Talán a genetika, talán a futás ottani népszerűsége, talán a szakmai háttér, s talán a versenyzők kiugró tehetsége. Illetve mind a négy együtt. Visszafelé haladva: a tehetség alapvető fontosságú.

A jamaicai vágtázók pedig szupertehetségesek. Mintha a futásra születtek volna. Állócsillagok: a mostani aranyérmesek többsége már a pekingi olimpián is érmet, többségükben aranyérmet nyert.

Usain Bolt a koronagyémánt, a legértékesebb versenyző, a földkerekség első atlétája, aki egymást követő két esztendőben világcsúccsal nyerte meg az olimpiát és a világbajnokságot is a két vágtaszámban, hat számban indult, hatban nyert Pekingben és Berlinben összesen.

De a többi világbajnok közül Shelly-Ann Fraser megnyerte Pekingben is a 100 síkot, Melaine Walker mindkét versenyen megnyerte a női 400 gátat, mindkét fővárosban nyert a férfi 4x100-as férfi váltó (Bolt, Powell és Frater futott mindkét alkalommal a döntőben).

Kerron Stewart mind a kétszer csak a honfitársnőjétől kapott ki 100 síkon, Shericka Williams ezüstérmet nyert a női 400-on mindkétszer, s őrzi a helyét a legjobbak között a lassan már veteránnak mondható Veronica Campbell-Brown, az athéni és a pekingi olimpia 200-as bajnoka, aki a kedvenc távján most ezüstérmet nyert.

Nem meglepetés, hogy a Pekingben favoritként hibázó női 4x100-as váltó is nyert, sőt, még azt is megengedhette magának, hogy a hétfőn a 100-as döntőben negyedik Veronica Campbell-Brown helyett Simone Facey futott. 10,95-ös egyéni csúccsal... Talán a fentiekből is kiderült: hihetetlenül gazdag a merítési lehetőség.

Fontos szempont a tradíció: nem a semmiből nevelődött ki a mostani aranygeneráció. Egyébként éppen a korábbi bajnokok nevének citálása az egyik érv pro és kontra a genetika fontosságának, vagy elenyésző szerepének hangsúlyozói között. Az egyik tábor azt mondja, ha csak a genetikán múlna, miért nem volt a múltban is hasonló sikerszéria, a másik tábor szerint igenis volt a múltban is jamaicai futósiker.

Utóbbiak hét nevet citálnak: Arthur Wintét és Herb McKenley-ét a negyvenes-ötvenes évekből (mindkettő négy érmet nyert a londoni és a helsinki olimpián, előbbi volt a jamaicai sport első olimpiai bajnoka), a legendás Don Quarrie-t a hetvenes-nyolcvanas évekből (négy érem Montrealból ,Moszkvából és Los Angelesből), s Merlene Ottey-t (hét olimpiai érem 1980 és 1996 között). S emlegetnek két kanadai és egy brit futót: Ben Johnson, Donovan Bailey és Linford Christie is megnyerte a 100 méteres síkfutás olimpiai döntőjét, más kérdés, hogy Big Ben aztán belebukott a doppingba. Mindhárman jamaicai születésűek.Kétségtelen: a hetvenes-nyolcvanas években kezdett ugrásszerűen fejlődni a jamaicai atlétika. Évek kellettek, ameddig beérett Dennis Johnson munkája. Az egykori klasszis sprinter, a tokiói olimpián váltóban negyedik helyezett sportoló 1971-ben úgy döntött, kamatoztatja az Egyesült Államokban, a San José State Universityn tanultakat, s egy ottani mintájú sportkollégiumot hoz létre. Utóda, Anthony Davis, a kingstoni UTECH sportigazgatója azt mondja: "Dennisnek az volt a meggyőződése, hogy a futás olyan, mint a mérnöki tudomány - tanulható." A Johnson által alapított kollégium ösztöndíjat ajánlott a legtehetségesebb jamaicai futóknak. Manapság, jó negyven évvel később, a jamaicai sztárfutók közel egynegyede a UTECH neveltje. Köztük a két legnagyobb sztár, Usain Bolt és Asafa Powell is.

Davis egyébként egyáltalán nem becsüli le az egyetemi ösztöndíj adta lehetőséget sem, a megfelelő szakmai szint mellett: szerinte sok jamaicai futótehetség számára a sport a szegénységből való kitörés lehetőségét is ígéri egyben. "A sport olyan kapukat nyit meg előttük, amik egyébként zárva maradnának" - mondta, némileg filozofikus tónusban.

Elérkeztünk a legfontosabb kérdéshez: mennyiben játszik szerepet a genetika a jamaicai (és kiterjesztve a karibi, tehát a trinidadi, a bermudai, a barbudai, az antiguai) futók sikerében. A férfi 100 sík döntőjében a két amerikai mellett két jamaicai, két trinidadi, egy antiguai és egy karibi származású brit futott.

A nők hasonló távján négy jamaicai, két amerikai, két bahamai alkotta a döntő mezőnyét. Kétszázon az első hat helyen két jamaicai, három amerikai és egy panamai végzett. A nőknél 200-on a győztes amerikai Allyson Felix mögött (ez volt az egyetlen vágtaszám, amit nem a jamaicaiak nyertek) három jamaicai, egy amerikai és egy bahamai végzett az első hat között.

A jamaicaiak nem szeretnek arról beszélni, hogy a genetika segítheti őket - úgy vélik, az csökkenti a munkájuk, az edzéseik által elért eredményeik értékét. Ugyanakkor különböző egyetemi kutatások szívesen foglalkoznak a témával. Ezekből az szűrhető ki, hogy a karibi térségben élők szervezetében az átlagosnál jóval nagyobb mértékben fordul elő az ACTN3 nevű gén X variánsa. Erről a kérdésről már hat évvel ezelőtt értekezést közölt a Spiegel Online, amelynek fordítása a National Geographic magyar nyelvű honlapján jelent meg.

Onnan származik az idézet: "A sportolókkal foglalkozó ausztrál tudósok felfedezték ugyanis azt az ACTN3 nevű gént, amely a sportolási képességeket határozza meg az emberben. A génnek azonban két variánsa létezik: az egyiket R-nek nevezték el, és ez nagyobb kitartásra "serkent". A másik, az X viszont inkább a sprinterek gyorsaságát, robbanékonyságát segíti.

Az eredményekről a New Scientist magazin számolt be, ám az eredeti tanulmány a "The American Journal of Human Genetics"-ben jelent meg. Akárhol is jelent meg a tanulmány, az bizonyos, hogy azok az emberek, akik R-variánssal rendelkeznek, egy aktinin nevű proteint, fehérjét képeznek a testükben, amely az izomrostokban található.

Az aktinin "felelős" azért, ha valaki olyan sprintertulajdonságokkal rendelkezik, mint az erő és a gyorsaság. Akinek viszont "csak" az X jutott az ACTN3-ból, az képtelen aktinin-termelésre. Minthogy genetikai állományunk két forrásból - a két szülőnktől - származik, ezért sokan vannak olyanok, akik mindkét variánst magukban hordozzák, és így szintén képesek a fehérje előállítására."