INFORÁDIÓ 
2020. július 11. szombat
Lili, Nóra

50 év 50 meccs

labdarúgás

2008

eb-döntő

spanyolország

2008: a Hortalezai Bölcs vörösre festi a futballtérképet

2008: a Hortalezai Bölcs vörösre festi a futballtérképet

Infostart / Dénes Tamás

Ötven év, ötven mérkőzés – az Infostart.hu összeállította az elmúlt fél évszázad legfantasztikusabb futballmeccseit, minden évből egyet. 2008-ból az Eb-döntőt, de tulajdonképpen inkább a spanyol válogatottat, amely története legszebb négy évébe kezdett ekkor.

Az 50 év, 50 meccs-sorozat előző részeit itt olvashatják!

A korábbi évtizedekben is, de a hetvenes-nyolcvanas-kilencvenes években remek futballistái voltak a spanyol válogatottnak. Szinte csodaszámba ment, hogy sem Carlos Santillana, sem Emilio Butragueño, sem Raúl González generációja nem tudott nagy tornát nyerni. Sőt: az 1984-es Eb-ezüstös szereplésen kívül még elődöntőbe sem jutott világ- vagy kontinensbajnokságon.

A 2006-os világbajnokságon már Luís Aragonés, a korábbi jeles futballista, az Atlético Madrid történetének legjobb góllövője vezette a válogatottat. Vagyis a La Roját, ahogyan ő következetesen nevezte. Sokan „megtalálták” azzal, hogy a különböző autonóm tartományok függetlenségi törekvéseit támogatja ezzel az elnevezéssel a szokásos La Selección Nacional helyett, sejtetve, hogy ez nem egy nemzeti csapat, hanem egy sok nemzetiségű, de Aragonés soha nem ment bele ilyesfajta disputákba. Legfeljebb annyit jegyzett meg, hogy a csapat Franco alatt is vörös mezben játszott, akkor is nevezték Vörösnek, Rojának – s ennek aligha kölcsönzött bárki is politikai felhangot.

Aragonés szokatlanul idős korban, hatvanhat évesen, 2004 júliusában került a válogatott élére. A 2004-es Eb kudarca után Iñaki Sáeznek mennie kellett, s egy bölcs embert jelöltek a helyére. Aragonést, akinek beceneve El Sabio de Hortaleza, vagyis a Hortalezai Bölcs volt. Nem feltétlenül indokolja ezt az elnevezést a kinevezése utáni botrány, amely egy bekapcsolt mikrofon miatt robbant ki – már Aragonés mondásán kívül. Olyan rasszista mondat volt ez – egyébként Thierry Henryról –, amely miatt az azóta eltelt években szinte biztosan azonnal le kellett volna mondania. A szövetség elkente az ügyet, később megbüntették, nagyjából egynapi jövedelmére. A játékosai mentették meg, akik ragaszkodtak hozzá.

Bíztak benne, s jól tették, mert a spanyol válogatott – igaz, a szerbek mögött, csoportmásodikként, de – veretlenül jutott ki a világbajnokságra.

Ám a németországi még nem a Roja tornája volt. Bár a gárda – ritka gyenge csoportjában – az ukránokat, a tunéziaiakat és a szaúdiakat megelőzve, maximális pontszámmal abszolválta az első három mérkőzését. Ám utána, rendkívüli magabiztossága ellenére, kikapott a franciáktól. Mondjuk úgy, tévedésnek bizonyult a Marca címlapja, amely azt jósolta, hogy „Visszavonultatják Zidane-t” a hannoveri mérkőzés megnyerésével. David Villa góljával a spanyolok vezettek, de a „Kékek” fordítottak, s 3-1-re nyertek.

Eleinte még csak kicsit mozgott a kispad Aragonés alatt, de 2006 őszén az északírek és a svédek elleni Eb-selejtezős vereségek után a szövetség a közvélemény nyomása alatt titokban utódot keresett. November 15-én, egy cádizi barátságos meccsen a románok is legyőzték őket. Az elnök, Ángel María Villar nagyon nehezen szánta volna rá magát a váltásra, jól jött neki, hogy az argentinok elleni barátságos meccs megnyerése után a kulcsjátékosok felsorakoztak a 69. évében járó edző mögött.

Aragonés pedig közben „forradalmi” változtatásokra szánta rá magát. Szabó Tamás újságíró, a spanyol labdarúgás kiváló ismerője így foglalta össze az akkori helyzetet: „Aragonés a vb-n történtek miatt kezdett barátkozni a gondolattal, hogy végleg elfelejti Raúlt, akit a szeptemberi, északírek elleni vesztes meccsen játszatott utoljára. Gyakorlatilag ezzel tette le a triplázás alapjait. Raúl ekkor 29 éves volt. Aragonésnek a Raúl kreálta klikkesedés, valamint a csapatkapitányi hozzáállása szúrta a szemét. A 2008-as Európa-bajnokságig egy ország követelte Raúl visszavételét a válogatottba, s ezzel párhuzamosan Aragonés kirúgását. A Bölcs Ember 2008-ig folyamatosan küzdött a médiával és a szurkolókkal, akik halálosan megfenyegették, megrongálták a házát, s megállás nélkül szapulták őt.”

Raúllal személyes konfliktusa (is) volt Aragonésnek. A 2006-os világbajnokság alatt személyes vitába keveredtek, majd a konfliktust elmélyítette, hogy egy, a világbajnokság után megjelent cikkben a csatár bírálta a szakvezető a torna alatti szakmai döntéseit.

Ám a Real Madrid kapitánya szinte újjászületett a 2007–2008-as idényre. Tizennyolc bajnoki góllal segítette bajnoki címvédéshez a királyi klubot, a kétezres években ilyen sok gólt egyszer sem lőtt a Primera Divisiónban.

Ám a válogatottnak nélküle is ment. 2007 tavaszán hirtelen magára talált az addigra a FIFA-ranglistán nyolcéves mélypontra jutó együttes. Sőt, az esztendő végére megnyerte a csoportját, miközben veretlen maradt. A cádizi az idők távlatában „történelmi” vereség lett: az Európa-bajnoki cím megnyeréséig már nem is kapott ki a gárda.

A szövetségi kapitány rendbe szedte a válogatottat a selejtezőkön, amely megnyerte a csoportját. Xabi Alonso mondta később a többiek nevében is, hogy a 2007. októberi, dánok elleni idegenbeli 3-1 volt számukra a fordulópont, sőt a mérföldkő. Akkortól érezték úgy, hogy az új válogatott túlléphet az elődök árnyékán. Koppenhágában egyébként az a játékos szerezte az első spanyol gólt, akit Aragonés Raúl helyére választott: Tamudo.

A 2008-as Európa-bajnokságra benevezett huszonhárom játékosából tizenhárom volt ott két évvel korábban, a németországi világbajnokságon, de a csapat váza megmaradt. A két szélsőhátvéd posztján, és kimaradt Raúl.

Aligha szakmai okokból. Noha könnyű volt úgy mellőzni őt, hogy David Villa és Fernando Torres került a két csatárposztra. Akadt olyan vélemény, mely szerint Raúlnak, ha elfogadja a „dzsóker” szerepét, helye lett volna a keretben. Miután a 18 éves Bojan Krkić, bár meghívást kapott az Eb-keretbe, fáradtságra hivatkozva lemondta a szereplést, a Primera Divisiónból kieső Zaragoza csatára, Sergio Garcia került a végleges keretbe – ki gondolná, hogy tényleg jobb volt Raúlnál? Aragonés öt újoncot nevezett a keretbe: a kapus Palopot, valamint Santi Cazorlát, Sergio Garcíát, Fernando Navarrót és Rubén De la Redet. Közülük csak Santi Cazorla játszott a tornán nagy szerepet.

Többet ért, hogy két év alatt jó néhány kulcsjátékos beérett, Xavi, Iniesta, Fernando Torres, s főleg Marcos Senna nagyon sokat fejlődött.

Ma már talán kevéssé emlékszünk rá, de a brazil származású Marcos Senna – a Villarreal akkori játékosa – elképesztően fontos szerepet játszott az Eb-győzelemben. Lothar Matthäus írta róla a torna utáni elemzésében: „Többé már nem a tízesek egy csapat játékának a meghatározói, fazonszabászai, hanem a védősor előtt játszó középpályások.”

A spanyolok egyébként jól sikerült felkészülési mérkőzéseket maguk mögött tudva érkeztek Ausztriába, miután legyőzték a németországi világbajnokság első és második helyezettjét, az olasz és a francia válogatottat is, a Marca elnevezte őket a „barátságos mérkőzések világbajnokának”. Luís Aragonés igyekezett levenni játékosairól a terhet, amikor a nyitány előtt azt mondta: „Számos oka van annak, miért is szerepelhetünk jól, de megtiltom, hogy bárki is azt ordítozza, hogy máris nagyok vagyunk. Bárkit megverhetünk, de bárkitől ki is kaphatunk, nincsenek nagy különbségek.”

A spanyolok az oroszok, a svédek és a címvédő görögök előtt nyerték meg a csoportjukat, nyolc gólt szereztek, ezekből ötöt Fernando Torres és David Villa. Ők ketten csak az első két meccsen játszottak, akkor hat spanyol gólból öt volt az övék. A görögök ellen, a biztos továbbjutás tudatában, a B-csapat játszott, de az is nyert Xabi Alonso vezérletével. Utóbbi azért volt fontos, mert a válogatott beállította a húszas évek rekordját: megnyerte sorozatban a nyolcadik mérkőzését is.

Minden spanyol azt mondta a torna után, hogy a legnehezebb meccsük a világbajnok olaszok elleni negyeddöntő volt. „Nem játszottunk jól, de az olaszok sem” – mondta Aragonés, két nagyon óvatos csapat játékáról. Tizenegyesek döntöttek, Iker Casillas kivédett két lövést is, nagy része volt csapata sikerében.

Az elődöntőben az előző évek legjobb játékát nyújtotta a spanyol válogatott. Emberemlékezet – na jó, az 1986-os vb a dánok elleni találkozója – óta nem játszott olyan kiválóan a válogatott, mint az oroszok elleni bécsi találkozón. Guus Hiddink „Szbornajája” addig remekelt, különösen a negyeddöntőben, amelyben kiejtette a hollandokat. A spanyolok ellen viszont nem volt ellenszer. David Villa már a 34. percben megsérült, kiszállt. Fernando Torresnek nem ment, Aragonés lecserélte. A cserejátékosok nyerték meg a mérkőzést, elsősorban a két gólt is előkészítő Cesc Fàbregas, rajta kívül Daniel Güiza. A 3-0-s siker (gólszerzők: Xavi, Güiza és David Silva) cseppet sem volt túlzott gólkülönbségű.

Már csak egy lépés volt az aranyig. Spanyolország addig egyszer nyerte meg az Európa-bajnokságot, mégpedig 1964-ben, hazai pályán.

A döntőben Németország jutott ellenfélnek. A Nationalelf nem játszott csúcsformában a tornán, de lehetősége nyílt arra, hogy az 1996-os Eb-győzelem után tizenkét évvel ismét megnyerjen egy nagy tornát. Nem tudta. Joachim Löw játékosai az első öt percben futballoztak a legjobban, Miroslav Klose azonban kihagyta a legnagyobb helyzetüket. Lassan magukra találtak a spanyolok. Az egyik támadás során Christoph Metzelderről a saját kapujára pattant a labda – Jens Lehmann hihetetlen reflexszel hárított. A 33. percben ellenben a német kapus sem segíthetett. A tizenhatos előtti területre belőtt labdára Fernando Torres és Philipp Lahm rajtolt. A spanyol erőszakosan megelőzte a tétovázó védőt, s 15 méterről, a jobbösszekötő helyéről a kapu jobb sarkába emelte a labdát.

Ez a találat eldöntötte a kupa sorsát, a németek nem tudtak kiegyenlíteni. Sőt, a hajrában Marcos Senna előtt ziccerben ment el a labda, Andres Iniesta spiccelését Lehmann hárította, s ugyancsak a lassan csapata legjobbjává előlépő kapus ütötte szögletre Sergio Ramos közeli fejese után a labdát.

A győztesek taroltak az egyéni díjak kiosztásakor: David Villa lett a gólkirály, Xavi az MVP, Fernando Torres a döntő legjobb játékosa, s nem kevesebb, mint kilenc spanyol került a huszonhármas All-Star-keretbe: Iker Casillas, Carlos Marchena, Carles Puyol, Marcos Senna, Xavi Hernández, Cesc Fabregas, Andres Iniesta, Fernando Torres és David Villa.

Abszolút megérdemelten. Pedig akkor még csak remélték a híveik, hogy a spanyol válogatott történetének legszebb négy éve kezdődött.

A címlapról ajánljuk

×
INFOSTART
 
INFORÁDIÓ
PARTNEREINK
Sixt    iCom
infostart
AZ INFORÁDIÓ HÍRPORTÁLJA 
 
 

A médiaszolgáltatási tevékenységét a Médiatanács a Magyar Mecenatúra Program keretében támogatja.

NMHH
Az Év Honlapja 2018