Az én szívemhez közelebb áll az olasz válogatott. Azok közé tartozom, akik elfogadják az olasz futballt olyannak, amilyen. Az olasz futball lényege, hogy az ellenfelek elől elszívja a levegőt, leszűkíti a területet. Gondoljuk meg, micsoda nehézség, hogy hárman rontanak egy emberre a pálya szinte minden pontján, és az olaszok nagyon technikásak is. Az olasz bajnokság megosztja az embereket abban a tekintetben, hogy ilyen körülmények között nagyon nehéz játszani, kevés az akció, bár az utóbbi időben egyébként ez változott, mondjuk a Palermo élmezőnybe csatlakozásával. A Roma sem éppen defenzív futballt játszik.

Törvényszerű volt, hogy egy nagy tornát ilyen játékkal lehet csak megnyerni?

Nem. A favorit nyilvánvalóan a világbajnokságon a brazil válogatott volt. Ha a korábbi öt világbajnoki címtől eltekintek, akkor amiatt, mert a legparádésabb négyese volt a támadó játékban: Kaká, Ronaldinho, Adriano és Ronaldho. Ez még brazil szinten is egészen különleges kvartett. A legnagyobbakhoz mérhető a képességek alapján. A probléma ott volt, hogy a négyből három gyakorlatilag árnyéka volt önmagának. Adriano, Kaka és Rolandinho mintha ott sem lett volna a vébén. Ronaldinho és Adriano pedig bele is törődött abba, hogy nem megy a játék. Nyilván ők sem tudták, hogy miért, de nem ment.

Az olaszokat nem soroltam és a világ sem sorolta a favoritok közé. Brazília után, ha egy országot kellett volna megnevezni, akkor valószínűleg Argentína lett volna a második az esélylistán, és Argentína is támadó futballt játszik.

Ha a franciák nyertek volna, akkor is arról beszélnénk, hogy a világbajnokság a védekező futball jegyében zajlott?

Kezdjünk el azon meditálni, hogy egyáltalán védekező futball-e az olasz, mert a lényege Sacchi óta az, hogy a kaputól minél távolabbra tolja ki a védekezést a saját kapujától minél távolabbra. Ez nem feltétlenül defenzív, hiszen az ellenfelet nem engedi át sokszor a félpályán sem. Ha visszaemlékszünk a házigazda németekre az elődöntőből, a német csapat szinte nem lépte át a fél vonalat, mert nem hagyta az olasz válogatott.

Most lehet ezt defenzívnek nevezni, mert gyakorlatilag ez is egyfajta védekezés, ha a kaputól 80 méterre védekezik, mert hiszen védekező mozdulatokat tesz, de ez egy igen offenzív játék, amely a labdát állandóan az ellenfél térfelén igyekszik tartani. A németek ellen a házigazda otthonában ez hihetetlen módon sikerült.

A franciák is nagyon jól játsszák ezt a letámadásos játékot. A legfőbb különbség az volt, hogy Zidane csúcsformában játszott, Totti meg nem. Totti a legnagyobb olasz futballista jelenleg, még akkor is, ha Cannavaro nagy tisztelője vagyok, és ő nyerte az Aranylabdát. Totti a vébén - sérülése után - még nem volt az igazi, ám most már tudjuk, hogy visszatért önmagához. Zidane viszont minden várakozást felülmúlóan játszott.

És még egy különbség volt: Lippi csapatában nem azok játszottak csatárposzton, akik a legjobban bánnak a labdával, hanem angol avagy brit stílusú támadókat játszatott. Az eredmény messzemenően igazolta őt, de a játék nem feltétlenül, hiszen ezek a nem feltétlenül olaszos támadók meg sem közelítették azt a produkciót, mint amelyet Henry nyújtott. Egyébként pedig Olaszországban vannak olyan csatárok, akik hasonló produkcióra képesek, mint Henry. Tehát Zidane-nal és Henryval a franciák támadó játéka nyilvánvalóan látványosabb volt, mint az olaszoké.

Volt olyan szerepe Zidane-nek a franciák menetelésében, mint mondjuk Baggiónak 1994-ben az olaszok vébé-ezüstérménél?

Nagyon hasonló a karaktere a két játékosnak, a vezéregyéniség-szerep, a technikai felkészültség. De talán Baggio eredményesebb volt '94-ben, mint Zidane a gólszerzés tekintetében. Nagyobb szerepet játszott ennélfogva, hiszen olyan gólokat szerzett kritikus pillanatokban, amelyek nélkül az olasz csapat nem lett volna döntős, de Zidane nélkül a francia csapat sem jutott volna a döntőbe.

Mindenesetre az olaszokat megfelelően kárpótolta az élet és igazságot szolgáltatott, mert amikor előzőleg döntősök voltak '94-ben, akkor 11-esekkel vesztették el a döntőt, most 11-esekkel megnyerték, és Los Angelesben semmivel sem játszottak rosszabbul, mint a brazilok. Jobban sem, de rosszabbul sem, ezért hát Olaszországnak kijárt egy 11-esekkel kivívott győzelem, jóllehet szerintem a döntőben a francia csapat jobb volt, mint az olasz.Ma már tudjuk, hogy Fabio Cannavaro kapta a France Football aranylabdáját. Nyilván voltak, akik elismerték az ő nagyságát, de mások szerint nem feltétlenül szerencsés, hogy egy védő kapja ezt a díjat. Sőt, olyan véleményt is hallottam, hogy Cannavarónak szerencséje volt, mert az olaszok között nem akadt olyan csatár, akinek ezt oda lehetett volna adni.

Ha Totti úgy játszik, ahogy tud, akkor Cannavarónak nem sok esélye lett volna. De Cannavaro a világ legfontosabb labdarúgó eseményén tudott a legjobb csapat legjobbjának lenni. Ezen nincs mit magyarázni. Fantasztikus volt. Kigyűjtöttük a La Gazettából és France Futballból az osztályzatait, és Cannavaro a két újságban egyetlen meccsen kapott hét és felesnél (1-10), illetve négyesnél (1-6) rosszabbat. Ez az amerikaiak elleni mérkőzés volt. De sokkal többször, legalább háromszor kapott nyolcast, illetve ötöst, és mind a két újságban kapott egyszer tízest, illetve hatost, mármost a Gazettában még kilencest sem nagyon adnak, nemhogy tízest.

Hallatlanul egyenletesen játszott és abszolút korrekt módon, tehát nagyon kevés szabálytalansággal, szó szerint leszerelte az ellenfeleket. Ez az alacsony ember úgy fejelt le fejelni egyébként nagyon jól tudó és magas embereket, ahogy akart. Fantasztikusan játszott, és sokan azt mondják azóta, hogy a Real Madridban nem nyújtja ezt a vébé-formát. Na és, mondom én. Ugye, az angolok találták ki: a derbyn kell futni.

Csak idézném a Marca egyik elemzőjét, aki az Aranylabda-szavazás után azt írta, hogy hogyan lehet az, hogy Cannavaróé az Aranylabda, mikor ő nem csinálja, hanem elrontja a futballt.

Jó kérdés, ez egy nagyon szellemes és ráadásul jogos fordulat, és ha itt ülne a Marca szerkesztője, akkor nyilván egyetértenék abban, hogy a világ nagy része ma már nem csinálja, hanem elrontja a futballt. Nagyon kevesen őrzik a játéknak az eredeti örömét. Nagyon kevés csapatot tudok a világon, amelyik kreálja a futballt, és amelyik nem arra épül, hogy elrontsa. Igen, erről szól. Ez nem nagy öröm, de Cannavaro védelmében megjegyzem, hogy védelem nélkül nem lehet játszani. De azt hiszem, ha a kvalitásból indulnánk ki, akkor Brazíliának már tízszeres világbajnoknak kellene lennie.

Egyébként meg Ronaldinho nekem nagyon nehezen tudna elszámolni németországi produkciójával. A mindenkori brazil karmester egyszerűen nem engedheti meg magának ezt, ez a brazil futball megcsúfolása, méltatlan a hagyományokhoz, hogy egy brazil játékmester produkciója a nullával legyen egyenlő a vébén, mert azért itt igen magas a mérce.

2006 a futballba apró változást hozott, nemcsak azért, mert az olasz válogatott nyerte meg a világbajnoki címet, és a hátul játszó futballistái remeklésével, de egy eddig látványosan futballozó csapat, mint a Real Madrid is új hadrendben játszik. Ez kizárólag annak köszönhető, hogy Capello odaszerződött?

Igen, és ez a világ futballjának nagyon kedvezőtlen változása. A Real Madrid megszűnt a nagy cirkusz lenni. Egyelőre én nem látom, hogy eredményesebb lenne bármiben is, mint akkor, amikor jó értelemben vett nagy cirkusz volt. Én egyébként nem látom olyan katasztrofálisnak az utóbbi három évet sem, mint amilyennek ezt feltüntetik, hiszen mondjuk a Real Madrid '66 és '98 között egyszer sem nyert BEK-et vagy Bajnokok Ligáját, és azért nem dőlt össze a világ.

Most három évig semmilyen címet nem nyert, megkapta a Madrid tábora, mert ez teljesen idegen a Madrid filozófiájától. A csapatnak először is a két legfőbb kulcsembere két védekező játékos, Emerson és Diara. Megszűnt a Real Madrid virtuóz támadó játéka. Olyan két rangadó volt, egyébként a Real Madrid mind a kettőt megnyerte a Barca és Valencia ellen, amelyen mind a két alkalommal 62-38-as labdabirtoklás volt százalékban az ellenfél javára.

Capello arra büszke, hogyha megszerzi a labdát és visszavonul, és kontrából játszik. Pedig ez a rendszer súlyos tévedés, mert nem veszi figyelembe a Real Madrid tradícióját, és ezzel megfosztja a világot a futball nagy látványosságainak egyikétől, mert a Real Madrid mindig olyasmi volt a klubfutballban, mint a brazil válogatott a válogatott futballban, és ezen belül nem is értem, mire gondolt Capello, amikor kitette Ronaldót a balszélre.

Ez az ember egy olyan sérülésből tért vissza, amely sérülés tíz játékosból nyolcnak a pályafutását biztos derékba törte volna. Ez az ember visszatért, nyolc gólt szerzett a világbajnokságon 2002-ben, és főhőse volt a brazil válogatott győzelmének. Ez az ember azóta is szériában gyártotta a gólokat a Real Madridban, akár nyert a Real Madrid kupát vagy bajnokságot, akár nem, inkább nem, de azért Ronaldo mindig az első számú gólszerzője maradt a Real Madridnak. Zseniális futballista. Én megkockáztatom, hogy Ronaldo a futball történet legnagyobb alakjainak egyike.