INFORÁDIÓ 
2021. január 16. szombat
Gusztáv

50 év 50 meccs

labdarúgás

1990

labdarúgó-vb

argentína

olaszország

Lattaccante argentino Diego Armando Maradona esulta durante la semifinali dei Mondiali di Italia 90 contro lItalia, Napoli, 03 luglio 1990. ANSA

1990: lecsap a 17-es szám átka Olaszországra

Infostart / Dénes Tamás

Ötven év, ötven mérkőzés – az Infostart.hu összeállította az elmúlt fél évszázad legfantasztikusabb futballmeccseit, minden évből egyet. 1990-ből egy unalmas világbajnokság izgalmas elődöntőjént válaszottuk, benne természetesen Diego Maradonával.

Az 50 év, 50 meccs-sorozat előző részeit itt olvashatják!

Az 1990-es az olaszok éve volt – egészen a Mondialéig, a világbajnokságig. Az akkor már gyenge lábakon álló Közép-Európa Kupát is beleértve, az esztendő négy nemzetközi kupasorozatát kivétel nélkül a Serie A csapatai nyerték meg, e ebben még nincs is benne, hogy 1989 és 1990 őszén is az AC Milan nyerte meg az Európai Szuperkupát és a Világkupát. A Milan diadalmaskodott (ismét) a Bajnokcsapatok Európa-kupája, a Sampdoria a Kupagyőztesek Európa-kupája és a Juventus az UEFA-kupában. Ráadásul utóbbi egy további olasz csapatot vert meg, a Fiorentinát. A KK-ban a Bari végzett az élen.

Ennyi siker után különösen érthető, hogy a tifosók kiemelkedő szereplést váltak csapatuktól, a Squadra Azzurrától a hazai rendezésű világbajnokságon. A nemzetközi sajtó óvatosabb volt: az olaszokat az esélyesek egyikének jelölte meg. Azt minden kockázat nélkül megjósolhatta bárki, hogy a torna legjobb játékosainak többsége majd a világ akkori legerősebb bajnokságának, a Serie A-nak a csapataiból kerül ki.

Az esztendő futballjának csúcspontját jelentő világbajnokság felemás emlékeket csal elő a visszaemlékezőből. Egyfelől nagy biztonsággal kijelenthető, hogy ez volt a modern idők legunalmasabb vébéje, amelyen a világbajnok válogatott az utolsó három mérkőzésén egyetlen akciógólt sem tudott szerezni. A torna gólátlaga 2,21 volt, a valaha volt legalacsonyabb.

Másfelől, amikor arról gondolkodunk, hogy melyik volt a Mondiale legjobb mérkőzése, rájövünk: nem is könnyű a választás. „Erősen” kezdődött, ki gondolta volna, hogy a kameruni válogatott, amely a mérkőzés végére kilencfőnyire fogy, megveri a Maradonával felálló világbajnoki címvédőt. Az Albiceleste végül nem csupán a kameruniak, hanem a románok mögött is végezve, csak harmadikként jutott tovább a csoportból. Vagy lehetne citálni az F csoport történéseit, hiszen a hat mérkőzésből öt is döntetlenre végződött, s végül az döntött, hogy az angolok a harmadik meccsükön Mark Wright góljával 1-0-ra meg tudták verni az így búcsúzó, Hani Ramzy vezérletével addig remekül védekező egyiptomiakat.

A nyugatnémetekről – ez volt az utolsó nagy torna az egyesítés előtt – már tettünk egy utalást, a nyolcaddöntők egyik szenzációját jelentette a hollandok elleni meccsük. Frank Rijkaard és Rudi Völler köpködős duettjéről maradt emlékezetes, de érdemesebb Jürgen Klinsmann világklasszis játékát emlegetni. Maradva a nyolcaddöntőknél: a brazilok az előzetes várakozás szerint a torna első számú esélyesének számítottak, legalábbis ha azt vesszük, hogy a Gazzetta dello Sport a torna előtt minden poszton megjelölte a világ akkori legjobbjait, s Sebastião Lazaroni válogatottjából minden posztra jutott egy eminens. Az arany-zöld mezesek a csoportszakaszban még hibátlanul meneteltek, ám aztán egy máig emlegetett, „rejtélyes” találkozón kikaptak az argentinoktól. Mindmáig az a brazilok meggyőződése, hogy Brancót, aki hibázott a meccs egyetlen gólja előtt, s aki korábban ivott az argentinok egyik kulacsából, megmérgezték. Még egy nyolcaddöntőt érdemes kiemelni: a kameruniak kihasználták René Higuita kapus könnyelműségeit, s elbúcsúztatták a sokra hivatott kolumbiai válogatottat.

Az argentinok elleni siker után sok szurkolója lett a kameruniaknak, akiknek még a negyeddöntőben, az angolok ellen is volt esélyük. Akkor volt először karnyújtásnyira, de azóta sem valósult meg: még soha nem jutott afrikai csapat a legjobb négy közé.

A negyeddöntőkben jutott a torna mélypontjára, három meccsen összesen egy akciógól esett, azt a Mondiale meglepetésembere és gólkirálya, Salvatore „Toto” Schillaci rúgta, továbbjuttatva a házigazdákat.

Alkalmasint az elődöntő volt ellenben a vb legjobb szakasza. Az angolok idegen földön (értsd: az 1966-os, hazai rendezésű tornát leszámítva) először jutottak világbajnokságon a legjobb négy közé, „szűken” bár, de megnyerték a csoportot, aztán David Platt a 119. percben bekanalazott fura góljával kiejtették a belgákat, majd Gary Lineker két tizenegyesével (is) hazaküldték a kameruniakat. A Nationalelf elleni elődöntőben Andy Brehme és Gary Lineker lőtte a két gólt, az angol csatár Mexikóban és Olaszországban összesen tíz vb-gólt szerzett. A két gárda újabb „történelmi” csatája (1966, 1970 után) ezúttal nem hosszabbításban, hanem tizenegyesekkel dőlt el. A németek javára, ki feledné utána Gazza, azaz Paul Gascoigne könnyeit?

A Mondialén az argentinokkal „mindig történt valami”. Amikor 1978 után 1982-ben címvédőként játszottak, Menotti szinte a teljes csapatát megtartotta, s még ki is egészült a gárda Diego Armando Maradonával. Ennek ellenére kudarcot vallottak Spanyolországban. 1990-ben ugyancsak címvédőként érkeztek Olaszországba, de a négy évvel korábbihoz képest alapvetően átalakított csapattal. Egy nem változott: Maradona köré épült a csapat, mindenki otthon kimondva-kimondatlanul tőle várta, hogy újra a csúcsra juttassa az Albicelestét. Sietve leszögezzük: az argentinok jobban szerepeltek a döntőbe jutással, mint amennyire előzetesen taksálták őket. Az ázsiójuk a brazilok legyőzésekor ugrott meg.

Előtte kikaptak a kameruniaktól, döntetlent játszottak a románokkal, s egyetlen győzelemmel jutottak tovább a csoportból. Úgy, hogy elveszítették első számú kapusukat, a második mérkőzés elején lábát törő Nery Pumpidót.

Aztán megverték a brazilokat, majd tizenegyespárbajban a jugoszlávokat. Addigra a „tartalékkapus”, Sergio Goycochea már hős lett. A románoktól kapott ugyan egy gólt, de a sem a szovjetek, sem a brazilok, sem a jugoszlávok nem tudták bevenni a kapuját. Utóbbiak ellen ráadásul a tizenegyespárbajban is remekelt. Nem biztos, hogy sokan emlékeznek rá: három lövés után 2-2-re álltak, miután a két frontember, Pikszi Sztojkovics és Diego Maradona (!) kihagyta a maga lövését. Pedro Troglio is hibázott, az Albiceleste bajba került. Ám „Goyco” kivédte Brnovics és Hadzsibegics kísérletét.

Neki köszönhetően az argentinok találkoztak az olaszokkal a nápolyi elődöntőben. Alkalmasint sem addig, sem azóta nem akadt példa arra a futballtörténelemben, hogy egy vb-elődöntőben a hazai publikum nagy része nem országa válogatottjának szurkolt, hanem az ellenfélnek. Még pontosabban: az ellenfél első számú csillagának. Aki, történetesen az ő játékosuk, mármint a nápolyiak játékosa volt. Diego Armando Maradona.

Maradona mindent megtett a mérkőzés előtti napokban, hogy az oldalára állítsa a szurkolókat, arra az ellentétre utalt, ami kétségtelenül mindmáig megvan Olaszországban, s amelyet ő maga is megtapasztalt a Nápolyba szerződése óta addig eltelt hat évben. „Mosakodjatok meg” – hirdette egy transzparens az első idegenbeli meccsén, Veronában.

Elhíresült mondása úgy szólt: „Az év 364 napján idegeneknek tekintenek benneteket a saját hazátokban, ma viszont azt várják tőletek, hogy szorítsatok az olasz csapatnak. Én viszont az év mind a 365 napján nápolyi vagyok.”

Arra biztatta a nápolyiakat – elég furán hangzik, de talán érthető –, hogy nápolyiak legyenek inkább, mint olaszok.

Nem érte el teljesen a célját, talán azért sem, mert akkor már elég botránya volt a városban. Egy udvarias transzparens a tudtára adta: „Maradona, Nápoly szeret téged, de Olaszország a hazánk”.

Azeglio Vicini Squadra Azzurrája pedig jól kezdett. A „legyőzhetetlen” Sergio Goycochea Luca Vialli labdáját még kiütötte, de a lesen álló Toto Schillaci lövésével nem tudott mit kezdeni. A 17. percben az olaszok 1-0-ra vezettek. Az egyenes kieséses szakaszban addig egyszer sem szereztek ilyen gyorsan gólt, mégis kicsit megijedtek. A világhírű szerző, Jonathan Wilson az Argentin foci című könyvében elmagyarázta, hogy mitől: „Nem elég, hogy a 17. percben esett a gól, ez volt a 17. mérkőzés, amelyet az olasz válogatott Nápolyban játszott. A 17 pedig az olaszok számára szerencsétlen szám.”

De ahhoz, hogy bajba kerüljenek, az argentinoknak gólt kellett szerezniük. A Squadra Azzurra, azaz Walter Zenga azonban addig még nem kapott gólt a tornán. Ellenben Carlos Bilardo kifigyelte, hogy az olaszok szélső középpályásai, Roberto Donadoni és Luigi De Agostini labdavesztés után fennmaradnak, így mögöttük létszámfölény alakítható ki. Fölénybe is került az Albiceleste, igaz, a góljához kellett Zenga első hibája a tornán. Rosszul számította ki a labda ívét – mint Schumacher az 1986-os döntőben –, Claudio Caniggia pedig átcsúsztatta a labdát a kapuson. „Cani” – aki sokkal jobb csatár volt annál, mint amilyen klubokban Európában megfordult (Verona, Atalanta, AS Roma, Benfica, Dundee, Rangers FC), a Mondialén továbbjutó válogatottja egyetlen gólját szerezte a brazilok és az olaszok ellen… A döntőben ellenben nem játszott, pedig az emberhátrányba kerülő argentinok az újabb tizenegyespárbajban továbbjutottak. „Goyco” megint kivédett két lövést… (Az 1994-es világbajnokságra előregondolva: ebben a párbajban Franco Baresi és Roby Baggio is belőtte a magáét, nem úgy, mint Los Angelesben, a brazilok ellen.) Nevetett valaki az olaszok „17-es babonáján”? Az egyik tizenegyesüket a 17-es számú Donadoni hagyta ki.

Az argentinok eljutottak a döntőig. Már akkor összeesküvésről, s a FIFA ármánykodásáról beszéltek, emlegetve, hogy a Roberto Baggiót buktató Giustinak erős volt a második sárga lap (nem…), hogy Michel Vautrot-nak, a francia bírónak kár volt Caniggiának sárga lapot adnia (nem ő, hanem a szőke ciklon ütött bele kézzel a feje fölött a labdába), s a gólpasszt adó Olarticoechea, s a nagyjából 125. játékpercben Batista sem érdemelt sárga lapot. Giusti, Caniggia, Batista és Olartocoechea mind kizárta magát a németek elleni döntőből, ahol az Albiceleste a fentiekből következően tartalékosan állt fel. Néstor Lorenzo és Roberto Sensini belebukott a kameruniak elleni vereségbe, de a fináléra be kellett őket állítani a kezdő csapatba.

Carlos Salvador Bilardo leginkább úgy gondolta, a nagy esélyük, hogy elviszik a meccset harmadszor is a tizenegyespárbajig. Megúsztak egy tizenegyest, amikor Goycochea és Augenthaler találkozott az 58. percben. A 65. percben Pedro Monzón piros lapot kapott, ő let az első futballista, akit világbajnoki döntőben kiállítottak. Aztán a 85. percben az uruguayi származású mexikói bíró befújt egy több mint kétséges tizenegyest, amikor Lorenzo megpróbálta szerelni Rudi Völlert. A következő percek története jól ismert: Lothar Matthäus, az első számú tizenegyeslövő, mivel új volt a cipője, s ezért nem érezte biztonságosnak, ha ő lő, átengedte a büntetőt Andy Brehmének. A balhátvéd, aki az elődöntőben is szerzett gólt, s nyolc válogatottbeli góljának egynegyedét a Mondiale elődöntőjében és döntőjében rúgta, világbajnoki címhez segítette a Nationalelfet. Gustavo Dezotti is kapott egy pirosat, s ez újabb adag olaj volt a tűzre az argentinoknak.

Európa másként gondolta. Megtalálta a kapcsolatot a szövetségi kapitány játékoskorának klubja, a botrányosan durván játszó Estudiantese és 1990 argentin válogatottja között.

Lehet ugyanannak a versnek két olvasata.

A címlapról ajánljuk

×

Iratkozzon fel hírlevelünkre

és nem marad le az Infostart legfontosabb híreiről.
FELIRATKOZOM
×
INFOSTART
 
INFORÁDIÓ
PARTNEREINK
Sixt    iCom
infostart
AZ INFORÁDIÓ HÍRPORTÁLJA 
 
 

A médiaszolgáltatási tevékenységét a Médiatanács a Magyar Mecenatúra Program keretében támogatja.

NMHH
Az Év Honlapja 2018