Az ukrajnai háborúról szóló jelentésekben időről időre felbukkan az Sz-300-as légvédelmi rendszer. Rakétáit alapvetően repülőgépek és cirkálórakéták elfogására tervezték, de újabban az oroszok már földi célpontok ellen is bevetik. Mint azt az Infostart korábban megírta, ennek legfőbb oka az lehet, hogy Moszkva kezd kifogyni a rakétákból és mostanában már szinte mindennel támad, ami csak elérhető.

A lengyel–ukrán határhoz közeli településen becsapódó rakétáról is azt feltételezik, hogy egy Sz-300-as volt, a robbanásban két ember meghalt kedd délután. Az első hírek arról szóltak, hogy orosz harceszközről van szó, de úgy tűnik, hogy Ukrajnából érkezett a lövedék, a feltételezések szerint az ukránok ezzel egy orosz rakétát akartak lelőni.

Ahogy az Ukrajnába küldött orosz haditechnika nagy többsége, úgy az Sz-300-as sem éppen vadonatúj fejlesztés. Igazából egy fegyvercsaládról van szó, amelynek első tagja, az Sz-300P 1979-ben állt szolgálatba. A folyamatos fejlesztésnek köszönhetően azonban még ma is nagy a harcértéke, bár 1999 óta hadrendben áll az utóda, az Sz-400 Triumf. Az oroszok szerint ez jobb paraméterekkel rendelkezik, mint az amerikai Patriot rendszer. Ebből vásárolt Törökország is, hatalmas botrányt okozva.

A NATO-kód szerint SA-10 Grumble rendszert a moszkvai székhelyű NPO Almaz konstruktőrei 1967-ben kezdték tervezni. Alapvetően nagy értékű létesítmények, gyárak, politikai, katonai vezetési központok, kikötők, repülőterek védelmére szánták. A fejlesztés 2005-ig folyamatos volt és ezalatt rengeteg alváltozat jelent meg, szinte minden elem módosult az idők során.

A rendszer teljesen automatizált, bár a kézi irányításra is van lehetőség, és radarokból, rakétaindítókból, valamint irányító/tűzelosztó központból áll. A részegységeknek viszonylag közel (legfeljebb 40 kilométer) kell települniük a központtól. Ez elemzi az adatokat és próbálja kiszűrni a hamis célokat. Az újabb változatok már úgynevezett fázisvezérelt lokátorokat használnak, amelyeknél a radarsugarat elektronikusan térítik el és nem egy forgó antennából sugározzák. Ennek egyrészt az az előnye, hogy nincs mozgó alkatrésze, másrészt a sok apró adó-vevőből álló antenna egyszerre több célt is képes detektálni. Így az egész rendszer is sokkal hatékonyabb.

A felderítő lokátorok a legutolsó változatok esetében egyidejűleg 250-300 célt is képesek követni, legfeljebb 300 kilométer távolságból. A tűzvezető radarok pedig hat rakétát tudnak célba irányítani 150 kilométer távolságig, míg az Sz-400-as állítólag akár 200 kilométerre repülő eszközöket is meg tud semmisíteni.

Az Sz-300-as a fejlesztések révén alkalmassá vált rövid hatótávolságú ballisztikus rakéták, földközelben repülő cirkálórakéták és bizonyos drónok elleni harcra is. Rakétái függőleges tubusokból startolnak és csak néhány méterrel a kilövés után indul a hajtóművük, hogy elkerüljék a kilövőhely károsodását. Míg az első változatok rakétái legfeljebb a hangsebesség két és félszeresével repülő célok ellen voltak indíthatók, addig a legújabb verziók már nyolc és félszeres hangsebességgel száguldó eszközöket is képesek eltalálni. Vagyis elvben még a hiperszonikus fegyverek ellen is hatásos lehet.

Ugyancsak sokat fejlődött az is, hogy egyszerre hány célt tud elhárítani a rendszer és mennyit képes figyelemmel kísérni. A korai változat egyidejűleg négy rakétát tudott négy különböző célra irányítani és összesen 24 lehetséges célt követni. A legutóbbi fejlesztések révén viszont a rendszer egyszerre már hat célra tud dolgozni és akár két rakétát is rávezethet egy célra, ami nagyban növeli találat valószínűségét. Egyébként három másodpercenként indulhat egy-egy újabb rakéta.

Az elhárító rakéták súlya is változott, kezdetben 1450 kilogramm volt, ami lassan 1800 kilogrammig növekedett. Ennek megfelelően a kezdeti változatok száz kilogrammos robbanófeje is 143 kilogrammra változott. Nem csoda, hogy a földre visszahullva még egy-egy nagyobb darab is komoly pusztítást okozhat.

Minden változat közelségi és csapódó gyújtóval van ellátva. Az első akkor lép működésbe, ha a rakéta egy bizonyos távolságon belül megközelítette a célt, míg a második a közvetlen becsapódáskor. A fegyver irányváltoztatását egy kombinált aerodinamikai és tolóerővektoros kormányzás végzi.

Az Sz-300-as légvédelmi rendszert nemcsak az orosz és az ukrán hadsereg használja, hanem még vagy egy tucatnyi más országban is hadrendben áll.