A vb-történet ötven legjobb futballistája: 4. Zinedine Zidane - egy befolyásos bevándorló

A futballtörténelem egyik legellentmondásosabb játékosa. A második világháború után rendezett világbajnoki döntők mindössze harmadik európai játékosa, aki a fináléban két gólt is tudott szerezni, sőt a második, aki két vb-döntőben is szerzett gólt. Ha egészséges volt (1998, 2006), legalább a döntőig meneteltek a franciák, ha nem (2002), kiestek a csoportszakaszban. Ugyanakkor ő lett a vb-történelem első, kétszer is kiállított játékosa, aki játékos-pályafutását egy piros lappal zárta le. Minden ellentmondás dacára: képességei, hatása a francia és az európai futballra megkérdőjelezhetetlen. A vb-rangsorunk negyedik helyezettje: Zinedine Zidane.

Zizou kabiliai arab származású, négy testvére van. Marseille-ben született 1972. június 23-án, abban a hónapban nyerte meg az Olympique Marseille története negyedik bajnoki címét. A csapat és a város is nagy szerepet játszott gyermekkora hétköz-, de főleg ünnepnapjaiban, így aztán a mai napig sajnálja, hogy az OM sohasem hívta őt a soraiba.

Marseille külvárosában, La Castellane-ban nőtt fel, az azonos nevű egyesület lett első klubja. Nyolcévesen írta alá első igazolólapját. Akkor még nem gondolta sem ő, sem a kis klub vezérkara, hogy egyszer még híressé teszi az egyesületet. Hamarosan átkerült a Saint-Henribe, majd onnan a Septéme-les-Vallons-ba. Ez utóbbi sem híres egyesület, de annyira már ismert volt, hogy a Côte d'Azur klubjainak „gyöngyhalászai” rendszeresen járjanak a mérkőzéseire.

Gilles Rampillon – a Nantes egykori híres játékosa –, a Cannes gárdájának játékosmegfigyelője is elvetődött az egyik meccsre, s valósággal elbűvölte őt a koránál idősebbnek látszó, tizennégy éves arab fiú. Zizou átköltözött Cannes-ba, ott járta tovább a futball iskoláját.

Sebesen szedte a szamárlétra grádicsait,

nem volt még tizenhét éves, amikor 1989 májusában a Cannes játékosaként a Nantes ellen bemutatkozhatott a francia élvonalban.

Szédületes sebességgel fejlődött, hamarosan „ki is nőtte" első nagycsapatát. 1992 nyarán az ország másik felébe, Bordeaux-ba szerződött.

Boldogan ment, csak egyet sajnált: kevesebbszer láthatta az OM-et. Ugyanis annyira szerette szülővárosa híres egyesületét, hogy már első osztályú játékosként is, ha csak tehette, átautózott megnézni a mérkőzéseit. Nehéz periódusban került Bordeaux-ba, az egyesületet az anyagi csőd fenyegette. 1991 nyarán a szövetség kizárta a Girondins-t az első ligából, a klub a következő esztendőt a második vonalban töltötte. Egy évvel később visszakerült, de az „újoncnak” nem volt pénze jelentősebb erősítésekre. Ezért kellett körülnéznie a tehetséges ifjak között. A Bordeaux – immár Zidane-nal – az élcsapatok közé küzdötte fel magát. Kétszer egymás után a negyedik helyen zárt a bajnokságban, nem kis részben Zizounak köszönhetően, aki

alig néhány héttel túl a 22. születésnapján már válogatott játékosnak mondhatta magát.

Hamarosan még tovább emelkedett a csillaga, mert miközben a klub csak vergődött az 1995–1996-os idényben a hazai bajnokságban, óriási meglepetésre egészen az UEFA-kupa döntőjéig menetelt. Ott a Bayern München legyőzte ugyan a Bordeaux-t, de a hirtelen jött nemzetközi felfutás a csapat sztárját így is Torinóba röpítette. A néhány hónappal korábban a Bajnokok Ligája döntőjében diadalmaskodó Juventus Zinedine Zidane-t szerződtette a távozó Gianluca Vialli és Fabrizio Ravanelli helyére.

Zizou igent mondott – bár az önbizalom dolgában nem állt valami fényesen. Azért is, mert pocsékul futballozott - noha minden meccset végigjátszott – az 1996-os Európa-bajnokságon. A csapata veretlenül esett ki, az elődöntőig menetelt, de ez nem igazán vigasztalta. Eleinte a Juventusban sem ment neki túl jól a játék, de ezt Torinóban megértéssel fogadták. Egyrészt minden külföldi játékosnak idő kell, hogy beilleszkedjen a calcio világába, másrészt a nyári alapozás során olyan terhelést kapott, amilyenben a Bordeaux-nál soha nem volt része. Ráadásul a Juve közben szinte mindent megnyert, amit csak lehetett. Toyota Világkupa-győztes (1996), olasz bajnok (1997), olasz és európai Szuperkupa-győztes (mindkettő 1997, de az utóbbi az 1996-os kiíráshoz tartozik) lett. Igaz, a Bajnokok Ligája-döntőt elveszítette a Borussia Dortmund ellen, de a piemonti klub így sem zárt rossz idényt.

Zidane-t 1998 elejére már a csapat legnagyobb sztárjai között emlegették. Klubjában és a válogatottban egyaránt. Januárban az ő góljával nyerte meg a francia válogatott a spanyolok elleni stadionavatót Saint-Denis-ben, majd remek gólt szerzett a norvégok elleni mérkőzésen is. De, ahogy mondani szokták, ez még mind semmi!

Az 1998-as Mondialon meghódított minden kritizálót, a döntőben az ő két góljával nyertek a franciák a brazilok ellen. Akkor játszott a legjobban, amikor a legjobban kellett. Mert előtte, bizony, akadtak, akik nála többet tettek a sikerért. Nem csak azért, mert a szaúdiak elleni kiállítása után két meccsen is pihenni kényszerült. Az olaszok ellen jól játszott, a horvátok ellen még jobban, a brazilok ellen pedig nagyszerűen. A finálé előtti szavazáson még szóba sem került a világbajnokság legjobbjaként (Ronaldo, Davor Šuker és Lilian Thuram volt az első három), ám a döntő után már mindenki Zidane világbajnokságaként emlegette a tornát. 1978 óta senki sem szerzett két gólt is az aranyat eldöntő találkozón – egészen 1998. július 12-ig. A hálás rajongók a Diadalívre lézerrel azt vetítették:

Merci Zizou.

A Mondial után egy évig szinte rá sem lehetett ismerni, aztán visszatalált régi énjéhez. Nagyszerűen teljesített az olasz bajnokságban, a három olasz sportnapilap átlagosztályzatai alapján csak Edgar Davids futballozott nála (kicsivel) jobban a campionatóban a Juventus mezőnyjátékosai közül. A Juvéval az utolsó pillanatban csúszott le a bajnoki címről, kritizálói szerint azért, mert kevés gólt lőtt. Volt benne valami…

Ám a 2000-es, belga–holland közös rendezésű Európa-bajnokságon már emiatt sem bírálhatták. Egyáltalán: semmiért sem tudták. Szinte vita nélkül választották az aranyéremmel zárt torna legjobb játékosának. Csodálatosan irányított, remek passzokat adott – s a döntőig vezető úton nagyon fontos gólokat lőtt. Például a spanyoloknak szabadrúgásból, vagy a portugáloknak tizenegyesből. A nemzetközi szakembergárda szerint még jobban játszott, mint a világbajnokságon. S ezzel végleg levakarta magáról az „egytornás játékos”" bélyegét. A francia válogatott lett a futballtörténelem első világbajnoka, amelyik két évvel később Európa-bajnok is lett. (2012-ben a spanyolok megismételték ezt.)

A kontinenstorna után a Real Madrid és a Barcelona is meg akarta venni. Horribilis összegeket, világklasszis játékosokat ígértek cserébe. Arra apelláltak, hogy Zizou egykoron táncosnő-balerina felesége, Veronique spanyol származású, ezért a család szívesen költözne Hispániába. A Juve azonban akkor még nem engedte el, kínálhattak érte a spanyolok bármennyit. Aztán miután a csapat kiesett a Bajnokok Ligájából – részben Zidane fegyelmezetlensége, hamburgi kiállítása miatt –, a közönség egy része elfordult tőle.

De aztán megint felragyogott a francia szupersztár csillaga. Az esztendő végén az egymást érő szavazások élcsoportjának állandó szereplője lett. Az Onze-Mondial az év futballistájának jelölte, a szövetségi kapitányok is őt választották 2000 legjobbjának, második lett a France Football aranylabda-szavazásán, s a lap egy héttel később publikált ankétján, az évszázad legjobb francia futballistáinak „versenyében". Persze Florentino Pérez, a Real Madrid elnöke nem a díjeső miatt fente a fogát Zizoura, ő Figo megszerzése óta tudta: s következő nagy vételnek Zidane-t akarja.

Sikerült valóra váltania a tervét,

2001. július 9-én Zinedine Zidane szerződést kötött a Real Madriddal.

Bár a Juve vezetői később igyekeztek hangsúlyozni, hogy már egyáltalán nem is volt szükségük Zidane-ra, a francia sztár úriemberként nyilatkozott korábbi munkaadójáról:

„Új kihívásra vágytam, meg akartam ismerkedni egy másik országgal, egy másik nyelvvel. Már évek óta érett bennem a gondolat, most rá is szántam magam a váltásra. Amikor meghallottam a Real Madrid ajánlatát, éreztem, most, vagy soha. A távozás mellett döntöttem, elhagytam a Juventust. De hálás szívvel gondolok a torinói klubra, ott tanultam meg, mi a győztes mentalitás.” Miközben tisztelettel nyilatkozott korábbi klubjáról, kemény és néha megalapozatlan kritikákat kapott a Juventustól. Az olaszok egy része igyekezett hangoztatni, hogy a francia egyáltalán nem hiányzik régi csapatából, sőt megvádolták azzal is, hogy doppingszerekkel biztosította jó erőnlétét torinói korszakában. Zidane a Le Monde című politikai napilapon keresztül üzent vissza egykori munkaadóinak, miközben feltárta az üggyel kapcsolatos minden titkát: „Valóban szedtem kreatint, amikor a Juventusnál játszottam. Ám ez a szer nem tiltott, nem szerepel a doppinglistán. Egyébként, amikor a Madridhoz kerültem, abbahagytam a szedését.”

Zidane gyorsan beilleszkedett, s jól futballozott a Real Madridban. Ám kitűnő formája ellenére sem ment mindig jól a „fehéreknek” 2002 tavaszán. Sőt: a Bajnokok Ligájában szárnyaló gárda hazai pályán elveszítette a Deportivo La Coruña elleni Király-kupa-döntőt, s a vártnál gyengébben szerepelt a bajnokságban. Más kérdés, hogy Raúl szokatlanul hosszú gólképtelensége, Figo sérülés miatti gyengébb formája után Zidane-ra minden korábbinál nagyobb teher jutott. Ő pedig állta sarat, amit mi sem bizonyít jobban, minthogy

2002 májusában a spanyol liga legjobb játékosának választották.

Április végére már régen belopta magát a Madrid szurkolóinak szívébe, de még tovább növelte a népszerűségét, hogy gyakorlatilag az ő góljával nyerte meg a csapat a Barcelona elleni idegenbeli BL-elődöntőt. Egyébként 19 év után először tudott nyerni a királyi klub a Nou Campban! S aztán koronaként következett a Glasgow-ban rendezett Bajnokok Ligája-döntő, amely legjobbjának Zidane-t választották. A 2018-as tavaszon sokat emlegetett álomgólt lőtt Roberto Carlos beadásából a Bayer Leverkusennek. Jó formáért még jobban tisztelhetjük, ha tudjuk, hogy közben egyébként nagyon izgalmas napokat élt át. A felesége mindenórás terhes volt harmadik gyermekükkel, nem is utazott el a skóciai BL-döntőre.

Aztán viszont Zizou nem repült el a válogatottbeli társakkal a Távol-Keletre, Veronique mellett akart lenni a szülésnél. Amikor aztán Théo a világra jött, az immár „háromszoros” apa a csapat után indult a világbajnokságra. Nem volt túl boldog, egyszerűen idegessé tette a tudat, hogy úgy tűnt, negyven napon keresztül nem láthatja újszülött kisfiát. Nem akart játszani a szenegáliak elleni nyitó mérkőzés előtt öt nappal (!) rendezett, a dél-koreaiak elleni presztízsmérkőzésen. Mintha csak előre érezte volna a bajt: a szövetség vezetőinek kérésére egy félidőt vállalt, ám azt sem tudta végigjátszani, a 38. percben húzódása miatt cserét kért.

Senki sem tudta még akkor, hogy milyen nagy a baj: Zidane-nak ki kellett hagynia a szenegáliak, majd az uruguayiak elleni mérkőzést is, s csak a dánok elleni találkozóra tért vissza, holott még akkor sem volt egészséges. Szenvedve játszott, egy szenvedő csapatban. A mérkőzés utáni nyilatkozata mindent elárult: „Csodának kellett volna történnie ahhoz, hogy nyerjünk a dánok ellen, a csapat teljesen szétesett. Talán ha mi szereztük volna meg a vezetést, reménykedhettünk volna. De hát az egész torna alatt egyszer sem volt szerencsénk…”

A világ- és Európa-bajnok francia válogatott, a torna egyik esélyese győzelem nélkül búcsúzott a 2002-es világbajnokságtól.

A következő szezonja még elég jól sikerült a Real Madridban – bajnoki címet nyert a királyi klubbal –, ám a következő két lezárt idény nem hozott újabb sikereket. Zidane-nak a francia válogatottban jutott sikerélmény. Egyéves szünet után tért vissza a „kékek” közé, miután a portugáliai Európa-bajnokság után átadta a helyét a fiataloknak. Ám nem ment a válogatottnak, még a világbajnoki szereplés kiharcolása is veszélybe került. Ám attól fogva, hogy ő visszatért, minden megváltozott. Raymond Domenech együttese elsőként lépett tovább a legkiegyensúlyozottabb csoportból. Utóbb Zizou azt mondta,

muszáj volt visszatérnie, nem tehette meg Franciaországgal, a „kékekkel”, hogy ismét nemet mond.

Zinedine Zidane, ha akarta, ha nem, emblematikus figura lett Franciaországban. A 2006-os világbajnokságon Svájc és Dél-Korea ellen döntetlennel kezdtek, aztán a Togo elleni győzelem meghozta a továbbjutást. Mintha akkor kezdődött volna nekik a vb: előbb 3-1-re megverték a spanyolokat, majd Frankfurtban 1-0-ra a nagy esélyes brazilokat. Zidane élete egyik legjobb játékát nyújtotta. Őt választották a mérkőzés emberének. A portugálok következtek, Zidane lőtte a mérkőzés egyetlen gólját, büntetőből. A döntőben is belőtt egy tizenegyest, mégpedig Buffonnak. A franciák gyorsan megszerezték a vezetést. Ám a többi, ahogy írni szokták már történelem. A hosszabbítás huszadik percében lefejelte az őt megsértő Marco Materazzit, s így a franciák tíz emberrel fejezték be a vb-döntőt. Zidane kimaradt a szétlövésből is, pedig biztosan rúgott volna tizenegyest. Így is (a finálé előtt, vagy legfeljebb a szünetben szavazók) a torna legjobb játékosának választották.

Utóbb a Materazzi-ügy sem csorbította az iránta érzett rajongást az emberekben. Zizou elragadó és félelmetes, egyik rajongója, Jean-Louis Murat, a francia rockénekes azt költötte róla, hogy „senki sem tudja eldönteni, hogy Zidane angyal-e, vagy démon,

úgy mosolyog, mint Teréz anya, de képes olyan kegyetlen arcot is vágni, mint egy sorozatgyilkos”.

A helyzet, utalva az utolsó kitételre, talán nem ennyire „súlyos”, sokkal fontosabb, hogy a Zidane-jelenség az ezredforduló környékén politikai súlyt kapott Franciaországban. A labdarúgást következetesen és arisztokratikusan lenéző értelmiség is felfigyelt az arab családból származó futballsztár szerepére, a londoni Observer írása szerint például a befolyásos társadalomkritikus, Pascal Bonifac közel jár az igazsághoz, amikor azt írja, Zidane népszerűsége nem kevesebb, mint egy új felvilágosodás kezdete. S ha Yazid Zinedine Zidane nem is azonos Voltaire-rel, Diderot-val, vagy Rousseau-val, nehezen vitatható, hogy az ezredforduló évtizedében senki sem tett többet a Franciaországba bevándorlók elfogadtatásáért, mint ő.

A németországi torna után visszavonult, majd 2009 nyarán maga is visszatért a Real Madridhoz, Florentino Pérez tanácsadója lett. 2014 és 2016 között a klub fiókcsapatát, a Castillát dirigálta, majd 2016 januárjában átvette az első csapatot. A következő két és fél évben kilenc trófeát, köztük hét nemzetközi kupát nyert meg a Real Madriddal, futballtörténelmet írt azzal, hogy sorozatban háromszor is megnyerte a csapattal a Bajnokok Ligáját. Öt nappal az idei kijevi döntő, a Liverpool FC elleni győzelem után bejelentette önkéntes távozását.