunk ott, ahol belépnek az országba és ott, ahol kilépnek.

Egyébként a segélyszolgálatoknál, Önöknél konkrétan hányan vettek részt ebben a munkában?

GYDL: Nálunk több száz ember az, aki részt vett. A szeretetszolgálat munkatársai körében hirdettünk meg elsősorban önkéntes programot, illetve a hozzánk legközelebb álló önkéntesek körében. Így is annyian jelentkeztek és annyian szeretnének részt venni, hogy több száz ember van beosztva a meglévő pontokon. Egyszerre 5-10 ember dolgozik egy adott ponton, és ők tizenkét óránként váltják egymást.

Többségében önkéntesek?

GYDL: Többségében önkéntesek.

Lehel László?

LL: Nálunk hasonló a helyzet, talán nagyságrendileg egy picit más, és módszertanában is. Én azt mondanám, hogy a száz főt nem haladta meg a segítőink száma. A stabil inkább a 70-80 fő. Mi főállású embereket tettünk ezekre a helyekre. Részben kivontunk erőket a hálózatunkból, részben pedig új munkatársakat is felvettünk. Az egész munkát központi irányítás alá helyeztük, tehát minden, minden jóváhagyásra került a budapesti központban. Azt nem engedtük meg, hogy bármilyen lépésben önállóan tevékenykedjenek, mert az ilyen katasztrófák kezelésének a legsarkalatosabb pontja, hogy a humanitárius szervezetek magas szinten egyeztessenek és koordináljanak. Azt tudom mondani, hogy azért elég intenzíven igénybe vette munkatársainkat ez az elmúlt időszak. Fizikailag is, mivel ez éjjel-nappali ügyelet, hiszen voltak olyan szakaszok, amikor csak éjjel jöttek. Aztán most meg azt látjuk, hogy minthogyha az éjjel megszűnne, és a nappal kapott elsőrendűséget, tehát készenlétben kell tartani a háttérben embereket továbbra is.

Győri-Dani Lajos?

GYDL: Csak annyit szeretnék hozzátenni, hogy ez nagyon furcsa, mert eddig nagyon sok humanitárius katasztrófában dolgoztunk akár együtt is. Ez az első olyan szituáció, aminek a lokalitása nincs meg. Tehát ezt csak nagyon magas fokú szervezettség mellett lehet végezni, hisz lehet, hogy holnap teljesen máshol kell kezdenünk a feladatunkat, mint ma, mert, mondjuk, a horvát kormány úgy dönt, hogy máshol lépteti be az embereket, és újra változnak a helyszínek. Az elmúlt hetekben tényleg rengetegszer történt az, hogy máshol ébredtünk, mint ahol elkezdtük a munkát. Tulajdonképpen jelen pillanatban az egyetlen fix pont az életünkben Hegyeshalom, ahol most már az látszik, hogy biztosan ott lép ki mindenki, de hogy a jövő héten hogyan lesz, azt még most sem tudjuk.

Ki ennek a gazdája? Ugye azt mondta Lehel László is, hogy nagyon fontos a koordináció. Ki ennek vagy ki volt ennek a gazdája?

LL: Mi magunk vagyunk a gazdái. Ugye azt látni kell, hogy a magyar kormány három szervezetnek a munkáját anyagilag támogatja és segíti. Ez nagyon fontos. Látni kell azt, hogy egy rövid katasztrófa esetén képesek a szervezetek arra, hogy saját erőforrásból, saját gyűjtésből segítsenek, de itt azért egy hosszan tartó munkáról van szó, tehát mindenképpen szükséges a megfelelő finanszírozás. Mi magunk vagyunk ennek a témának a gazdái, annál is inkább, mert nagyon sokféle tapasztalattal rendelkezünk. Különbözőek a magyar szervezetek e tekintetben. Van, ahol több tapasztalatot látok, több megmérettetést, külföldön is, és amikor külföldet említem, akkor nem egyszeri alkalomra gondolok, hanem amikor egy szervezet huzamosabb ideig végez nagyon komoly tevékenységet. E tekintetben én azt látom, hogy nagyon komoly az előrelépés, és most nem azért dicsérem, mert mellettem ül, de való igaz, hogy a Máltával való egyeztetéseink abszolút működőek. Tehát ha mi reggel 8-kor megállapodunk valamiben, akkor tudjuk, hogy az este 10-kor is érvényes még, és nem akar senki sem belekavarni, mert ha bele akarna kavarni, akkor csak a bajt fokozná.

Győri-Dani Lajos?

GYDL: A magas fokú szervezettség alatt én is azt értem elsősorban, hogy itt olyan koordinációnak kell lenni a szervezetek között, ami valóban működőképessé teszi ezt a feladatot, elkerülve főleg a duplikációkat. Tehát ahogy mi máltaiak szoktuk mondani, segíteni csak jól szabad. Nem szabad valakinek háromszor vacsorát adni, egyébként nincs is rá szüksége, és amikor azt látjuk, hogy az emberek eldobnak ételt, az lehet, hogy azért van, mert rosszul tesszük a dolgunkat. Tehát nem biztos, hogy őt kell rögtön felelőssé tenni. Lehet, hogy egyébként már mi rontottuk el. Mi ezt nagyon szeretnénk elkerülni. A kérdése, ha arra vonatkozott, hogy van-e állami koordinátor ebben a dologban...

Vagy bármilyen koordinátor.

GYDI: Nincsen, nincsen. Ez egy olyan koordináció, amit mi egymás mellett felvállaltunk. Azt mondtuk, elemi érdekünk, hogyha mi vagyunk ott 24 órában a helyszínen, a feladatokat egészségesen elosszuk egymás között, hiszen ettől tud a dolog működni. Tehát minekünk nem célunk, hogy ott a területen azon versenyezzünk, hogy ki tud több zoknit adni egy embernek vagy ki tud több banánt a kezébe nyomni a lehető legrövidebb idő alatt. Segíteni jól szabad. Nekünk muszáj koordinálni, és ezt szerencsére a partnerekkel nagyon jól tudjuk is tenni.

Lehel László?

LL: Azt hiszem, hogy sarkalatos pont a koordináció, és ugye itt érintjük az államot újra meg újra, hogy mi a feladata. Az nagyon helyénvaló, amikor a koordináció a segélyszervezeteknél van, hiszen a segélyszervezeteknél halmozódik fel az a praktikus gyakorlati tudás, 20 éves, 25 éves tudás, vagy esetleg még több, aminek alapján pontosan tudjuk, hogy mi a dolgunk. Az állami koordinációnak pedig, én azt gondolom, az a feladata, hogy ezt a platformot biztosítsa. Tehát biztosítson egy olyan felületet, egy olyan lehetőséget, ahol mi együtt tudunk dolgozni. Ez meg is történt az elmúlt évek során, hiszen van egy karitatív tanács, ahol együttműködünk, van egy olyan szervezeti, működési támogatás a kormányzat részéről, amelyik a mobilitásunkat meg tudja teremteni, és ezen túlmenőleg pedig már a mi feladatunk az, hogy a gyakorlati kérdésekben hogyan szabályozzuk. És itt említette Lajos, ugye, hogy ne adjunk háromszor. Ha az egyik szervezet vizet ad, akkor a másiknak már nem szabad vizet adni és a harmadiknak sem. Tehát egészen ilyen apró kérdésekben kell tudni megállapodni. Azt gondolom, hogy vannak sikereink és vannak kevésbé sikereink az elmúlt hetek során, amikor azt látjuk, hogy jön egy új csapat, önkéntes csapat, bele akar szólni a munkába, rögtön elkezd valamit osztani, amire azt mondjuk, hogy állj, állj, állj, hiszen ez már a másik ponton megtörténik, tehát nem kell kétszer ugyanazt vagy háromszor.

Épp ezt akartam kérdezni, hogyan tudták koordinálni vagy hogyan tudták kezelni az Önök koordinált munkája mellett azt a rengeteg civil önkéntest, akár egy embernek a kezdeményezését, ami nyilván megjelent emellett a munka mellett. Győri-Dani Lajos?

GYDL: Sehogy, röviden. Lehet ezt egy kicsit cizellálni. Sajnos erre nekünk nem nagyon van ráhatásunk. Mi megpróbálunk példát mutatni ezekben a helyzetekben és megpróbáljuk a saját szervezettségünkkel azt mutatni, hogy kell ezt szépen, jól és szervezetten csinálni. Nagyon sokan egyébként ebbe bekapcsolódnak. Tehát ma már jó néhány olyan civil, aki elképesztő jó szándékkal kiment a területre dolgozni, inkább csatlakozott hozzánk, és ma már együtt dolgozunk, és elfogadta azt az irányítást, amit mi ebben nyújtunk. Nagyon érdekes példa, hogy Szlovákiából, Pozsonyból az ottani Szent Erzsébet Egyetem orvosai úgy döntöttek, hogy a korábbi kirohanásaikat és segítő szándékukat és tevékenységüket inkább berakják a mi tevékenységünk alá, mert talán hatékonyabb lesz és szervezettebb. És lehetne még ilyet sorolni bizonyára Laciéknál is. Akik pedig úgy döntenek, hogy ők valamiféle önmegvalósítást végeznek, és elsősorban nem a menekültek segítése, hanem a saját segítő szándékuk felmutatása a fontos, ott meg ilyet nem lehet összehozni. Ez nem fog működni. Õk ott lesznek a területen és teszik azt, amit ők eldöntöttek.

Lehel László?

LL: Eszembe jut a kis osztrák csapat, akik megjelentek nálunk Bécsből autókkal Beremenden, és tele volt pakolva az autó mindenféle élelemmel, de nagyon profi módon egyébként, mert pontosan a muzulmán ízlésnek megfelelő ételekkel volt összerakva, és ott álltak tanácstalanul, hogy akkor most ők mit csináljanak. Az volt az érzésük, hogy őket innen most kinézik és nem lehet semmit sem tenni. Akkor megszólítottuk őket, és mondtuk, hogy mi szívesen kiosztjuk, segítünk nektek. Hát hogy esetleg beállhatnak-e ők is. Utána összeültünk velük egy rövid, ötperces megbeszélésre, megadtuk a pontokat, hogy hol, mit, hogyan kell csinálni, és ott dolgoztak, nem tudom, talán éjfélig, és aztán még éjszaka visszamentek Ausztriába. Tehát nagyon küzdelmes dolog az érzelmi túláradást beterelni egy szervezett keretbe. Mindig azt mondjuk mi magunk is, hogyha önkéntes munkára valaki jelentkezik, keresse meg ezeket a szervezeteket. Tudunk lehetőséget adni, tudunk munkát adni, de erre fel kell készülni.

Ha már a koordinációról beszéltünk, akkor hogyan koordináltak például azokkal a hatóságokkal, hivatalokkal, akiknek nyilván van egyrészt ráhatásuk, másrészt nyilván vannak információik, hogy például este, éjszaka, tehát mikor mi fog történni, vagy mi várható? Velük hogyan ment a kapcsolattartás? Győri-Dani Lajos?

GYDL: Össze vagyunk egymással drótozva sok tekintetben, hiszen a helyszínen dolgoznak ők is. Tehát egyrészt megvannak a helyszíni információk, másrészt, ahogy korábban már szó esett róla, vannak olyan fórumok, ahol közvetlen információkat tudunk kapni, például a karitatív tanácsban. De ez az "össze vagyunk drótozva" azt is jelenti, hogy minket folyamatosan, mint partnert és mint hivatalos partnert a segítő munkában ellátnak olyan információkkal, hogy képben vagyunk, mikor fog megérkezni egy vonat, mikor fog megérkezni egy csoport. Ezek aztán nem mindig száz százalékos információk, de nekik sem azok. Tehát azokat az információkat, amit biztonsággal átadhatnak nekünk és ami ránk tartozik, azt mindig megkapjuk.

Lehel László.

LL: Azért ez ugye nem mindig volt így. Emlékszem arra az időre, amikor hát olyan idegenül néztek ránk, hogy mit akar itt egy segélyszervezet és miért szervezkedik. Tehát azért látszik az, hogy a közgondolkodás és a politikai gondolkodás is e tekintetben nagyot lépet előre, és felismeri azt, hogy vannak feladatok, amelyek delegálhatók, amelyek megoszthatók, amelyek átadhatók másnak, és jól végzik. Én is azt gondolom, hogy maga az információhoz való jutás abszolút rendben volt, tehát amit a többiek is tudtak, azt mi is tudtuk, annál többet nem, mert voltak események, amiket nem lehetett megmondani egy napra előre, hogy most akkor melyik ponton fog beérkezni éppen ezer ember.

Egyébként ebből a szempontból az információ áramlása kétirányú volt? Tehát, mondjuk, azok a hatóságok, azok a hivatalok, akiknek hivatalos dolguk van ezzel a migrációs válsággal, számítottak például az Önök önkénteseitől kapható információkra? Akik egyébként találkoznak a menekültekkel személy szerint? Győri-Dani Lajos? Volt erre igény?

GYDL: Kevésbé. Tehát ez a dolog egy picit egyirányú. De igazából nehéz is azt kitalálni, hogy milyen információra lehetne tőlünk szükség. Mi elvégzünk egy feladatot a belépő emberek és az átvonuló emberek körében. De azért előfordul az, hogy mi döntünk úgy, hogy vannak olyan információk, amiket érdemes jelezni. Például, amikor olyan feszültek az emberek, vagy olyan nehéz helyzeteket látunk már ezeken a csoportokon belül, akkor mi nyilván jelezzük, hogy akár egy robbanás-közeli állapot van, amit mi nem fogunk tudni kezelni, kérünk segítséget, vagy egyszerűen készüljenek fel rá, hogy ennek akár lehet egy kis erőszak is a következménye. Úgyhogy mi szoktuk magunk is jelezni, elsősorban azért, hogy biztonságban legyenek az emberek, elsősorban azért, hogy a munkánkat mi is jól tudjuk végezni, illetve ők is, és ez a dolog, amennyire lehet, rendezetten, szabályozottan és segítő módon zajlódjon le.

Lehel László?

LL: Azt gondolom, hogy azért a távlati jövőben egy-egy ilyen operatív törzs esetében egy humanitárius szervezeti képviselőnek is érdemes lenne ott lennie. Én két példát is tudok mondani az információnyújtásra. Az egyik, amikor azt láttuk, hogy nincsen elég mobilvécé, és sürgősen intézkedni kell, ezt jeleztük a hatóságoknak. Meg is történt aztán a reagálás. Volt olyan szakasz, amikor mi magunk döntöttünk arról, hogy odaszállítunk vécéket, mert nincsen elég, és aztán utána már reagáltak az ottani helyi erők is. Ha mondjuk Hegyeshalomra gondolok, ott már aztán működött a rendszer, tehát volt elég mobilvécé. Ahhoz, hogy azért a higiéniás feltételeket normálisan rendben lehessen tartani, biztosítani kell ezt az infrastruktúrát. Vagy amikor jeleztük azt, hogy oly mértékű szemét árasztja el az egész környéket például Röszkén, hogy ez már egy siralomvölgy, és hát ott van az összes nemzetközi tudósító és ez nem egy túl szép kép Magyarországról, akkor láttuk, hogy óriási erőket vontak össze, konténerek jelentek meg, és egy nap alatt kitakarították az egész területet. Ezt nyilván mi, egyik szervezet sem tudta megtenni a maga erejéből, bár láttam, hogy mindenki próbálta legalább a maga körletét, hogy úgy mondjam, rendbe tenni, de hát itt többről volt szó. Tehát érdemes kétirányúvá tenni ezt az utcát, és az a jövő feladata, hogy ebben az irányban még tovább javítsuk az együttműködést.

GYDL: Ezt még egy példával egészíteném ki. Amikor Röszkén a szerb oldalon már a határzár után, ott bent, ebben a tömegben, ami ott a kishatárnál állomásozott, teljesítettünk éppen szolgálatot, végeztük a munkánkat, azon a bizonyos napon, amikor történt ez az attak, 14 óra körül mi elindultunk onnan kifelé. Azt éreztük, hogy itt olyan feszültség van már bent, ami kontrollálhatatlan, és nincs is, aki ezt kontrollálni szeretné, tehát nem voltak ott a szerb hatóságok, hogy ezt bármilyen módon ők kontrollálják. Akkor én kénytelen voltam azt mondani a magyar hatóságoknak, hogy mi innen most el fogunk menni, mert itt már nincs biztonság, és nekünk azért a legfontosabb a saját önkénteseink, kollégáink biztonsága, őket nem hagyhatom egy ilyen szituációban ott. Akkor ez egy jelzés is volt, hogy itt pillanatokon belül történni fog valami. Nyilván ezt nálam sokkal jobban tudták a hatóságok, de akkor is, az ilyen jellegű információk és amik a biztonságra vonatkoznak, átmennek, a rengeteg praktikus információ mellett.

LL: Igen, ez egy nemzetközi sztenderd, hogy ha a biztonság veszélyeztetve van egy segélyszervezet esetében, akkor azt azonnal jelzi és kivonul. Látjuk a tragikus eseményt, ami a kunduzi Médecins Sans Frontières-vel történt, hát azonnal kivonult a szervezet, felfüggesztette a humanitárius tevékenységét. Megtörtént velünk is Afganisztánban, de máshol is a világban, hogy időszakosan felfüggesztettük a tevékenységünket, mert nem volt garantálva a biztonságunk, ami a hatóságnak a dolga. A humanitárius segélyhez való hozzájutásnak az egyik alapfeltétele, hogy a biztonság garantálva legyen. Hát ez egy ilyen rendkívüli eset volt a határon. Egyébként semmiféle atrocitással nem találkoztunk egész munkánk során, sehol, egyetlen ponton sem.

Ebben a folyamatban a migránsok nagyon sokféle vagy több emberrel is találkoznak. Találkoznak határőrökkel, hivatalnokokkal, és nyilván találkoznak segélymunkásokkal is. Hogy látják, kinek mekkora a bizalmi tőkéje a különböző csoportok képviselői közül? Győri-Dani Lajos?

GYDL: Nekem az picit az érzésem, és talán nem is olyan könnyű ezt kimondani, hogy ezeknek az embereknek elég alacsony a bizalmi tőkéje felénk, de leginkább ez a saját bizonytalanságukból fakad. Ezeknek az embereknek egy jelentős része igazából nem tudja, hogy hol van. Nem igazán tudja, hogy kivel áll szemben. Sokszor azt sem tudja eldönteni, hogy ő egy segélyszervezet munkatársával, vagy egy bevándorlási ügyekkel foglalkozó hivatalnokkal áll szemben. Talán egy egyenruhást felismer, hogy ő most rendőr vagy katona. Ilyen módon a bizalom megszerzésére rövid időnk van, hiszen nagyon rövidek a találkozások. Ezért nekünk nagyon gyorsan kell dolgozni és nagyon alaposan fel kell készülni, hogy ebben a rövid időben felépítsünk valami olyan bizalmat legalább, amitől el tudja fogadni azt a segítséget, amit mi nyújtani akarunk neki. Segítséget nemcsak adni kell tudni, hanem azt el is kell tudni fogadni. Ha az a minimális bizalmi kapcsolat nem épül fel, akkor nem lehetséges ez a működés. A segítő szervezeteknek tehát valamilyen módon - és ezek a segélyszervezetek erre nagyon föl vannak készülve - nagyon erősen demonstrálni kell, hogy ők nem az államnak a részei, ők nem a hivataloknak a részei, hanem ők a segítő szektorból érkezek. Ezt mindenféle módon láttatjuk, érzékeltetjük velük, és mindenféle módon, amivel csak lehetőségünk van, ezt a gyors kapcsolatépítést és bizalomépítést megtesszük. Egyébként ez a világon mindenhol működik is. Miért működne itt másképpen, mint bárhol máshol a világon. Ahogy belép az országba, akár a jelképeken keresztül...

... mint a máltai kereszt, a vöröskereszt...

GYDL: ...akár a találkozásokon keresztül tudatjuk velük. Nyilván nagyon ügyelünk arra, hogy ha lehetséges, akkor olyan emberek, olyan önkéntesek álljanak ott, akik nehezen téveszthetők össze katonákkal. Tehát figyelünk arra, hogy ne hat marcona férfiember álljon a teásbögrék között, merthogy az nehezen értelmezhető. Akkor álljanak ott fiatalok, álljanak ott hölgyek, álljanak ott olyan emberek, akik tudják azt jól érzékeltetni, hogy itt másról van szó, mint a hivatalos ügyintézésről.

Lehel László?

LL: Abszolút nagyobb az esély arra, hogy bizalom épül fel, ha civil segítők jelennek meg. Van egyfajta emberi beidegződés, amelyik egy kicsi távolságot tart, ha túlzott katonai erőt vagy rendőri erőt lát. Vannak esetek, amikor nincs más megoldás és a katonaságnak kell biztosítani azt, hogy egy humanitárius segély eljusson oda, ahová kell. Ezek persze ritka esetek, de alapvetően én is úgy látom, hogy a bizalmi tőke könnyebben megjelenik ezen az oldalon, és ez egy általános tendencia.

Volt arra szükség az elmúlt hetek, hónapok során, amikor ezt a bizalmi tőkét fel kellett arra is használni, hogy ne csak ételt, italt, hanem mondjuk egy információt is elfogadjanak, és az Önök munkatársai voltak azok, akik egy információt vagy egy hatósági kérést, jelzést hatékonyabban vagy egyáltalán el tudtak juttatni ezekhez az emberekhez? Lehel László?

LL: A tolmácsok minden esetben nagyon jól működnek. Azt láttuk, hogy nagy szükség van rá, hogy elmondja az arab nyelven vagy a pastu vagy a fárszi nyelven, hogy az illető hol van, mire számíthat, mennyi ideig fog ez az egész tartani, milyen távol van például Ausztriától, és szükség volt hangosbemondóra is. Jeleztük a hatóságoknak, hogy szükségünk lenne hangosbemondóra, hogy ezt el tudjuk nekik mondani kézibeszélővel. Nagyon-nagyon jó volt ennek fogadtatása az érkezők körében, mert különben százszor megkérdezik mindezt. Sokkal egyszerűbb volt, hogy egy központi bemondó elmondja azt az öt mondatot újra meg újra annak az ezer embernek, aki folyamatosan érkezik. Tehát az információ mint olyan ebben az egész történetben hallatlanul fontossá vált, és abban a pillanatban, ha az érkező korrekt és megbízható információt kap, a tűrőképessége is nő ezáltal.

Győri-DaniLajos?

GYDL: A mi munkánk során volt egy ilyen nagyon fontos pont, amikor az volt a feladat, hogy valahogy eljuttassunk információt az érkezőknek. Ez szeptember 4-én történt, mikor az a buszos kirándulás elindult Hegyeshalom felé - bocsánat a buszos kirándulás kifejezésért, talán ez nagyon helytelen rá -, és a Keleti pályaudvart, az autópálya melletti, Biatorbágy melletti területet kellett kiüríteni, illetve a tatai, és előtte Tatabánya mellett, Vértesszőlős vasútállomását. Kaptunk egy hirtelen felkérést arra, hogy közvetítsük az információt és szállítsuk fel az embereket a buszra, hiszen ők nem biztos, hogy a hatóság kérésére fel fognak szállni a járművekre. Úgyhogy mi akkor nagyon rövid idő alatt mind a három helyszínen elég nagy erőkkel jelentünk meg, hogy meggyőzzük az embereket. Ma lehet mondani, hogy ez a munka sikerült, mert mindenki felszállt a buszokra, és ez a több ezer ember elindult Hegyeshalom felé azon az éjszakán, ötödikére virradó éjszakán mindegyik helyszínről, és elhitték nekünk, hogy az a busz Hegyeshalomba fog menni. Ez nagyon fontos dolog volt, és ott a bizalomépítésre nagy szükség volt, mert azért volt néhány nehezítő tényező, ott voltak olyan hangadók, akik egész egyszerűen mindent megpróbáltak megtenni azért, hogy megakadályozzák azt, hogy ez a tömeg felszálljon velünk ezekre a buszokra. Tehát ott igenis, az is hozzátartozott a bizalomépítéshez, hogy az önkénteseknek fel kellett szállni a buszra, velük utazni. Ez kifejezetten egy ilyen feladat volt, amit akkor tulajdonképpen az államtól, a kormányzattól kaptunk.

GYDL: Nem kérdezett könnyűt, és nem is biztos, hogy nagyon egzakt választ tudok adni erre a kérdésre. Mi azt látjuk, hogy ezek az emberek végleg elhagyták a hazájukat. A legnagyobb részük - és ezt a BÁH kimutatásai is igazolják - egyedülálló férfi, annak ellenére, hogy azért a képeken mindig az asszonyokat, gyerekeket, családokat látjuk. Egyébként ennek az egyik oka nemcsak az, hogy a sajtó őket szeretné mutatni, hanem az is, hogy ők állnak meg pihenni, a felnőtt férfiemberek pedig döntően mozgásban vannak. Én azt gondolom - és a velük való beszélgetések egyértelműen azt igazolják vissza -, hogy ezeket a fiatal férfiakat kvázi elküldték otthonról azzal, hogy teremtsenek egy új életet, egyrészt saját maguknak is teremtsenek egy új életet, illetve hogy utána onnan segítsék a családjukat.

Bocsásson meg, de ki küldte el őket? A családjuk? Hogy menjenek el, mint ahogy a mesében?

A saját családjuk, közösségük. Nem szeretnék különböző feltevésekbe bocsátkozni, mert egyébként nem is tudnék, hogy ki az, aki őket küldi vagy ki az, aki ezt a helyzetet akár valamilyen módon manipulálja, segíti, támogatja, hiszen azért az emberben nagyon sokszor merül fel az a kérdés is, hogy az a hihetetlen mennyiségű készpénz, amibe ez az utazás kerül, honnan származik. Ezeket mi nem tudjuk, nem is nagyon látjuk át, de azt látjuk, hogy ez a sok férfiember, sok fiatalember azzal a szándékkal érkezik ide, hogy itt maradjon. Nyilván elsősorban Németországban, Svédországban, de egyébként arról sem tudja, hogy az hol van és az micsoda. Tehát olyan egy picikét, mint amikor valaki Csodaországba készül, és várja valahol a csodát, a megváltást, hogy ővele most valami nagyon jó dolog fog történni. Hát a legtöbb ember, ahogy nem tudja, hogy ő Magyarországon mivel találkozik szembe, azzal sincs tisztában, hogy Németországban mivel fog szembenézni.

Lehel László?

LL: Többféle fogalom kavarog bennem. Láttam nagyon tudatos csoportokat, húsz fős, negyven fős csoportokat, láttam nagyon ingerült embereket, főleg a kezdeti szakaszban, és láttam olyanokat is, akik hálásak voltak azért, amit segítségként kaptak. A bejövők között nekem különösen feltűntek az afgánok, azért, mert Afganisztánt viszonylag elég jól ismerem, több alkalommal jártam ott, jelenleg is van ott folyó munkánk az egyik ENSZ-szervezettel, annak a finanszírozásával, és tudom, hogy honnan jött. Tehát amikor megkérdeztem tőle, hogy honnan jöttél, akkor mondta, hogy ő Kabulból, és mondja a másik, hogy én Mazarból - ugye mazari Sharif a második legnagyobb város -, és mondom, hogy Mazarból jöttél? Hát Mazar a legbékésebb, legnyugodtabb hely, nekünk is ott van gyakorlatilag a képviseletünk. Hát hogy ő dolgozni akar, ő dolgozni akar. És a kabuli is azt mondja, hogy ő dolgozni szeretne, azért jött, hogy dolgozzon. Tehát igaz az, hogy akkor majd ő visszasegít a családnak, ha csak nem családegyesítést szeretne. Ez persze egy másik kérdés, mármint a kísérő nők és a kiskorúak témája. Ha ugyanis az érkező 18 éven aluli, akkor megkülönböztetett elbánásban részesül, és ha elismerik őt menekültnek, akkor joga van például a német rendszerben arra, hogy családegyesítést kérjen. És ez abban a pillanatban minimum öt főt jelent. Ezért azóta is kavarognak bennem ezek a fogalmak: a szervezettség, a tudatosság, a kimerültség, az ingerültség, és bizonyos esetben a követelőzés is, mert az is megjelent embereknél. Ez számomra nagyon-nagyon furcsa, hiszen számos menekültválságot éltem át, dolgoztunk életem során sok ilyen helyzetben, és sosem találkoztam ezzel az ingerültséggel, mindig csak a rendkívül hálás, köszönő szóval, amikor a szomszédos ország befogadta. Mindegy, hogy most a világ melyik tájáról beszélek, de a tendencia az volt, hogy átmegyek a szomszédos országba, ott megpróbálom átvészelni a háborút, és utána visszamegyek, és újjáépítem valahogy a házamat és újra ott kezdem el az életemet.

Egyébként a hozzáállásuk, vagy a reakciójuk a különböző megnyilvánulásokra az attól függ, hogy mi az indíttatás? Tehát hogy munkát szeretne vagy valóban a háború elől menekül? Ez érezhető? Győri-Dani Lajos.

GYDL: Szerintem ezt a különbséget nagyon nehéz megtenni. Egyrészt nem szabad elfelejteni azt - bár itt most azokról az emberekről beszéltünk, akik valahol egy jobb élet reményében indultak el és valahova Csodaországba tartanak, ahol ez majd megvalósul -, hogy nagyon sokan tényleg elsősorban olyan menekülttáborokból vagy törökországi menekülttáborból, vagy magából Szíriából érkeznek, ahol a valóban háború és a harcok elől menekülnek el. Egy jelentős része ezeknek az embereknek ilyen. Az, hogy ki hogyan fogad már akár egy szót is, nagyon változó. Azért általában a menekültek hálásan fogadnak minden segítséget. De akár ha a hazai segélyezésre gondol az ember vagy az itthoni munkáinkra, akkor azt is tudom mondani, hogy hajléktalan ember nem mindig tud hálásan fogadni segítséget, mert lehet, hogy éppen olyan állapotban van, hogy saját magának sem tud ígérni semmit holnapra, ilyenkor aztán nekem sem tud köszönetet mondani semmiért. Nyilván egy szociális munkás erre fel van készítve. Meg itt is nagyon sokszor azzal szembesülünk, hogy attól, hogy valaki ingerült, vélhetően nem nálunk lett az, hanem valahol útközben és lehet, hogy ez még nem múlt el. Erre nekünk fel kell készülni. Ami viszont nagyon fontos és Laci is említette, hogy amikor az embernek ég a háza és ki kell belőle szaladni, akkor általában pontosan addig a pontig szalad el, amikor már nem süti a tűz. És itt nem erről van szó. Nagyon fontos, hogy menekülni a legtöbb ember a szomszéd országig szokott, de ha Afrikát nézem, akkor még országon belüli menekültekről is beszélünk, hiszen addig megy el, ameddig az a konfliktus, ami miatt ő veszélyben van, már nem méri őt el. Itt azonban azért már az ötödik-hatodik országon keresztül utazva nagyon nehezen értelmezhető, hogy látom-e még az égő házamat, tudom-e még, hogy miről van szó. Ez inkább azt erősíti, hogy ők igazából hoztak egy döntést, és nem akarnak visszamenni az országukba.

Lehel László?

LL: Énnekem nagyon furcsa érzéseim voltak. Nem minden nap, persze, de úgy éreztem, mintha ki lennék szolgáltatva. Amikor az a tömeg, amelyik beérkezett Magyarországra, megrohanta gyakorlatilag ezeket az osztópontokat, azt éreztem, hogy akkor ebben a történetben mi a mi döntésünk? Tehát dönthetünk-e mi bármiről, vagy csak egyszerűen futunk az események után? Ilyen helyzet, amikor szembesülök a, hadd mondjam így, az afgánjaimmal, akiket többször megkérdeztünk, és ott volt a Budapesten tanuló, hivatalosan ösztöndíjjal itt tartózkodó, Magyarországon élő afgán diák, aki remekül, ragyogóan beszél már magyarul, és már kitűnő ajánlatokat kapott nemzetközi cégektől itt Budapesten a gyakorlatához, megszólítja őket sorozatosan, és azt látom, hogy tízből kilenc esetben a megélhetésről szól a történet, és az illető csak azt hajtogatja, hogy Germany, Germany, Germany, és semmi más nem érdekli. Akkor itt azért valóban az ember el kezd gondolkodni, hogy ez vajon az a klasszikus menekültfogalom, amivel találkoztunk a délszláv háború idején? Vagy amikor Dagesztánban dolgoztunk és a csecsen menekülteket próbáltuk segíteni? Nem, nem. Itt egy egészen más természetrajzzal találkoztunk.

Egy picit beszéljünk a gyerekekről. Újra és újra megjelent az, hogy meglehetősen nagy számban érkeztek kísérő nélkül. Mit tudunk róluk? Tudunk-e róluk bármit, hogy miért kísérő nélkül jönnek? Tényleg ekkora számban érkezhettek-e, hogyan jutottak el Magyarországig, és mi a céljuk? Győri-Dani Lajos?

GYDL: Igen, itt is jó lenne ezt a képet árnyalni egy picit és mindenkinek érthetővé tenni. A kísérő nélküli kiskorú ugye 18 év alattit jelent. Itt azért nem 3-4-6-8 éves gyerekekre kell gondolni. Ezeknek a gyerekeknek a többsége 15-18 éves, aki akár egy csoporthoz verődve, akár távoli rokonokkal indul el, de nem közvetlenül a családjával. Õ már majdhogynem azt mondom, hogy a fiatal felnőtt kategóriába tartozik ott, ahonnan eljött. Ott ő már dolgozott, tehát ott már kereső ember volt, vagy inkább munkaképes embernek számított. A mi terminológiánkban ő gyerek. Abban a pillanatban, amikor ez ki is derül róla a regisztráció során és nincsenek vele a szülei, mert például a nagybátyjával vagy egy tágabb családdal érkezett, a hatóságoknak kötelessége róla külön gondoskodni. Ilyen gyerekből tényleg nagyon sok van, és nyilván, ahogy a tömeg nő, velük együtt ezeknek a gyerekeknek a száma is nő. De azért azt én nem merném állítani, hogy az egészen kisgyerekek itt magukban vándorolnak. Szó nincs erről. Ez a nagykamasz-korosztály a mi olvasatunkban, de ez egy afganisztáni, pakisztáni vagy bangladesi olvasatban már felnőtt, munkaképes embert jelent.

Lehel László? Hasonlóakat tapasztaltak?

LL: Bicskén és Vámosszabadiban is találkoztunk ilyen családokkal vagy gyerekekkel, bár ott részben ugye az volt a helyzet, hogy a fiatalok családdal mentek oda, mert ha külön vannak, akkor külön elbírálást kapnak. Való igaz és meg tudom erősíteni, hogy ha nincs papír, akkor minden további nélkül mondhatja a 19 vagy a 20 éves magát 17 évesnek vagy 16 évesnek. Ezt ők azért elég pontosan tudják, hogy más az elbírálás, ha egyedül vannak. Ezért van az, hogy Magyarországon 8000 körüli, most nem tudom a legújabb számot, de nyolcezer-valahányszáz volt talán egy hete azoknak a száma, akik kísérő nélküli kiskorúakként érkeztek be az országba, de most néhány tíz van gyakorlatilag Magyarországon, a többi mind továbbment. Tehát egyértelmű az, hogy az érkező fiatal pontosan tudta, hogy mi a feladata, hová kell mennie, hol van a távoli rokon és hogyan kérjen majd utána családegyesítést, ha egyáltalában kérhet. Mert ugye ez a nagy kérdése a jövőnek, hogy mit fog tenni Németország. Én azt gondolom, hogy előbb-utóbb elindul a kiutasítási folyamat.

Az imént Győri-Dani Lajos említett egy szerintem nagyon fontos kis mellékmondatot, hogy mire készítették fel a segélymunkásokat. Erről nem beszéltünk, de pár szót azért erről ejtsünk, hiszen elmondták a beszélgetésünk elején, hogy több száz önkéntesük dolgozott ebben a munkában. Volt-e idő, és ha igen, akkor mennyire kellett őket speciálisan felkészíteni? Egyáltalán hogyan történt ez? Győri-Dani Lajos?

GYDL: Mindenképpen szükséges minden ilyen helyzetben arra a szituációra felkészíteni az önkéntest, amiben ő részt fog venni. Azért nem kell hosszú tanfolyamokra gondolni, hiszen nagyon egyszerű és jól körülírt feladatokat látnak el ezek az emberek. Itt minden ilyen feladat úgy kezdődik, hogy a saját szakembereink, vezetőink leülnek, végiggondolják, megfogalmazzák azokat az utasításokat, azokat az intelmeket, illetve azokat a szabályokat, amik szerint ők a munkájukat végzik. Ezt minden munkatársnak, minden önkéntesnek, aki a terepre kimegy, meg kell, ha úgy tetszik, tanulnia, végig kell tanulmányoznia. Utána azért a terepen mindig olyan munkatárs vezeti egy-egy csapatnak a munkáját, aki már tapasztalt és régebb óta dolgozik. Onnantól kezdve, hogy amikor elkezdtünk dolgozni, még éppen ramadan volt és ez milyen szokásokkal jár, odáig, hogy egy orvos, de akár egy ápoló hogyan közelíthet egy gyerekhez, hogyan közelíthet egy nőhöz, hogyan közelíthet egy férfihoz, ki kit szólíthat meg, ki kinek fog válaszolni, rengeteg a tudnivaló.. Tehát nagyon fontos volt, hogy még bizonyos szokásokat is megismertessünk az önkéntesekkel, hogy mire számítson, vagy milyen illemszabályokat nem illik megszegni, mert a bizalmi kapcsolatot azonnal lebontja. Igen, erre mi tudatosan különböző anyagokat készítjük a munkatársainkat, amit nekik meg kell tanulni.

Lehel László?

LL: Az önkéntes képzésnek van egy rendszere nálunk és a honlapunkon is megtalálható, hogy ha valaki önkéntesként akar dolgozni, akkor regisztráljuk, és különböző képzéseken vesz részt. Ami ezt a konkrét esetet illeti: azt gondolom, ami a legfontosabb volt az önkéntes segítők esetében, az a fegyelmezettség. Hallatlanul fontos, hogy ami feladatot tőlünk kap, azt ellássa, és semmi mást ne tegyen. Tehát ha neki vizet kell osztania, akkor nem dolga orvos után szaladgálni, ha ott van az orvos, hanem csak annyit kell mutatni, hogy ott van az orvos. Ha vizet kell osztania, akkor vizet kell osztania órákon át, és az is meg volt határozva, hogy mennyit. Nem tehet különbséget és nem emelheti fel azt a dózist a saját kedve-kénye szerint, mert ő úgy gondolja. Vagy ha egy osztási rendbe beállítjuk, akkor nem változtathatja meg a pozícióját, nem mehet tovább, mert ő úgy gondolja, hogy ő szívesebben osztana mondjuk müzlit vagy kekszet. Vagy külön emberek voltak a raktárra, akik csak az ideiglenes raktárunkat felügyelték, illetőleg gondolkodtak arról, hogy a folyamatos feltöltése meglegyen, hiszen láttuk, hogy mennyi a fogyás, akkor azt fel kell tölteni az éjszaka vagy a nappal során. Hogy miből mennyit lehet adni, ez volt az egyik legizgalmasabb kérdés. Hisz mindenki szeretné a saját belátása szerint osztani. De mi azt mondtuk, hogy nem, ennek van egy szabályozott kerete, amit be kell tartani. És ha valami konfliktus lehet, akkor általában ebből lehet, ezért erre próbáltunk nagyon odafigyelni.

Beszéljünk egy picit a jövőről. Jön a tél. Milyen forgatókönyveket látnak? Mennyire vannak egyáltalán informálva arról, hogy Európa, mondjuk Németország, Svédország, Ausztria hogyan akarja kezelni ezt a mostani válságot? Győri-Dani Lajos?

GYDL: Szerintem nálam sokkal fontosabb emberek sincsenek elég jól informálva, hogy mi fog történni akár a jövő héten is, de azért bízom benne, hogy vannak azért már a háttérben forgatókönyvek. A mostani állás szerint és mostani információk szerint november végéig ez a nyitott határ állapot felmarad, azaz a tranzitforgalom, ami rajtunk keresztül zajlik, megmarad. Erre pont közösen Hegyeshalomban készülünk, hogy akár közös helységben, közös helyen hogyan tudnánk jól megoldani a feladatunkat. A másik dolog, amire készülünk, és értelemszerűen az időjárás változásával ez mindenképpen előtérbe fog kerülni, hogy ezek az emberek fázni fognak. Korábban azt gondoltuk egyébként - még saját magam is abba a csapdába estem bele -, hogy majd nem fognak télen jönni, mert télen hideg van. Igen ám, de ha az ember nem tudja, hova megy, akkor azt sem tudja, hogy ott hideg van. Egyelőre azt látjuk, hogy egy cseppnyit sem szűnik ez az áradat, tehát nem megy lejjebb a tömeg. Nyilván az időjárás változásával nem számíthatunk arra, hogy ettől fog megállni ez az áradat, úgyhogy mindenképpen mi arra készülünk, hogy elsősorban a gyerekekre rá kell tudnunk adni egy felsőruházati terméket, egy takarót, egy sapkát, egy lázcsillapítót a lehető leggyorsabb időn belül tudnunk kell beadni ezeknek a gyerekeknek, meg akár felnőtteknek is, merthogy a hideg idővel ezek a bajok. Amiket most csak az utazás során összeszednek, azok a betegségek biztos, hogy súlyosbodni fognak.

Lehel László?

LL: Igen, mindezt meg tudom erősíteni. Látjuk azt, hogy meglepődnek az emberek, hogy Svédországban hideg van, és elkezd tiltakozni a menekült, hogy ott neki nem jó, sem az étel, sem ez az éghajlat. Õ nem erre számított. Hát ha nem erre számított, akkor nem tudta, hogy miről van itt szó. Tehát feltétlen szükséges lesz a téli ruházat előtérbe helyezése, különösen a gyerekek esetében és az egészségügyi ellátás - ami, mondjuk, Lajos, a ti egyik profilotok -, most előtérbe kerülhet. Mert akármilyen rövid ideig van Magyarországon, de azért lehet egy gyors segítségen gondolkodni, hogy, mondjuk, ne emelkedjen a láza és azonnali gyógyszerhez jusson. Én egyébként arra számítok, hogy meg fog változni Európában a gondolkodás ezzel az egész történettel kapcsolatban. Látjuk, hogy folyamatosan újragondolják Európa vezető politikusai is ezt a helyzetet. Nyilvánvaló, ez így hosszú távon nem tartható. Én számolok azzal is, hogy lesznek kiutasítások az országokból, tehát hogy nem maradhatnak ott, mert nem fogják megkapni a menekültstátuszt. Ezek újabb konfliktusokat generálhatnak, tehát nagy valószínűséggel ez egy hosszú távú feladattá fog válni.

Egy picit beszéljünk arról, hogy ez a menekültkrízis hogyan érinti az egyébként folyó normál működésüket? Mennyiben érinti azokat a programjaikat, amiket emellett kell csinálniuk? És egyébként is jön a tél, tehát Magyarországon is nyilván vannak olyan rászorulók, akiken télen fokozottan kell segíteni. Győri-Dani Lajos?

GYDL: Hivatalosan azt kell, mondjam, nem érintheti, nem is érinti. Ilyenkor azt gondolom, hogy a plusz erők jelennek meg a rendszerben és plusz erőfeszítéseket teszünk, többet dolgozunk, és a munkaidőnk mellett még önkénteskedünk is. De a legfontosabb talán, hogy azokról, akikről minden nap gondoskodunk, nem szabad elfeledkezni. Ha ők azt érzik, hogy egy adott pillanatban ők már kevésbé fontosak, mint akár ez a bevándorlóhullám-adta feladat, akkor az egy nagyon rossz visszajelzés, évekig fogjuk megszenvedni utána ezt a velük való bizalmi kapcsolatban. Úgyhogy ilyenkor az ember fokozottan ügyel arra, hogy akiket a mindennapokban segít, azok ezt ne érezzék meg. Ennek ellenére azért történnek olyan helyzetek, mint például a nyári időszakban, amikor valamikor júliusban a menekültek orvosi ellátásába kapcsolódtunk be, akkor a hajléktalanellátásból vontunk ki hirtelen erőket, amit aztán azóta már visszatettünk oda és inkább fejlesztettük a lehetőségeinket. Átmenetileg vannak ilyen csökkenések, de ezt a lehető legrövidebb időn belül vissza kell állítanunk, merthogy ezek a feladataink itt maradnak, és ezek az emberek is a gondoskodásunkban kell, hogy maradjanak talán még hosszú évekig.

Lehel László?

LL: Az 1991-es megalakulásunk óta mindig is volt a szervezetnek egy humanitárius részlege, egy olyan részleg, amelyik a nemzetközi és hazai ilyen katasztrófákkal foglalkozik. Ez nyilvánvalóan nem több tíz fő, hanem néhány fő, és ez a néhány fő tartja kézben jelenleg is az egész operatív tevékenységet. Való igaz, hogy ki kellett egészíteni ezt az egységet, tehát el kellett vonni erőket más területekről átmeneti jelleggel, és ehhez lehetett aztán becsatolni újonnan érkező munkatársakat. Most azt látom, hogy nálunk is konszolidálódik a helyzet és beáll a normális menetre minden. Megmarad az a szűkebb csapat, akik elsősorban hosszú távon külsősök lesznek. Az irányítás nálunk van, de más emberekkel fogjuk ezeket a feladatokat ellátni. Én azt gondolom, hogy azért józanul kell ezt a helyzetet látni. Amit mi teszünk, azt nem azért tesszük, hogy az embereket arra bátorítsuk, hogy újabbak és újabbak induljanak, hanem azért tesszük, mert a minimális emberséges szempontokat kívánjuk figyelembe venni, és eszerint járunk el. Nagyon remélem, azért már az ősz alapvetően arról fog szólni, ami az intézményeinkben zajlik. Egy nagyon fontos szakasz indul el minden szervezet életében a november végével-decemberrel, amikor hatványozottan kapjuk a terheket és feladatokat, és el is várja tőlünk a támogatói körünk is, hogy részt vegyünk a magyarországi munkában. Tehát szükségünk van arra, hogy arra kellő energiát tudjunk fordítani.