Mario Jorge Zagallo – aki 1931. augusztus 9én született – már az ötvenes években ismert játékosnak számított Rio de Janeiróban, ám Európában viszonylag későn, a svédországi világbajnokság idején lett híres. A Flamengo, a legnépszerűbb brazil klub mezében háromszor (1953, 1954, 1955) is megnyerte a riói bajnokságot, mégpedig jeles társak között. Fleitas Solich, a híres paraguayi edző – az 1959–60-as idényben Puskásék Real Madridját is dirigálta – ugyanis leggyakrabban a következő tizenegyet játszatta: Chamorro – Tomires, Dequinha, Jordan, Pavão – Jadir, Indio – Joel, Evaristo, Dida, Zagallo. A Fla gárdájának egyszerű trükkje volt: mindig több gólt rúgott mint az ellenfél. Érthető, a csapat fő erejét a támadónégyes jelentette.

Zagallo 1958-ban átszerződött a Botafogóba, s ott is nagy sikereket ért el. Akkoriban ez volt az egyetlen klub, amelyik konkurálhatott Pelé Santosával. Tulajdonképpen már egy évvel korábban, 1957-ben kezdődött a szédületes periódus, Rio állam bajnokságának megnyerésével. A csodálatosan és kiismerhetetlenül cselező, a világ valaha volt legjobb szélsőjeként ünnepelt Garrincha, aztán a mindig elegáns Didi – a pontos passzok mestere –, a közel egy évtizeden át a földgolyó legjobb balhátvédjének tartott Nilton Santos és a félelmetes lövőerejéről ismert, az utókor által méltánytalanul elfeledett Quarentinha nevétől volt hangos a Maracana, vagy a Botafogo negyedhez és öbölhöz oly közeli Copacabana.

A fekete-fehérek 1961-ben és 1962-ben élték fénykorukat, akkoriban Brazília büszkélkedhetett a világ két legjobb klubcsapatával, a riói Botafogóval és a São Paulo államba való Santosszal. Az előbb említett kvartetthez (Didi közben megjárta Spanyolországot) csatlakozott még 1958-ban Zagallo, aztán a Botafogo tagja lett Manga, Rildo és Amarildo. A Fogão az 1961-es bajnokság huszonöt meccséből mindössze egyet veszített el (az América győzte le), tizennyolcszor nyert, a gólaránya 54:18 volt. Egy esztendővel később sem állított ki sokkal rosszabb bizonyítványt: akkor huszonnégy találkozóból kettőt veszített el.

A Botafogo 1962-ben és 1964-ben is megnyerte a két legtekintélyesebb állami liga, a paulista és carioca legjobbjainak kiírt Rio–São Paulo tornát, mindkétszer a Santost legyőzve. E két diadal is erősítette a riói klub híveinek tézisét: a Botafogo azokban az években még a Santoson is túltett. E korszakban a Santos is a csúcson ragyogott, így a két elitalakulat csatája a Libertadores-kupa 1963-as elődöntőjében az esztendő egyik legfontosabb futballeseménye volt Dél-Amerikában. A címvédő Santos azonban a hazai 1:1 után a Maracanában tönkre verte (4:0) a trónkövetelőt.

Zagallóról már játékosként is mindenki tudta, hogy edző lesz, az ő véleményét már húszas éveinek derekán kikérték edzői. Az 1958-as világbajnokságon például ő ment követségbe (Nilton Santosszal) Vicente Feola szövetségi kapitányhoz, hogy szánja már rá magát végre a váltásra, tegye be a két gyerekkorú világklasszist, Garrinchát és Pelét a csapatba. Zseniális húzás volt!

Mint ahogy négy esztendővel később, a chilei tornán is Zagallo volt a csapat esze, vezéralakja, annak ellenére, hogy a kapitány megint nem ő, hanem Mauro volt. (Svédországban Bellini volt a csapatkapitány.)

Nyolc évvel később, Mexikóban Zagallo újra felbukkant a nagyvilág szeme előtt. Immár ő volt a szövetségi kapitány, a torna előtti utolsó napokban vette át a posztot Saldanhától. Jól járt vele a válogatott. Felszabadította csapatát a kétségtelenül meglévő belső feszültségek alól, nagy része van abban, hogy a válogatott díszmenetben nyerte meg a az 1970-es világbajnokságot. Peléék diadalához kellett Zagallo, a szövetségi kapitány. Akinek szüksége volt Zagallóra, a hajdani kiváló balszélsőre, a kétszeres világbajnokra. Akinek boldog, eredményes és teljes játékosmúltja volt, amelynek birtokában nem akart mindenáron edzőként is fontosnak látszani. Nem akarta mindenáron béklyóba kényszeríteni a futballzseniket. Tanácsokat adott, de tudta, ezek a játékosok, többségükben hajdani játékostársai, pontosan tudják, mit kell tenniük a pályán.

A torna után maradt szövetségi kapitány, de közben klubedzőként is dolgozott. Nem is akárhogy, ugyanis a Fluminensével 1971-ben, a Flamengóval 1972-ben megnyerte Rio állam bajnokságát. Hetvennégyben, az NSZK-ban rendezett világbajnokságon még ő dirigálta a csapatot, de az ott elért negyedik hely kudarccal ért fel… Két esztendőn át klubedzőként dolgozott hazájában, majd a Közel-Keletre, az arab világba szerződött. Kisebb megszakításokkal irányította a kuvaiti, majd a szaúd-arábiai válogatottat, illetve utóbbi ország legjobb klubcsapatát, az al-Hilalt. Hazatérése után újra klubedzőként dolgozott Rióban, majd a nyolcvanas-kilencvenes évek fordulóján visszatért Ázsiába, az Arab Emírségek gárdáját dirigálta, egészen a vb-részvételig. Az olaszországi Mondialén azonban már nem ő, hanem Carlos Alberto Parreira vezette az emírségek csapatát. Az a Parreira, aki 1970-ben még Zagallo segítőtársa volt, majd 1991-ben „mesterét” maga mellé emelte a brazil válogatotthoz. Zagallo tőle vette át a stafétabotot 1994 őszén.

Feltehetően utolsó kapitányi korszakában veretlenül második lett a Copa Américán Uruguayban, olimpiai bronzérmet nyert az Egyesült Államokban (akkor meccselt a magyarok ellen is), s megnyerte az 1997-es kontinensbajnokságot és a Konföderációs-kupát. Világbajnoki arannyal akarta lezárni nemzetközi karrierjét, de francia válogatott – vagy éppen Ronaldo titokzatos sérülése – megakadályozta ebben.

Zagallo viszont közel a hetvenhez is érzett magában erőt, hogy folytassa a munkát. Új kalandba fogott, 1999-ben leszerződött a Portuguesához – ez volt az első alkalom, hogy nem riói klubot dirigált Brazíliában - majd az ezred utolsó évében átvette a Flamengót. Edzői pályafutását 2002-ben zárta le, még egy mérkőzésen szövetségi kapitány volt, 2003 és 2006 között koordinátorként tevékenykedett a válogatott mellett.

Beceneve Formiguinha, azaz Kis Hangya volt. Óriás lett belőle.