Suhajda Szilárd Mount Everest expedíciója kapcsán aktuális kérdést járt körbe az Index: hogyan hat a szervezetre a magaslat, min múlik, hogy ki mennyire bírja az alacsony oxigénszintet?

Emlékeztetnek, hogy csupán 1978-ban mászták meg először oxigénpótlás nélkül a világ legmagasabb, 8848-as csúcsát, az olasz Reinhold Messner és az osztrák Peter Habeler voltak az úttörők, és mindmáig csupán 193-an jártak sikerrel a nyomukban. Suhajda Szilárd célja az volt, hogy első magyarként jusson fel a világ tetejére oxigénpótlás és a teherhordásban segítő serpák használata nélkül.

A Mount Everest déli alaptáború 5300 méter magasan fekszik, itt a nyomás és a levegő oxigéntartalma is csupán a fele a tengerszintinek (ami ugye 1 atmoszféra, illetve 21 százalék), 8000 méter fölött, a halálzónában pedig csupán a harmada.

A vér besűrűsödik (amúgy is bajos a hidratálás), extrém magas a fagyási sérülések veszélye, hiszen kritikus helyzetben a létfontosságú szervek oxigénellátására koncentrál a szervezet, a periféria, az ujjak, a fül, az orr ilyenkor másodlagos. Nagy veszélyt jelent az agyi ödéma és a tüdővizenyő kialakulása is.

Egyéni, hogy kinek a szervezete hogyan reagál a magaslatra. Becslések szerint

az emberek egynegyede már 2500 méteres magassághoz is nehezen tud alkalmazkodni,

és fellép náluk a magaslati betegség. Jön a fejfájás és a szédülés, a test elgyengül, az erek kitágulnak, a szív pedig egyre gyorsabban ver, hogy oxigénhez juttathassa a szervezetet. Súlyos esetben az ítélőképesség is elveszhet, és az ájulás sem ritka, de akár még kóma és halál is előfordulhat – összegzi a tüneteket a lap.

A halálzónában a beszámolók szerint szinte képtelenség aludni, leáll az emésztés, a tüdő- vagy agyödéma kockázata pedig az egekbe szökik.

Ha mégsem következik be, a szervezet akkor is folyamatosan az összeomlás szélén tántorog, gyengül az ítélőképesség, és bármikor jöhet az eszméletvesztés.

Viszont emberek élnek a tibeti fennsík közel ötezer méteres magasságában. A tibetieknek és a hegymászókat segítő, kiszolgáló serpáknak is hígabb a vérük, mert sokkal alacsonyabb a hemoglobinszintjük az átlagnál. Ami elsőre meglepő lehet, hiszen a vér hemoglobinmolekulái szállítják a sejtek és a szervek működéséhez nélkülözhetetlen oxigént, és ha kevesebb van belőlük, akkor az oxigénellátás is gyengébb.

Igen ám, de a magassági betegségek egyik legnagyobb veszélye, hogy a vér besűrűsödik, ami nemcsak a vérrögképződés, hanem amiatt is végzetes lehet, hogy a szívet annyira megterheli a sűrű vér pumpálása, olyan mértékben képes felpörögni, hogy a keringési rendszer bármikor összeomolhat. A tibetiek hígabb vére azonban kevésbé lesz sűrű, ezért nagy magasságokban a szívük is jobban bírja. Ráadásul az is kiderült, hogy a tibetiek szervezete több, a véráramlást, oxigénellátást és az erek kitágulását serkentő (ingerületátvivő) nitrogén-oxidot termel – írják.

Amikor 2010-ben tibeti emberek genomját elemezték, azonosítottak két különleges gént, amelyek lehetővé teszik az életet sok ezer méter magasan. Ezek az emberiség nagy részénél hiányzó EPAS1 és EGLN1 hemoglobinmódosító gének voltak. Utóbbi megvolt a 30-50 ezer évvel ezelőtt Ázsiában élt gyenyiszovai emberben, a tibetiek ősei tőlük örökölhették ezt a képességet.