A 45 éves Meloni, aki eddig főként csak ellenzéki politikusként exponálta magát, (egyetlen államigazgatási tapasztalatát 2008-2011 között, Berliusconi negyedik kormányának ifjúságügyi minisztereként szerezte eddig), az elmúlt hónapokban komoly erőfeszítéseket tett, hogy feledtesse személyének és pártjának korábbi „újfasiszta” címkéjét, és európai léptékkel is szalonképes pártként tűnjön fel. EU-oldalon azonban gyanakodva nézték a korábbi (zömében eurószkeptikus, nemzetekfelettiséget tagadó és túlnyomóan nemzetek közötti uniós megoldásokat favorizáló) megnyilatkozásait, ezért egyelőre tovább él személyével szemben a fenntartás.

Sokan nem írták javára azt sem a helyreállítási alappal kapcsolatos közelmúltbeli lépésüket sem. Mikor ugyanis a Covid-járvány lecsengésével Olaszország előtt megnyílt a lehetőség, hogy megkapja a közösségi helyreállítási alap legnagyobb szeletét (208 milliárd euróval a földközi-tengeri ország részesülhet abszolút mértékben is a legnagyobb pénzügyi támogatásban), az ennek hatékony felhasználására életre hívott nemzeti egységkormányból az Olasz Fivérek - a nagyobb pártok közül egyedüliként - látványosan kimaradtak. Ehelyett, a felelősséget mintegy lerúgva magukról, a Draghi-kormány egyetlen ellenzékeként építették tovább profiljukat.

Meloni kalkulációja azonban a jelek szerint bejöhet, mert ugyan Draghi végül minden idők legnépszerűbb olasz miniszterelnökeként kényszerült 18 hónap után lemondani, a honi politikai pártok közül a különböző közvéleménykutatásokban tartósan a Meloni-csapatot hozzák ki elsőnek. (Jelenleg 22-24 százalékon mérik őket, míg leendő koalíciós társai, a Salvini-vezette Liga és Berlusconi Hajrá Olaszországa együtt is csak 22 százalékon állnak. És egyelőre a baloldalon sem látszik életképes alternatíva.)

Amitől Brüsszelben fáznak

Brüsszelben és az uniós tagtársak körében tehát

elkerülhetetlennek látszik felkészülni ősztől egy Meloni-vezette jobboldali olasz kormánykoalícióra,

amitől alapvetően szakértők és pártpolitikusok általában kétféle szempontból fáznak. Egyfelől, tartanak a közösségi megoldások keresésének lassulásától, ha az EU harmadik legnagyobb gazdaságának kormányát olyan politikai erők vezetik, amelyek alkalmasint sokkal kevésbé lesznek készek konstruktív együttműködésre, mint elődjeik.

Másfelől, féltik magát Olaszországot, az olasz gazdasági, költségvetési és pénzügyi helyzet jelenlegi – hatalmas sebezhetőségei ellenére is létező – relatív stabilitását. Ami, ha kikezdi egy általános pénzpiaci támadás, éppen sebezhetőségei okán megállíthatatlanul negatív lejtőre is sodródhat. És egy potenciális olasz államcsődöt nem lehet néhány százmilliárd euróval kivédeni, mint tíz éve történt az uniós GDP-nek csak 2 százalékát kitevő Görögország esetében. Márpedig egy olasz összeomlás magával rántana mindent és mindenkit, elsőként a zászlóshajó uniós projektnek számító közös pénzt, az eurót.

A brüsszeli intézményi emlékezet hosszú, és ezúttal nem is kell olyan távolra tekinteni: a Salvini-vezette Liga 2018-ban egyszer mar koalíciót alapító erő volt Olaszországban, maga Matteo Salvini pedig miniszterelnök-helyettese lett ennek a Giuseppe Conte-vezette (nem túl hosszú élettartamú) kormánynak. Sokan emlékeztetnek, hogy az akkor tervbe vett leendő kormányzati intézkedések közül sok (a várható hatalmas költségeivel) az uniós stabilitási paktum korlátait feszegette volna. Igazából mindenki biztosra veszi, hogy elszállt volna velük mind az olasz költségvetési hiány, mind az államadósság. A sokkoló sokak számára nem is ez volt, hanem Saliviniéknak az az érvelése, hogy nekik ezekre az intézkedésekre az olasz szavazóktól kapott felhatalmazásuk van (valójában kötelezettségükké vált a dolog), és ez fontosabb, mint holmi nemzetek feletti szabályok szentségének a tisztelete. Magyarul,

látszólag készek lettek volna kivonni magukat – egy közösségi eszközt közvetlenül érintő kérdéskörben – a közösségi szabályok alól.

Ugyanígy, sokan fel tudják idézni, hogy 2017-ben a Liga még úgy indult neki a választási kampánynak, hogy Salvini eredetileg népszavazást is be akart ígérni az olasz eurózóna-tagságról (még friss volt a brit brexitnépszavazás kilépéspárti győzelme). Ezt ugyan kormányt alakítva már ejtették, de nem is titkoltan azon az alapon, hogy „fölösleges” volna, mivel a Liga akkori vezetői szerint az euró „úgyis” megbukik majd, mint életképtelen projekt, és ők ezt nem is fogják bánni. Ami szintén nem azzal bíztatott, hogy az új olasz kormány a tagállami nagy többség szándékával egyező módon igyekszik majd a többiekkel együttműködni.

A kép teljességéhez tartozik, hogy Salvini utóbb – különösen Draghi most véget ért egységkormányában – mindezekhez képest is visszafogottabbá vált, de a közös projektek féltői részéről az aggodalom ettől még nem oszlott el.

Vannak aztán még további, főként egyes tagállami csoportoknál jelentkező egyéb aggodalmak is. Németek, osztrákok, skandinávok fokozott figyelemmel várják például, hogy mi lehet az új olasz kormány politikája a migrációs nyomással szemben? (Sokan nem felejtették még el, hogy a 2011-es arab forradalmak idején elindult első afrikai bevándorlóhullám megjelenésére válaszul az akkori olasz miniszterelnök Berlusconi kilátásba helyezte: esetleg mindenkit ellátnak érvényes útiokmányokkal, és „szabad továbbutazást biztosítanak” a számukra – az EU más országai felé.)

Féltik a helyreállítási alapot

A félelmek egy másik kategóriáját jelenti a bizonyos szempontból sorstárs többi déli EU-ország azon aggodalma, hogy ha félrecsúszik a végül meglehetősen nagylelkűre sikeredett EU-helyreállítási alap olaszországi hasznosulása, akkor búcsút mondhatnak az ígéretesen indult új (lényegében közösségi hitelfelvételen alapuló) finanszírozási eszköz jövőbeni újbóli alkalmazásának.

Pedig főként görög és spanyol oldalon már egy éve éppen ennek az új forrásteremtési formának a jövőbeni intézményesítését szorgalmazták, amivel többnyire egyetértő nyilatkozatok hangzottak el francia részről is. Mindezt „a legnagyobb (támogatási) szelet”

esetleges olasz elherdálása minden bizonnyal maga alá temetné: a nettó befizetőket soha többé nem lehetne rávenni hasonló közösségi megoldásra.

Az utóbbi félelmekből annyi máris beigazolódni látszik, hogy Draghi-nak a választások előtt egy évvel elkerülhetetlenné vált a távozása, ami miatt máris nehézségek támadhatnak a helyreállítás alap esedékesség szerinti olasz felhasználásában.

A példátlan nagyságú – részben visszatérítésmentes támogatás, részint kedvezményes hitel formájában elérhető – közösségi forrás ugyanis csak szakaszoltan hívható le, és minden újabb részlet elérhetősége bizonyos (előzetesen rögzített, olasz részről bevállalt) reformok sínre tételéről függ.

Az olasz kormány eddig 67 milliárd eurót kapott meg belőle, és ezért cserébe 96 különböző területen indított útjára különböző korszerűsítési, átalakítási folyamatokat. Mindez azonban a kitűzött céloknak csupán az ötöde, és például a most soron következő, 19 milliárd eurós támogatási csomag elérhetőségének feltétele további 55 reformintézkedés megtétele volna.

Olyan témákról lenne szó, mint az olasz piaci versenyszabályozás átalakítása, az adókerülés lehetőségének a kizárása, vagy például az igazságügyi és a közoktatási rendszer reformja. (Az igazságügy kapcsán Draghiék nem kevesebbet ígértek, minthogy olyan intézkedéseket hoznak majd, amelyekkel a bírósági eljárási időtartama 25 százalékkal csökkenthető köztörvényes, 40 százalékkal polgári jogi ügyeknél.)

Mindez tehát most megakadt, az óra pedig ketyeg, mert az aláírt megállapodás szerint,

amennyiben határidőre – a fenti esetekben 2022 végéig – nem teljesülnek a beígért reformok, akkor elúszik az erre a részre szánt támogatási hányad is.

Márpedig most muszáj lesz megállni, a választás szeptember végén (25-én) lesz, a következő kormány tényleges felállása is igényel majd valamennyi időt, új kormányfő esetében a beletanulásról nem is beszélve.

Elviekben van ugyan mód arra, hogy az új kormány módosítást kezdeményezzen az eredetileg jóváhagyott reformtervekhez képest, de amíg ezt Brüsszelben elfogadják és véglegesítik, az alkalmasint több hónap. Igaz, így a pénz szerencsés esetben megmarad, de a bizonytalanság közben nő, és ez idegessé teheti a piaci szereplőket is.

Még kényesebb téma a jövő évi költségvetés ügye. Olaszországban jóformán ismeretlen az őszi parlamenti választás, lévén mindenki tudja, hogy ősszel a politikusok nem érnek rá kampányolni, hanem

a következő évi büdzsén kell dolgozniuk. Most ez is egybeesik a kormányváltással, és egyelőre senki nem tudja, hogy miként fog elsülni a dolog.

Eredetileg Rómának október közepén kellene bemutatni 2023-as költségvetési tervezetét az Európai Bizottságnál, de lehet, hogy akkor még kormány sem lesz. Persze, bizonyos rugalmasságra itt is van mód. Az ügyvezető kormány kérheti Brüsszelt, hogy toleráljon bizonyos késedelmet, vagy – ez is egy lehetőség – csak egy (új politikákat nem tartalmazó) technikai költségvetési leírást terjeszt be, amit aztán az új kormány majd konkretizál és aktualizál. (Szakértők az utóbbit valószínűsítik.)

De persze ez is mind plusz idő, főként, hogy a leendő jobboldali koalíció tagjai, a jelenleg ismert törekvéseik szerint, egyebek között adót csökkentenének, továbbá visszacsinálnák a sokak által vitatott legutóbbi nyugdíjreformot (ami egyebek között kitolná a nyugdíjkorhatárt), és megduplázná a jelenlegi országos nyugdíjminimumot.

Más szóval: nagyon is sarkos területeken van kilátás „új politikákra” az új kormány részéről, ami nem kevés egyeztetést igényelhet még, az olasz belpolitikában és az uniós intézményekkel egyaránt.

Az Európai Bizottság például már tavasszal kilátásba helyezte, hogy bár idén még „szabad az adósság” – a Covid-utóhatások és az orosz-ukrán háború miatt idén és jövőre még nem hatályosítják újra az EU stabilitási paktum szigorú keretszámait és korlátait -,

de ez nem annak szól, hogy akkor mindenki további újabb adósságokba verheti magát.

Hanem csak időt akarnak adni ahhoz, hogy az eddig összegyűlt tartozások és hiányok lefaragása reálisan megkezdődhessen – emlékeztetnek Brüsszelben. Nem is titkolva, hogy ahol mégis, az előbbit – indokolatlan új adósság teremtését – tapasztalják, ott nem fognak habozni közbelépni.

Mi legyen az EU-szabályok átírásával?

Mindez egyúttal átvezet az olasz kormányváltás egy további EU-vonatkozású következményéhez is. Nevezetesen, hogy mi történjen az EU-szintű makrogazdasági küszöbszámok 2024-es visszaállításakor? Ezeket eredetileg a koronavírus-járvány kirobbanására válaszul még 2020 tavaszán függesztette fel (a szükséges tagállami egyetértéssel) az Európai Bizottság. Azóta is folyik a vita, hogy újbóli beélesítésük végül mikor történjen – erre most a legújabb határidő 2024. január 1. -, és főként: hogy pontosan miként történjen? Azonnali hatállyal teljeskörűen, avagy fokozatosan, és még ez esetben is, esetleg az eredetitől eltérő szabályok mentén? Magyarul: módosítsák-e a vonatkozó közös szabályokat, addigra, amikorra hatályosak lesznek ismét?

Hatalmas a politikai tülekedés az EU-országok között ez ügyben, immár második éve. Nem meglepő módon a gyengébb gazdasági alapon álló déli EU-tagok egy emberként a módosítás mellett lobbiznak,(ami mögött ők mindenekelőtt lazítást értenek, például a védelmi és klímacélokat szolgáló befektetések számításon kívül hagyásával). Draghi tavaly egyebek között azzal keltett feltűnést, hogy rá tudta venni Emmanuel Macron francia elnököt, hogy közösen jegyzett cikkben érveljenek a Financial Times hasábjain, lényegében ugyanezen célok mellett.

Draghiról, korábbi (2012-es fellépésével sokak szerint az „eurót megmentő”) EKB-elnökként, mindenki tudta, hogy a közösségi célok és mechanizmusok elkötelezettje, és a nemzeti mozgástér bővítését is mindenkor ezekkel összhangban próbálná megvalósítani. De vajon várható-e ugyanez egy olyan új koalíciótól, amelynél a kormányfő (Meloni) európai uniós ügyekben teljesen tapasztalatlan, két koalíciós társáról (Salvini és Berlusconi) viszont nagyon is tudható, hogy

legutóbbi kormányzati pozíciójukban nem éppen euró-párti intézkedéseket bátorítottak?

Összességében, a szeptemberi választásig még éppen két hónap van, de sokak szerint a jelenlegi előrejelzések addig már aligha módosulhatnak sokat. Sokak szerint mindenki érdeke lesz, hogy régi és új szereplők a váltás idejére már kellően szót tudjanak érteni.

Mario Draghi legutóbb – 2021 februári beiktatási beszédében – úgy fogalmazott, hogy az Európai Unió nem létezhet Olaszország nélkül, viszont Olaszország is csak kevesebb lehet az EU nélkül. Sokak szerint ez annyiban is igaz, hogy az olasz gazdaság és az olasz politika stabilitása és sorsa meghatározó mód befolyásolhatja az EU integritását (és az euró fenntarthatóságát). Cserébe, hathatós EU-támogatással (és 208 milliárd euró nem kevés akkor, amikor az EU-huszonhetek 2022 évi teljes költségvetése is csak 170 milliárd körül van) az olasz konszolidáció is nagyobb eséllyel megvalósítható, mint anélkül.