Vajda István szinkronrendező ajánlott a figyelmembe egy történetet: 1979-ben kettős gyerekgyilkosságért felakasztották a Madách Színház egyik dolgozóját. Vajda Istvánt annyira megrázta a történet, hogy bár csak az újságban olvasta a hírt, elkezdte felkutatni a szereplőket, megkereste a gyilkos családtagjait, édesanyját, mennyasszonyát, tanárait, kollégáit.

Bejárt a tárgyalásokra, a börtönbe, és riportokat készített, elsősorban a gyilkos édesanyjával. Végül a riportokból összeállított egy monológot, írt egy rádiójátékot, de úgy érezte, nem elég jó, ezért megmutatta nekem az anyagot, hátha tudok kezdeni valamit vele. Elolvastam a szöveget és annyira felkavart, mellbe vágott, hogy alig bírtam befejezni, csak sírtam.

Letaglózott, mégis muszáj volt olvasni, mert izgalmas volt, mint egy krimi, az anya ugyanis egyre csak azt kutatta, mi miért történt, próbálta megfejteni a gyerek, a gyilkos személyiségét, felmentést keresett, mert nem volt képes haragudni rá. Saját múltját, cselekedeteit vizsgálta, s képtelen volt elfogadni, hogy esetleg ő csinált valamit rosszul, s ezért lett gyilkos a gyereke. Elolvastam az anyagot, betettem a fiókba és nem mertem hozzányúlni egy ideig. Azt gondoltam, hogy ezt a darabot nem lehet bármikor elővenni. Ehhez alkalom kell, és nekem is készen kell állnom rá, érettnek, nyitottnak, és közlékenynek kell lennem. Tudtam, hogy ez nagyon nagy falat, ilyen szerep egyszer adódik egy színész életében.

Hogy került most elő a darab?

Úgy, hogy Gárdos Péter lett a megújuló Pinceszínház vezetője és azzal a koncepcióval állt elő, hogy egy-egy művész önálló produkcióiból állítja össze a műsort, azt mondta, odaadja a színpadot egy-egy meghatározó személyiségnek. Nekem azonban nem volt önálló estem, soha nem volt annyi időm, soha nem volt olyan nyugodt periódus az életemben, hogy összerakjak egy ilyen estet.

Azt mondtam, hogy csak egy dokumentumdráma van nálam, de az valószínűleg nem illik bele a koncepcióba. Gárdos Péter ragaszkodott hozzá, hogy megmutassam, elolvasta és őt is megérintette a történet. Azt mondta, az elmúlt tizenöt évben nem találkozott ilyen ütős darabbal. Kitűztük az időpontokat, én elkezdtem rendezőt keresni, ami nem volt könnyű, mert a számomra fontos munkatársak éppen nagyon elfoglaltak voltak vagy nem állt hozzájuk közel a darab, egyikük azt mondta, annyira primitív és rosszul gondolkodó a drámában az anya, hogy nem tud azonosulni vele.Ön mást gondolt a szerepről, ha jól sejtem.

Nem értettem egyet vele. Én képes vagyok megérteni a nagyon egyszerű, iskolázatlan embereket is, képes vagyok azonosulni velük. Talán azért, mert a nevelőanyánk két elemit végzett csak, és amikor megszülettem már velünk élt, háztartási alkalmazott volt. Õ ápolta az édesanyámat, nevelt engem, majd segített a fiamat nevelni. Majdnem 62 évet vele éltem. Rá gondoltam mindvégig, amíg építgettem magamban a szerepet, megpróbáltam Molnárnévá válni, mert eljátszani ezt nem lehet, azonosulni kell a szereppel.

Ez nem lehetett egyszerű, hiszen a dokumentumdráma szereplője, az anya nagyon szereti a fiát, a gyilkost, s ez elvakulttá teszi.

Igen, valóban elvakult, mert nem képes megérteni azt, amit a fia üzent. A dokumentumok között van egy részlet a fiú írásaiból, a darabban ezt az anya olvassa fel. A részlet arról szól, hogy a fiú nagyon sok mindent nem kapott meg a szüleitől, amire igazán szüksége lett volna. Az anya ezt nem érti, mert ha megértené, nem élhetne tovább, hiszen akkor azt is meg kellene értenie, hogy ő is oka annak, amit a fia tett.

De valóban felelőssé tehető az anya a fiú cselekedeteiért? El lehet rontani ennyire a nevelést?

Egy kicsit igen. De ebben az esetben nem hiszem, hogy ez történt, az anya szerette a fiát, mindent meg akart adni neki, de nagyon egyszerű, iskolázatlan, primitív ember, aki azzal a bizonyos józan paraszti ésszel sem rendelkezik.

Hogyan választott rendezőt?

Nagyon sokat köszönhetek a rendezőnek, Anger Zsoltnak, akit még Kaposvárról ismerek, és azért választottam, mert ahogy a munkáink során beszélgettünk, az derült ki számomra, hogy nagyon sok kérdésben hasonló a véleményünk. Nagyon-nagyon jók voltak a próbák, s bár Anger Zsolt a fiam lehetne, volt benne annyi bölcsesség, türelem, hogy kihozza belőlem a legjobbat. Ez egy dokumentumokra épülő monológ, amihez ő találta ki a cselekvéssort. A darab végére kiderül, hogy az anya arra készül, hogy este, sötétedés után, amikor már nem látja senki, kimenjen a kivégzett fiához a temetőbe. Kávét iszik, hogy sokáig fent tudjon maradni, megmosakszik, szép, fekete ruhát ölt, és készül a temetőbe.Azt mondta, nagyon jók voltak a próbák, de gondolom, kemények is lehettek, hiszen nagyon nehéz a szerep.

Valóban kemény időszak volt, hiszen ha az ember megélt már 62 évet, van olyan élményanyag, amit felszínre hozhat. S nekem példaként ott volt a nevelőanyám, miatta vagyok képes elfogadni ezt az asszonyt, legyen buta vagy nem buta, de mégis megpróbált

Pogány Judit a darabban (fotó: Pinceszínház) (képgaléria)

gondolkodni, annyi ésszel, amennyit a Jóisten adott neki. Egész életét a munka és a családja töltötte ki, becsületes, kemény, dolgos nő volt, küzdött, ahogy tudott. De visszatérve a kérdésére, nagyon kemény munka ez a darab, hiszen az anya sorra veszi a fia valamennyi bűncselekményét, elemzi azokat, és a végén mindig felmenti a gyerekét. Nagy érzelmek, nagy katarzisok, a végén úgy érzi magát az ember, mint egy rongydarab.

Milyenek a nézők visszajelzései?

Nagyon-nagyon megértik az anyát, végtelenül fáj nekik a darab, sokszor hallok sírdogálást a nézőtérről, mert nem kell ahhoz szörnyűségeknek történniük, hogy az ember végiggondolja vajon ő helyesen cselekedett-e, vajon mindent jól csinált-e? Az ember úgy érzi, hogy nagyon jó anya, de valóban az volt? Ez a kérdés nagy feszültségeket kelt mindenkiben.