A valóság az valóban eléggé véres, de ha emiatt állandóan kétségbe esünk, akkor a valóság véres marad.

Ha a pedagógusok depressziósok, akkor a diákok is azok lesznek, nem?

Biztosan. De a depresszió jelentős százalékban az emberen múlik. Van depresszió betegség formában, de vannak depressziók, amelyek inkább csak hangulatok, és inkább csak rossz beidegződések.

Hogyan tud ez a hangulat megváltozni? Meg tud fordulni ez a mentalitás? Mert azt mondják, hogy a magyar az mindig ilyen búskomor és a jövőjét mindig borúsan látja.

De ez nem igaz, és lehet változtatni rajta. 1956-ban 2-3 hétig az embereknek a jövője fényes és nagyszerű volt. Utána nagyon sötétté vált, majd az 1970-es években megint kezdett kicsit derülni az ég. Ez hullámzik, ez változik. Most mélyponton van a társadalom, és az indokoltnál sokkal inkább mélyponton van az emberek jövőképe, közérzete, világlátása, emberlátása, önbecsülése, és így tovább. De ez változik. És sok olyan társadalom volt, ami ilyen mélyponton volt, mint mi.

Ez a gazdasági és morális válsággal - hogyha ilyen létezik Magyarországon - azzal összefüggésbe hozható?

Biztosan.

Ha jobb a gazdaság, akkor jobb a kedvünk is?

Az lehetővé teszi azt, hogy könnyebb legyen jobb kedvbe kerülni, de ha megnézi a nemzetközi felméréseket, óriási különbségek vannak abban, hogy sok gazdag ország közül vannak pesszimisták és optimistábbak, míg a nagyon szegény országok között vannak nagyon optimisták és nagyon pesszimisták. Vagyis nincs egy az egyben összefüggés. Óriási különbség van a valóság és a megélt valóság között. Mindig azt szoktam mondani, hogy más a borúlátás, mint a pesszimizmus. A borúlátó ember józan, aki látja, hogy jön egy felhő, és akkor vesz egy esőköpenyt vagy bemegy egy házba, hogy ne ázzon meg. A pesszimista lát egy fekete felhőt, azt mondja, hogy itt a világ vége, és kétségbeesve elrohan, akár belerohan a viharba.

Kellene egy jövőkép?

Igen, jövőkép kell.

Ki adja ezt?

A jövőképet részben az ország hagyománya adja egyfelől. Ha az ország a múltban szépen ment előre, akkor a jövőkép is általában pozitívabb. A közélet főszereplőinek óriási a felelőssége és a szerepe, mert nemcsak a rossz példa fertőz, hanem a jó példa is. Ha lennének politikai vezető figuráink, mint egy Adenauer, egy Brandt, egy Kohl, akár egy Thatcher, egy Clinton vagy Kennedy volt más országokban, akkor az óriásit segít. Amikor Thatcher bekerült a hatalomba, Anglia óriási válságban volt. A birodalmat elvesztette, az országok nagy válságban volt, és 5-6-7 év alatt átalakította nemcsak a gazdaságot, hanem az angoloknak a tudatát. Egy koloniális nagyhatalom tudatából egy kisebb, de azért jelentős nemzet pozitív, önmagára büszkeséggel vagy öntudattal tekintő nemzet öntudatává. Ez megcsinálható, néhány ember is óriási hatást tudhat gyakorolni egy társadalomra.

1990-ben azt vártuk, amikor a rendszerváltás volt, és a szabad választások, hogy a színpad, amin mozgunk és játszunk 10 millióan ebben az országban, az hirtelen színpadképet vált, és az osztrák körülmények lesznek majd mindenütt. Jövő tavasszal választások lesznek, és minden bizonnyal változik újra a színpadkép és új kurzus jön. Vérmes reményeink kell, hogy legyenek ezzel összefüggésben vagy itt is megint türelem kell, mint annyiszor a húsz év során?

Türelem biztos kell. Nem mondanám a vérmes reményeket, inkább józan reményeket kell táplálnunk magunkban. Bízni kell az emberekben. Nagyon sok rossz példát láttunk az elmúlt húsz évben, sok csődöt, sok siralmas erkölcsi és más bukást, sok tehetetlenkedést, sok rossz döntést láttunk. Ennek ellenére, attól függetlenül, hogy milyen kormány jön a következő évben, bízni kell abban, hogy vannak becsületes, tehetséges, józan, megfontolt, a jövőt látni próbáló és alakítani próbáló emberek ebben az országban. Ez bejöhet. Nem lehet tudni, hogy bejön-e, de igenis józanul bízni kell. Ha nem bízunk semmiben, akkor nem jön be. A negatív jóslatok nagyon könnyen válnak önbeteljesítő jóslattá. Ha nem bízunk abban, hogy lehet jó változás, akkor nehezebben fog jönni egy jó változás.

Az elmúlt években ahhoz szoktunk hozzá, hogy újra és újra rosszabbra fordultak a dolgok. Ez nem szükségszerű, de  nem végtelen folyamat. Egy ország történetében vannak hullámhegyek és hullámvölgyek. Ki kell mászni egy hullámvölgyből. Bízni kell abban, hogy ez sikerülhet. Hogy ez sikerülni fog a következő kormánynak vagy az azt követőnek, azt nem tudom, de bízni kell abban, hogy a minél közelebbi jövőben elindul egy józanabb, fegyelmezettebb, tisztességesebb, jobban átgondolt, jobb jövőképpel rendelkező politizálás.Ön elmúlt 80 éves. Van, aki feleannyi idős, mint ön, és nem néz annyira pozitívan a jövőbe. Mi az oka annak, hogy valaki 80-on felül sokkal pozitívabban látja a jövőt, és aki megért rengeteg kudarcot és sikert is, és nem tudják a mai fiatalabb generációk, pozitívan látni a dolgokat. Mit tanácsolna?

Amerikában óriási kultusza van a pozitív pszichológiának, hogyan lehet pozitívan fordulni azzal szembe, hogy vannak problémák, és a problémákat meg fogom és meg tudom oldani. Mi Magyarországon belementünk ebbe a puha, tespedt állapotba, hogy rengeteg a probléma, oldja meg más, én nem tudom megoldani, a problémák megoldhatatlanok. Mindig ilyenek voltunk, mindig pesszimisták voltunk, mindig vesztesek voltunk, 500 éve vagyunk gyarmat, minden reménytelen. Ebből ki kell lépni, mert ez is csak részben igaz vagy nem igaz. És rajtuk is egy csomó dolog múlik. Nem mondom, hogy minden rajtam múlik, mert a valóság állati kemény, és mi a gazdag világ perifériáján vagyunk, sajnos az elődeink hibájából. Lehetnénk mi is Ausztria, nem vagyunk az, de föl lehet emelkedni. Aki már élt hosszabb ideig, mint én, lát olyan országokat, amelyeknek a sorsa megfordult, nyomorúságos országból egy nagyszerű ország lett.

De már húsz éve annyiszor elmondták ezt nekünk is, hogy már belefásultak ebbe az emberek, nem?

Igen, de akkor reménytelen minden.

Tehát mindig újra kell kezdeni?

Nagyjából mindig újra kell kezdeni, és tudjuk a példákból azt, hogy újra lehet kezdeni. Néha egy véletlenen múlik, néha egypár emberen, néha a világ átalakulásán. Valaki kitalál valamit. Finnországban kitalálta néhány ember a Nokiát. Ha nem találta volna ki a Nokiát 1996 táján, akkor Finnország most nem ott van, ahol. Finnország egy viszonylag szegény ország volt. 1900-ban, tehát ezelőtt 100 évvel Finnország szegényebb volt, mint Magyarország.

Magyarországon jelentősen a külföldi befektetők vannak jelen és nincsen olyan igazán erős magyar tőke itthon, nem?

Igen, és a nagy adósság, amit örököltünk a Kádár-rendszerből, az egy borzalmas teher, amire aztán most rátettünk még az elmúlt nyolc évben óriási mértékben.

Ezt ki lehet még alakítani? Ha itt van a külföldi tőke, akkor hogyan lehet és milyen eszközökkel a magyar tőkét megerősíteni és teret adni neki?

Egyrészt segíteni kell, nem gátolni. Tehát a magyar tőkét, a magyar vállalkozásokat minden eszközzel segíteni kell, amit megengednek az európai szabályok, és rengeteg lehetőség van. Nap mint nap halljuk azt, hogy jónak látszó kezdeményezések nem kapnak támogatást. Miért nem? Meg kell vizsgálni, hogy miért nem, és akit lehet, jobban kell segíteni. Meg kell tanulni azt, hogy például Svédország, ami egy gazdag ország, ott milyen rengeteg intézmény foglalkozik azzal, hogy az új kisvállalkozásokat támogassa. Nálunk ez miért sokkal gyengébb? Ez nemcsak pénzkérdés, ez odafigyelés és törődés kérdése. Nálunk van egy ilyen bürokrata hozzáállás, hogy ez túl bonyolult, ez túl kockázatos, ezt nem érdemes, nincs elég haszon, egy multi hoz sok hasznot, a kicsi nem hoz semmit. Hát igen, a kicsiken többet kell dolgozni. A nagy biznisz nagy biznisz, a sok kis biznisz rengeteg munka és mégis kisebb biznisz marad.

Át kell alakítani a mentalitást, azt, hogy mindenki, aki a helyén marad, felelős azért, hogy az ő faluja, városa, országa néhány lépéssel előbbre jusson, ezért mindenki tehet valamit, a média, rengeteget tehet, de mások is sokat tehetnek érte. Azt kell sugározni, hogy tehetsz valamit, tudjuk, hogy lehet, Van, aki a gödörből kimászik, mert próbál kimászni, a másik pedig azt mondja, hogy reménytelen, és nem mászik ki.

Az előadásának az volt a címe, hogy Játsszunk igazi iskolát. Játék az élet?

Azt is mondtam, hogy éljünk úgy, hogy az élet játék, meg az élet nem játék. Tehát pontosan a játék a világ egyik legkomolyabb módja. Ahogy Karinthy mondta, hogy a humorban nem ismerek tréfát, a játékban sem ismerek tréfát. Amikor egy gyerek játszik, egyedül, az olyan elmélyedés, olyan áhítat, olyan precizitás, olyan gondosság, olyan felelősség, amit ő csinál, hogy jól mozgassa a bábuit. A játék nagyon komoly. Ha úgy tudnánk élni, ahogy egy gyerek tud játszani, azzal a fegyelemmel, áhítattal, odafigyeléssel és reménnyel, hogy sikerül, akkor az ország a következő pár évben előbbre jut.