eur:
393.01
usd:
366.47
bux:
0
2024. április 26. péntek Ervin
Koltay András, a Nemzeti Média- és Hírközlési Hatóság (NMHH) elnöke interjút ad az MTI újságírójának az NMHH székházában Budapesten 2022. december 21-én.
Nyitókép: MTI/Szigetváry Zsolt

Koltay András: szükség van nemzeti érdekérvényesítésre a globális digitális piacon is

A technológiai innovációban Európa lemaradt, és ez a hátrány nem is hozható be rövidtávon, de a szabályozás tekintetében tud innovatív lenni – mondta Koltay András, a Nemzeti Média- és Hírközlési Hatóság és a Médiatanács elnöke. Az InfoRádió Aréna című műsorában beszélt a független újságírásról, annak elvárhatóságáról, a hatóság szabályozási területeiről, az új stratégiájáról, sőt az internet és a Jókai-regények viszonyáról is.

Januárban jelent meg a hatóság 2023-tól 2026-ig szóló stratégiája Szabadság és biztonság a digitalizálódó világban címmel. Ez egy szokatlanul rövid időtáv egy stratégiához képest. Legfeljebb ennyire lehet előre látni ezen a piacon?

Valójában azt is gondolhatjuk, hogy ez is egyfajta istenkísértés, hogy négy évre előre szeretnénk látni.

Nem tudjuk, mi lesz holnap.

Nyilvánvalóan bizonyos trendek kirajzolódnak mind a hírközlés, mind a média területén, ami azért egy középtávú tervezést lehetővé tesz. Az egy NMHH-hagyomány, hogy négy évre készül a stratégia, aminek nincs kőbe vésett jellege. Reméljük, hogy időtállónak bizonyul a munkánk.

Egy nemzeti stratégia egy globális rendszerben milyen lehetőséget ad, meg milyen korlátai vannak? Hova kell igazodni ilyenkor?

Nagyon jó a kérdés. Egyrészt ugyan a média piaca valóban globálissá vált, a határok átjárhatók akár kontinensek között is és Európában magától értetődően, azért még mindig van egy erős nemzeti jellege is. Van egy olyan piaci szegmens Magyarországon is, ami a magyar médiapiacot jelenti és ilyen szempontból a külső behatások kevésbé érvényesülnek, miközben az igazán befolyásos médiumok és az igazán nagy tőkével rendelkező szolgáltatók értelemszerűen nem Magyarországon vannak. Ebben az esetben pedig az lehet egy hatóság feladata, hogy azokat a réseket megtalálja, ahol a magyar érdekek, a közérdek, a társadalmi szempontok mégiscsak érvényesíthetők. Ezeknek a megtalálása nem könnyű, és ezeknek a réseknek a mennyisége sem túlzottan számos, de a feladat ettől még ott van.

Mi a magyar érdek?

Ha az egyes emberek, az egyének szempontjából nézzük, akkor nyilvánvalóan az érdekük elsősorban az, hogy legyen olyan nyilvánosság Magyarországon, amely a szólásszabadságot tiszteletben tartja, ahol bárki elmondhatja a véleményét, illetve bárki más véleményéhez hozzáférhet, értelemszerűen a demokratikus értelemben vett szükséges korlátozások között. Ennek leginkább a veszélyeztetői az elmúlt időszakban a nagy amerikai technológiai óriások voltak, a közösségimédia-platformok elsősorban. Másodlagos érdek, hogy azon tartalmakkal szemben, amelyek veszélyeket, károkat idéznek elő, akár a gyermekekre, kiskorúakra, családokra, akár bárki másra nézve – gondoljunk a Covid-járvány idején terjedő rémhírekre, amelyek nyilván életek veszélyeztetését is jelentették –, kapjunk egyfajta védelmet és biztonságot. Ez tükröződik a stratégia címében is. Ha pedig a médiumok oldaláról vagy közösségi oldalról nézzük, akkor nyilvánvalóan fontos szempont, hogy a magyar médiumok, amelyek magyar nyelven állítanak elő tartalmat, életben tudjanak maradni ebben a globális versenyben, hiszen nem indulnak túlzottan előnyös helyzetből, ha a bevételszerzésről beszélünk. Ez pedig végső soron nemcsak néhány tulajdonos gazdasági érdekeként jelenik meg, hanem alapvetően kulturális kérdésként is. Ha a trendeket nézzük, akkor néhány évtized múlva az a kérdés is felvetődhet, hogy lesz-e egyáltalán magyar nyelvű tartalomgyártás, lesznek-e olyan médiumok, amelyek a magyar közönségnek, a magyar kultúrára építve, azt tovább gazdagítva, magyarul gyártanak tartalmakat, vagy majd minden angolul megy, esetleg rábízzuk majd a fordítóprogramokra, a mesterséges intelligenciára, hogy írjon magyar nyelvű cikkeket. Kiélezhető ez a kérdés ilyen formában is. Tehát az egyéni és a társadalmi vagy közösségi érdek nagyon erősen megjelenik.

Hogyan lehet a véleményekhez való szabad hozzáférést értelmezni? Ezt egy-egy médiumon vagy a teljes piacon belül kell figyelembe venni? Mi ennek a módszertana?

Emlékezhetünk még az 1990-es évek öldöklő vitáira az első médiatörvény alkotásánál, meg utána az alkalmazásánál, hogy akkor most az esti hírműsor mitől kiegyensúlyozott, hogy akkor a híradó mellé oda kell tenni a második kiadást is és így tovább. Az erre vonatkozó szabály a mai napig ott van a törvényben, de közben a médiakörnyezet drasztikusan átalakult. Azt látjuk, a tavaly év végén megjelent médiapiaci jelentésünkből is ez kirajzolódik, hogy az emberek túlnyomó része több forrásból tájékozódik. Nem egy típusú médiumot fogyaszt. Nagyon sokan három-négy különböző médiumtípushoz is hozzáférnek közönségként. Ilyenformán ma már ez az információhoz való hozzáférés a teljes médiakínálat alapján értelmeződik elsősorban, és mindenkinek ebből kell összeraknia a valóságról alkotott saját képét, ami persze bonyolultabb és több munkát igényel, mint ha valaki végignézi a fél nyolcas híradót a régi világban. Ma már olyan öldöklő harc zajlik a figyelemért, amiből maguk az érintettek, tehát a potenciális közönség sem tudja kivonni magát.

Az államnak valamilyen szinten feladata az, hogy biztosítsa egy adott ember hozzáférését a kiegyensúlyozott, sokszínű, plurális tájékoztatáshoz? Arra gondolok, hogy például Csengelén, a tanyavilágban nem biztos, hogy jól elérhető az internet, vagy nem biztos, hogy éppen van tévéadás. Hogyan lehet az ott lakónak biztosítani, hogy esélye legyen megismerni a véleményeket meg a tényeket?

Ez egy érzékeny kérdés. A szólás- és sajtószabadság hagyományosan az államot passzivitásra kötelező jogosultság. Az államnak annyi a dolga, hogy ne szóljon bele ezekbe a kérdésekbe, tegye lehetővé, hogy a polgárai szabadon formáljanak véleményt akár médián kívül, akár a médiában. Már a rendszerváltás után előjött és az Alkotmánybíróság korai döntéseiben is megjelent, hogy nem lehet ezeket a jogokat kizárólag negatív jogosultságként, tehát az államot tartózkodásra kötelező jogosultságként értelmezni, ahogy a klasszikus liberalizmus, mondjuk, a XIX. században az angolszász országokban ezt megtette, hanem az államnak vannak pozitív, tevőleges kötelezettségei is. Ha pedig ide eljutunk, akkor rögtön felvetődik az a kérdés, hogy rendben, de az állam pozitív, tevőleges kötelezettsége a tekintetben, hogy egy egészséges, kiegyensúlyozott médiapiac létrejöttében segédkezzen, megint csak kontroll alatt tartandó tevékenység, hiszen az állam itt nem terjeszkedhet túl, a pozitív, tevőleges beavatkozásával nem veszélyeztetheti a negatív jelleget, azaz a sajtószabadság hagyományos értelemben vett érvényesülését. A médiatörvények általában rendezik az állam feladatait, amikor a tévéknek, rádióknak extra kötelezettségeket írnak elő, akkor ez jelenik meg. Amikor egy közszolgálati médiarendszert tart fenn, akkor ez jelenik meg, és nyilván az online platformok korában ezek a pozitív kötelezettségek bonyolultabban leírhatóvá váltak és nem is forrták ki magukat teljes egészében, mondjuk, hogy az államnak mi dolga a közösségi médiával e tekintetben. Ha azt látjuk, hogy a magyar társadalom 90 százaléka közösségimédia-felhasználó, hogyan lehet azt elősegíteni, hogy ott sokszínű, gazdag és a közügyekhez kapcsolódó hírkínálattal találkozzanak ezek az emberek. Ezek még nyitott kérdések.

Van elmozdulás a megoldás irányába? Az ember úgy képzelné, hogy majd a felhasználó eldönti, hogy a klikk melyik online tartalomszolgáltatóra megy, és ebbe nem nagyon szabad beleszólni senkinek, meg hogyan is lehetne.

Ez abszolút így van, egy állam nem tekintheti kiskorúnak a maga polgárait, leszámítva a gyermekeket értelemszerűen, tehát nem lehet paternalista megközelítéssel rátukmálni a sokoldalú, alapos, elmélyült közéleti tájékozódás kötelezettségét a polgárokra.

Vagy van igényük, vagy nincs?

Vagy van, vagy nincs, de az állam abban segíthet, hogy lehetővé tegye azok számára, akikben ez az igény megvan. Ennél messzebb azonban nem mehet. Mi mellé szoktuk tenni a médiatudatosságra nevelést, a médiaműveltség növelését, ami persze elsősorban a köznevelési rendszerben jelentkező, tehát a gyermekekre, kiskorúakra érvényes feladatként jelenik meg. Azt hiszem, hogy ebben a technológiai helyzetben, amiben ma vagyunk, ez végül is egy élethosszig tartó feladat, ha valaki a nyilvánosságban eligazodni kíván, akkor nem tudja megúszni, hogy az újabb és újabb szolgáltatásoknak a működését, az esetleges torzításait és egyebeit kitanulja, de alapvetően teljesen igaz, hogy ezt nem lehet az állam által oktrojálni a társadalomra.

Vannak jó nemzetközi példák, gyakorlatok arra, hogy egy állam ezt jól meg tudja oldani? Figyelnek ilyeneket?

A médiatudatossági programok, amelyek, mondjuk úgy, hogy régebb óta működnek, nagyobb tapasztalattal, nagyobb hatékonysággal, mint Magyarországon, természetesen léteznek Európa-szerte és az Egyesült Államokban is. Csak ha azt vesszük, hogy, mondjuk, a mesterséges intelligencia a következő lépés, ami vélhetően a nyilvánosságra is jelentős hatást fog gyakorolni és még nem látjuk, hogy milyen módon alakítja át azt, bár bizonyos jellegzetességek, bizonyos kirajzolódó tendenciák már megjelentek. Az Egyesült Államokban hatszáz olyan tábor van iskoláskorú gyerekeknek, ami a mesterséges intelligenciával foglalkozik. Mi e tekintetben nyilvánvalóan hátrább tartunk, de azért az összességében elmondható, hogy ha az internet hatásaira gondolunk, amelyet a nyilvánosságra gyakorolt, akkor az államok túlnyomó része ‒ és ez alól a nyugat-európai államok sem kivételek ‒ egy picit tehetetlenül állnak azzal szemben, hogy mit is kellene csinálniuk. Mondok egy példát: a félretájékoztatás, a dezinformáció, a fake news kérdése. 2016 óta erről kiabál mindenki. De ha azt látjuk, hogy az Európai Unió hogyan próbálta ezt a kérdést rendezni, akkor ezek alapvetően félmegoldások. Már a megszületésükkor is előrelátható, hogy mondjam, tökéletlenséget magukba hordozó megoldásokkal operáltak eddig. Tehát a feladat messze nem megoldott és lezárt.

Például a mesterséges intelligenciát egy hatóság hogyan formulázza meg magának? Az mi? Szolgáltatás? Platform?

Egy olyan eszköz, amit bizonyos szolgáltatások használnak a működésük során.

Tehát van rá hatása? Van olyan paragrafus a hatóság ügyrendjében, hogy mesterséges intelligencia, ezzel, meg ezzel, meg ezzel az eszközzel tudok hozzányúlni, hogyha akarok, vagy nincs?

Napjainkban alakul. Az Európai Unió vélhetően ebben az évben, az is lehet, hogy még az első félévben elfogadja a mesterséges intelligencia szabályozásáról szóló rendeletet. Ez közvetlenül fog hatályosulni Magyarországon, és ez világszinten is az első jelentős jogalkotási lépés, amivel a felelős mesterséges intelligencia felé szeretné elvinni a jövőbeni gyakorlatot. Ezt majd nyilván magyar hatóságoknak is alkalmazniuk kell. De a mi életünkben szintén a közeljövőben jelen lesz ez a kérdés. Az online platformokról szóló uniós rendelet tavaly októberben megjelent az EU közlönyében, ez két lépcsőben, részben idén, részben jövőre hatályba lép. Azokat az online platformokat, közösségi média, keresőmotorok, videómegosztó portálok, webáruházak, amelyek mesterséges intelligenciát használnak, bármilyen olyan algoritmust, ami a tartalmakat ott sorrendbe helyezi, nekünk majd vizsgálni kell, legalábbis a magyar joghatóság alatt álló szolgáltatások tekintetében. Azt vizsgálva, hogy ezek mennyire felelnek meg a rendelet előírásainak. Nem fogjuk rövidtávon sem megúszni, hogy hatóságként foglalkozzunk a kérdéssel.

Hatékony lehet-e a hatósági foglalkozás, amikor a mesterséges intelligencia motorjai nem az Európai Unió területén vannak, legalábbis mostani ismereteink szerint? Az eszközöket nem az Európai Unióban gyártják, hanem az Egyesült Államokban, meg Kínában. Ezen hogy van fogás?

Ez abszolút így van, bár az más kérdés, hogy azt a technológiát aztán európai cégek is használják, meg olyan cégek, amelyek nem európaiak, de Európában jelen vannak. Ha a technológiai innovációban Európa le is maradt, ez kétségtelenül, tényszerűen így van és ez a hátrány nem is igen hozható be rövidtávon, a szabályozás tekintetében tud innovatív lenni. Ezt láttuk az adatvédelem kérdésénél pár évvel ezelőtt. Az Európai Uniónak megvan az ereje, piacilag is releváns ezeknek a szolgáltatóknak. Például az adatvédelmi rendeletet nem tudták teljes egészében figyelmen kívül hagyni, inkább az amerikai adatvédelmi megközelítés kezdett el hasonulni az európaihoz, szükségszerűen, hiszen sokszor egységes jellegűek ezek a szolgáltatások, globálisan ugyanolyan feltételrendszerrel és tartalommal érhetőek el. Ez lehet, hogy megismétlődhet a mesterséges intelligencia kapcsán is. Ha az európai kontinens technológiai értelemben vagy a fejlesztések tekintetében le is maradt, szabályozás tekintetében még lehet éllovas.

Az úgynevezett stratégiai céltérkép első helyén egy egészséges és kiegyensúlyozott médiapiac szerepel. Mi az egészségesség fogalma a médiapiacon?

Mi ügyesen elkerültük, hogy definiáljuk a stratégiában ezt a kifejezést. Ez egy ideálkép, aminek az elérésére törekedni lehet. A médiapiac, ha a személyes véleményemet elmondhatom, akkor egészséges, ha nagyon sokféle forrásból, nagyon sokféle tartalmat tudunk elérni, tehát nem a beszélők száma számít kizárólag, hanem az, hogy sokféle tartalomhoz is vezethessen, hiszen ha száz piaci szereplő nagyjából ugyanazt mondja, ugyanazokat a filmeket ismétlik a tévében, akkor ezzel nem sokra megyünk. Legyen e tekintetben egy élénk nyilvánosság, ahol viták és véleménycserék zajlanak, és ahol az információk elérhetők, legyen egyfajta biztonság elsősorban a gyermekekre és a sérülékenyebb társadalmi rétegekre vonatkozóan. Nyilván nem elsősorban a hatóság tudja ezt elérni, hanem maguk a szolgáltatók, és eközben a magyar kultúra szempontjai is legyenek figyelembe véve, akárcsak a nemes újságírói hagyományainkra gondolunk vagy akár a korábbi emlékezetes televíziós, rádiós műsorszámok megszületésére. Nyilván nem tudjuk visszaforgatni az idő kerekét, az interneten is lehet kulturálisan értékes tartalmakat létrehozni. Valahogy ez a három szempont egyszerre kellene hogy jelen legyen egy egészséges médiapiacon.

Az önfenntartási képesség nincs benne? Tehát hogy lehetőleg, ha már piac, akkor a piacról éljen és az azt fogyasztók finanszírozzák, ne pedig mindig vagy legalábbis sokszor az államnak kelljen finanszírozni.

De, természetesen benne van, akár kérdés nélkül is belevehettem volna a feltételek közé. Azért nem tettem, mert Magyarország e tekintetben nehezebb helyzetben van, közepes méretű európai ország vagyunk, de nyelvi zárvány, tehát ilyen szempontból Magyarországon kívül, nyilván a környező országok magyar kisebbségeit leszámítva, az itt megszülető tartalmak nem piacképesek és sajnos a tévésorozatok meg a játékfilmek sem különösebben. Ilyen szempontból azt látjuk, s ez egyébként szintén kiderül a médiapiaci jelentésből, hogy az éves reklámtorta igen jelentős részét az itt szolgáltatás szintjén jelenlévő, de valójában nem a magyar médiapiac részeként értelmezhető nagy technológiai cégek viszik ki az országból. Azt is látjuk, hogy ezt trendszerűen megfordítani igen nehéz lenne, ráadásul nem is magyar trend ez, hanem egy európai folyamat. Egyre kevesebb pénz jut a magyar nyelvű tartalom előállítására, s azért fölvethető az a kérdés, hogy valóban ez a gazdasági önellátás pontosan hány szolgáltatásra, milyen jellegű szolgáltatásra vonatkozik, kik tudnak magukban meglenni ilyen szempontból a médiapiacon. Sok ilyen van szerencsére, de a trend e tekintetben számukra nézve sem kedvező.

Minden magyar nyelvű médiatartalmat előállító cégnél felvetődik, hogy hogyan lehetne a nagy platformok nyereségét valahogy visszacsatornázni. Erre van valamilyen elképzelés?

Egy eszköz van rá. 2019‒2020 óta szintén egy uniós szabály, hogy a szerzői jogi irányelvben van egy rendelkezés, ami platformok által ingyenesen használt hagyományos médiatartalmak tekintetében szerzői jogi alapon szükségessé teszi, hogy az ebből származó bevételt a platformok megosszák a tartalom előállítójával. Ehhez meg kell állapodni vagy az egyes médiumoknak, vagy azok érdekképviseleti szerveinek a nagy platformokkal. Ezek a megállapodások Európa-szerte folyamatban vannak, valahol tartanak. Ebből valamennyi pénz juthat a magyar nyelvű médiumoknak is adott esetben, de ez önmagában biztosan nem oldja meg ezt az igazságtalan helyzetet. Adózási probléma és vélhetően felvetődik az a kérdés, ami egyébként Nyugat-Európában egyáltalán nem tabu, hogy az állam konkrét támogatási programokat dolgozzon ki azon médiumok számára, amelyek kulturálisan értékes tartalmakat hoznak létre. Nálunk is létezik, a helyi közösségi rádiók és televíziók 1996 óta kapnak támogatást azért, hogy egyáltalán életben tudjanak maradni. De ez is összességében csepp a tengerben.

A kiegyensúlyozott médiapiacot sem definiálták. Mitől kiegyensúlyozott? Hol van a közepe, amitől azt mondják, hogy na, ha itt van, akkor az kiegyensúlyozott?

Ez tudományos eszközökkel vagy számszerűleg nem mérhető. A médiapluralizmus problémájánál vagyunk. A médiapluralizmus problémájával európai szinten is évtizedek óta foglalkoznak. Évtizedekbe telt egyáltalán valamiféle nagyjából alkalmazható fogalmat létrehozni rá, és most már vannak különböző nagyon bonyolult metodológián alapuló ilyen mérések, hogy akkor melyik ország médiapiaca mennyire sokszínű. Aztán a metodológia ott bicsaklik meg, hogy a végén azt a kérdőívet ki tölti ki, hogy ki hozza be a maga elfogultságát adott esetben. Azért jut ez most így eszembe, mert éppen néhány hete jelent meg egy, az Európai Unió által megrendelt médiapluralizmus-jelentés Magyarországról, ami egyébként meglehetősen lesújtó képet fest. De elolvasva a jelentés tényszerű állításait, éppen most gyűjtöm a ténybeli tévedéseket, amelyek nem véleménykülönbségekből fakadnak, hanem a jogszabály vagy a joggyakorlat teljes félreértelmezéséből. Tehát itt alapvetően a probléma az, hogy hitvitákhoz jutunk el. Ezért pontos mérőszám nemcsak Magyarországon, máshol Európában sem létezik, arra vonatkozóan, hogy mitől lesz a médiapiac kiegyensúlyozott, általános megközelítéseknek van ilyen szempontból tere. Sokféle vélemény legyen jelen a nyilvánosságban, ezekhez könnyen el tudjon jutni bárki a nagyvárosoktól a kistelepülésekig, ne kerüljön ez különösen sokba és legyen egy élénk és a vélemények szempontjából az esélyegyenlőséget biztosító nyilvánosság. Ez az ideálkép, ez a kiegyensúlyozottság.

Pártatlannak kell-e lennie a médiapiacnak vagy bármely szereplőjének? Azért érzékeny a kérdés, mert elmegyünk a szerkesztői szabadság irányába. Ki mondja meg, hogy mi a pártatlan?

Valóban nagyon érzékeny a kérdés. Magyarországon, ha megnézzük a jelenlegi médiapiaci szereplőket, akkor azt látjuk, hogy alapvetően két nagy csoportra szokás osztani az újságírókat meg a médiumokat. Vannak azok, akik a kormányzattal barátságosak és vannak a függetlenek. Nekem erről egy picit más a véleményem. A függetlenség a médiának értelemszerűen joga, ugyanakkor semmiképpen sem kikényszeríthető kötelezettsége. Önmagában az, hogy egy újságíró a kormányzat törekvéseivel szimpatizál vagy azokkal azonosulni tud, ez önmagában nem a sajtószabadság problémája. Más kérdés persze, hogy ennek mi a mértéke, hogy ez kritikátlansággal párosul-e és így tovább. Ugyanakkor a kormányzattal ellentétes előjelű világnézetet valló, a kormányzattal úgy kritikus médiumok, hogy abban nem jelenik meg az ellenzéki világgal szembeni kritika, ugyanúgy elfogultak, csak egy másik irányba, nem jelent függetlenséget. Magyarországon igazából, ha a történeti hagyományra is visszatekintünk és a rendszerváltás óta eltelt évtizedekre, a független újságírás étosza megfogalmazódott ugyan, de intézményes jelleggel valósággá nem tudott válni, sem a XIX. században, ráadásul a kommunizmus éveit külön problémaként kezelhetjük és a rendszerváltás után sem. A rendszerváltás újságírói abban a néhány mámoros évben gyakorlatilag politikai aktorrá emelték magukat, és ennek nyilván politikai következményei lettek. Ez egy egyszerűsítő és általánosító vélemény, és tisztelet a kivételnek és tisztelet azoknak az orgánumoknak, amelyek tényleg képesek és tudnak középen állni, mert természetesen vannak ilyenek is. A függetlenség és a kiegyensúlyozottság ebben a megközelítésben is értelmezendő.

Elmehetünk abba az irányba, hogy Magyarországon vállaltan pártos médiumok legyenek, mint, mondjuk, az Egyesült Államokban? Kinyitom, republikánus, kinyitom, demokrata. Tudom, hogy az, elfogadom, azért nézem.

Ez nemcsak az Egyesült Államokban van így, hanem alapvetően nyugat-európai trend. Németországban is így van, Franciaországban is így van, az Egyesült Királyságban is így van, és azt hiszem, hogy Magyarországon sincs ez különösebben másként, még ha nem is feltétlenül van mindig ez kimondva.

Ritkán azért kimondják, amikor, mondjuk, a műsorvezető azt mondja, hogy én elmondom, hogy hova szavazok, de a többségre nincs kiírva, hogy kit támogat.

Egy újságírótól azt elvárni, hogy ne legyen világnézete, ne legyen politikai meggyőződése, ne legyenek szimpátiái, tehát teljesen objektíven, semlegesen viszonyuljon a valósághoz és krónikás legyen, aki beszámol arról, ami éppen történik, szerintem nem lehet. Az emberek nem így működnek.

De törekedni azért lehet rá.

Törekedni arra lehet, hogy az ő meggyőződése, hite ne torzítsa el a munkáját, tehát ne legyen kritikátlan azokkal szemben sem, akiknek a törekvéseivel szimpatizál és ne legyen méltánytalan azokkal, akiknek a törekvéseivel pedig nem szimpatizál. Ez az újságírói etika alapja, nem a semlegesség és a teljes objektivitás.

A hírközlésben modern hírközlési infrastruktúra és szolgáltatások a stratégiai céltérkép második pontja. A modern hírközlési infrastruktúra alatt az 5G-t meg a 6G-t, meg ilyeneket kell érteni, meg azokat, ami ezután jön?

Azokat is, igen. E tekintetben Magyarország rendkívül kedvező helyzetben van. Itt a rendszerváltás után indultak meg ezek a technológiai fejlesztések, és ebben nagyon gyors léptekkel tudott az ország és a piac előrehaladni. Jó állapotú hírközlési infrastruktúránk van, ami persze nem tökéletes. Természetesen ön is említette az aprófalvak, a kisebb lakosságú települések internetellátottságát, tehát van még e tekintetben is fejlesztendője a piacnak, miközben ez nem elsősorban állami és nem is elsősorban hatósági feladat.

De a frekvenciagazdálkodás már igen.

A frekvenciagazdálkodás igen, és itt a frekvenciáknak a koncesszióba adása folyamatos feladat. Éppen most is egy ilyen frekvenciatender előtt állunk. A hatóságnak az a feladata és a felelőssége, hogy ezeket úgy értékesítse, hogy egyrészt abból a lehető legnagyobb összegű állami bevétel keletkezzék, nyilván ez az államháztartásba kerül utána, illetve pedig hogy aztán ez olyan módon legyen szolgáltatások céljára alkalmazható, ami a közjót gyarapítja. A 3G kivezetése folyamatban van, jórészt már meg is történt. A következő lépés lehet a 2G kivezetése, és itt van a nyakunkon az 5G. Már a 6G kopogtat az ajtón, egyre gyorsabb adatátvitel lesz lehetséges, és ez nyilván immáron nem arra jó elsősorban, hogy aztán még gyorsabban jöjjön be az internet a telefonunkra, mert az már most is meglehetősen gyors, hanem hogy olyan szolgáltatások előtt is megnyissa a kaput, amelyekhez ez valóban szükséges.

Önvezető autók, okosotthonok, távszabályozás.

Önvezető autók, de az egészségügyben lehet ennek egészen elképesztő felhasználási módja. Végső soron az sem kizárt, hogy, mondjuk, egy Sydneyben ülő sebészprofesszor műtsön meg valakit itt egy robot segítségével, ha olyan gyors az adatátvitel. Tehát a fantáziánk elszabadulhat, nyilván ipari fejlesztésekre, meg a piac kreatív hozzájárulására van e tekintetben szükség. Hál’ Istennek a piac jó állapotban van, tehát remélhetjük ezeket a fejlesztéseket.

A most kiírt frekvencia egy úgynevezett zöldmezős frekvencia, amit eddig nem használtak semmire. Sok ilyen szabad frekvencia van még?

A frekvenciavagyon véges, az egy természeti kincs lényegében, annyi van belőle, amennyi rendelkezésre áll, nem bővíthető a köre. Annyit lehet változtatni, hogy az adott frekvenciasávban mekkora adatmennyiség tud átmenni és a technológia nyilván ezt az adatmennyiséget és a sebességet egyre inkább növeli. A mostani tendernek az a célja, hogy majd egy másik frekvenciasáv kiürítését lehetővé tegye, amelyen már remélhetőleg 5G szolgáltatásokat fognak a szolgáltatók nyújtani. Ezzel folyamatosan sakkozni kell. Túl sok felhasználatlan frekvencia nincs, mert ez is töredezett. A frekvencia hatósugara nyilván változik, és teljesen esetleges, a domborzati viszonyoktól, meg sok minden mástól is függ. De az NMHH-nak az a célja, hogy a lehető legnagyobb mértékben hasznosítsa ezeket, minden lehetséges hasznosítási formát megvizsgálunk, arról nem is beszélve, hogy van egy csomó olyan frekvencia, ami nem kereskedelmi célú, hanem az állam különböző céljait szolgálja, nemzetbiztonsági, katonai, rendvédelmi és egyéb célokat.

A digitális rádiózás végleg lekerült a napirendről?

Véglegességről e tekintetben nem beszélhetünk. A technológia fejlődése halad előre és nyilván kikényszeríti egy idő után a megfelelő közpolitikai és egyéb döntéshozatalokat is. A digitális rádiózás küszködik Európa-szerte, nyilván az internet hatására, tehát nem láttunk még teljesen sikeres modelleket e tekintetben.

Lehetséges, hogy minek, hiszen a mobiltelefonon úgyis ott van minden?

Ez probléma, igen, most leszámítva az autóban ücsörgést, ahol kézenfekvő, hogy eltekeri az ember a rádióadó gombját. Az nem baj, hogy Magyarország e tekintetben kivár és megnézzük, hogy van-e olyan modell, ami máshol sikeres és hosszú távon sikeresen alkalmazható, mert könnyen lehet, hogy a technológia afelé megy, hogy valóban minden ott lesz a zsebünkben. Ez nem azt jelenti, hogy a rádiózás eltűnik, csak a rádiózás adott esetben más terjesztési formában jut el a közönséghez.

Amikor nemzeti stratégiát csinálnak, akkor közép-európai együttműködést szereznek hozzá? Bizonyos területeken teljesen kézenfekvő, mert élnek más országokban is magyarok. Rájuk, az ő hozzáférésükre például vonatkozik a mi stratégiánk, bármilyen szinten?

Közvetlenül nem, arról nincsen szó, hogy más állam médiapiacára vagy hírközlési piacára áthatna ez a stratégia, közvetve viszont nagyon is, hiszen a szolgáltatások szabad áramlása Magyarország számára is azzal az előnnyel jár, hogy végül is a magyar nyelvű televízióadások, rádióadások, internetes tartalmak a környező országokban, meg természetesen máshol is elérhetők. Ha valami a magyar médiapiacon kedvező irányban történik vagy változik, akkor az végül is közvetve a környező országok magyarságára is jótékony hatást gyakorol, akár kulturálisan, akár a tájékozottság tekintetében. Egyébként, ha nem is ilyen általános értelemben, de konkrét ügyek mentén folyamatos és élénk az együttműködés a környező országok média- és hírközlési hatóságaival, legtöbbször két külön szervezetről beszélünk. Vannak közös kérdéseink, közösen megoldandó problémáink, például a nemrégiben említett platformszabályozás, ami majd mindannyiunkra hasonló kérdések megválaszolását irányozza elő.

A stratégia aktív szerepvállalást és partnerséget említ valamennyi érdekelttel. Nem elég aktív a hatóság most? Még Médiatanácsa is van, folyamatosan figyel, meglehetősen aktív beavatkozásra képes időnként.

Ezt a célkitűzést nem elsősorban a hatósági tevékenységünkkel összefüggésben fogalmaztuk meg. Az elmúlt években ez a nyilvánosság ingerküszöbét aligha érte el, de a médiapiaci szereplők vagy iparági szervezetek érdekképviseletei, különböző testületek, egyesületek azt érezhették, hogy az NMHH egy picit rezerváltan áll a velük való együttműködés kérdéséhez. Nem rossz szándékból, csak nem jutott rá idő és energia. Én azt kértem a kollégáimtól, hogy valamennyi iparági szervezethez, érdek-képviseleti szervezet, legyen a média bármely ága, hírközlés, vagy akár az újságíró-szervezetek, menjenek el és ajánljanak együttműködést. Nagyon sokan pozitívan reagáltak erre, élnek az együttműködés lehetőségével, az NMHH pedig támogatja a különböző szakmai tevékenységeket, legyenek akár azok rendezvények, kiadványok, kutatások, bármi egyéb. Tehát mi szeretnénk a médiavilág, meg a hírközlési világ ökoszisztémájában olyan szerepben is jelen lenni, ami nem teljesen szükségszerűen következik a hatósági szerepből, hiszen azt látjuk, és a világ efelé megy, hogy a hatósági eszköztár nem minden esetben alkalmas a problémák kezelésére. Az együttműködések, soft law eszközök, akárcsak a véleménycsere, sokszor hatékonyabb, minthogyha valamit jogszabályba írunk bele, és ilyen szempontból az együttműködések nemcsak egyfajta sikerként bemutatható díszes kiegészítői az NMHH működésének, hanem elemi érdekünk is. Ugyanilyen együttműködéseket bonyolítunk le a felsőoktatási szférával, egyetemekkel, kutatóhelyekkel, hiszen elemi érdekünk, hogy ne csak csőlátással, hatóságként szemléljük a világ folyását és a minket érdeklő kérdésekben bekövetkező változásokat, hanem ennek a teljes társadalmi környezetét, tudományos környezetét, piaci megközelítéseit, mindent ismerjünk.

Kutatással a továbbiakban erőteljesebben kívánnak foglalkozni, vagy az maradjon az egyetemeknél?

Vannak kutatásaink nekünk is, belső embereink is vannak, akik kutatási tevékenységet végeznek, remélem, hogy ennek a hamarosan induló könyvsorozat majd látható bizonyítékát is adja, tudományos folyóiratokat gondozunk, megrendelői szerepben is elősegítünk kutatásokat, az NMHH a munkájához szükséges kutatásokat a piacról megrendeli, de természetes nem kívánjuk átvenni az egyetemek feladatait. E tekintetében az NMHH-nak annyi a szerepe, hogy az egyetemek számunkra releváns kutatási tevékenységét támogatni tudjuk, és ezekből az eredményekből aztán mi is gazdagodjunk és az visszahasson a napi munkánkra.

Látja a hatóság, hogy, mondjuk, az elmúlt három év a magyar médiapiaci szereplőkkel mit csinált?

A piaci jelentésben benne van a 2019-es év, a 2020-as év és a 2021-es év is, tehát látjuk, hogy mit tett. A Covid hatására óriási ugrások vannak. A nyomtatott sajtó példányszámainak nem tett jót a Covid, ez értelemszerű, az internetes szolgáltatásoknak nagyon jót tett a Covid, leegyszerűsítve nagyjából ez a helyzet. Most egy visszapattanó görbén vagyunk a Covid-járvány lecsengésével, azt még nem lehet véglegesen megmondani, hogy ezekből a hatásokból mi marad vissza. Van, aki jól járt, van, aki nagyon rosszul. Bízzunk benne, hogy azért helyreáll előbb-utóbb, legalábbis tendencia szintjén, a 2019-es állapot.

Le lehet egy kutatásból vagy kutatássorozatból olyan következtetéseket vonni egy felhasználónak, hogy, mondjuk, mit csináljon egy rádió? Mindenképpen csináljon online megjelenést? Videózzon? Kössön szerződést a YouTube-bal?

Az egyes médiumoknak az ilyen jellegű stratégiáit mi nyilván kevésbé vagyunk képesek átgondolni, és minden álmodozásukat korlátok közé szorítja adott esetben a gazdasági mozgásterük és lehetőségeik. Azt látjuk, hogy a közönség figyelme nagyon széttöredezett. A kimutatások szerint a magyar lakosság átlagosan napi négy és fél órán át nézi a televíziót, nem háttérben bekapcsolva zúgó zajként, hanem odafigyelve, de eközben meg internetezik is a telefonján vagy a számítógépén. A közönség figyelméért akár egyszerre fogyasztott különböző médiumok is öldöklő küzdelmet folytatnak adott esetben. Nyilván azoknak a médiumoknak van esélyük a piacon sikeresen szerepelni, amelyek maguk is alkalmazkodnak ehhez a küzdelemhez a figyelemért és a lehető legtöbb módon, a lehető legszélesebb közönséget célozzák meg. Az internet nem kikerülhető most már a hagyományos médiumok számára sem. Lehet sok kritikát mondani a nagy online platformokra, ahogy igyekeznek a hagyományos média gazdasági alapjait elvonni és rengeteg kárt okoznak neki, de közben a velük való együttműködés létszükséglet a hagyományos média számára is, még az online sajtó számára is. Ebben a küzdelemben egymás piaci riválisaiként, de közben kényszerű együttműködő partnerként is megjelennek.

Tud a hatóság valamit tenni az internetes biztonság és elsősorban a gyerekek internetes biztonsága érdekében, amikor a tartalomra mi kattintunk, mert vonzónak tartjuk? Senki nem fogja a kezünket.

Ez nagy dilemmája vagy ellentmondása egy szabad és demokratikus társadalomnak, igen, ha így tekintjük a polgárainkat, beleértve a szülőket is, akkor végül is mindenki oda kattint, ahová akar és mindenki azt hagyja a gyerekének, amit ő gondol. De azért mégis egy olyan társadalom vagy egy olyan berendezkedésű ország, mint Magyarország, amely nem ennyire individualista alapon rendezi be az életét, hanem bizonyos közösségi szempontokat is érvényesíteni kíván, nem hagyhatja teljes mértékben magára, illetve a szülők felelősségére ezeket a kérdéseket. Persze, az oktatás a legfontosabb, tehát a köznevelési rendszer van e tekintetben kulcshelyzetben, ahol ezekre a veszélyekre, kockázatokra a gyerekek figyelmét ügyesen fel kell hívni. Nem elég riogatni, mert mi kell annál nagyobb csábítás, mint ha a gyereknek azt mondjuk, hogy azt ne nézd meg, mert veszélyes?

Jó, de ezt csinálják az iskolák.

Csinálják, csinálják, vannak ilyen órák, témahetek, egyebek, nyilván mindig lehetne több, tehát médiahatóságként azt nem mondhatjuk, hogy megoldva látjuk a problémát e tekintetben a köznevelési rendszerben, ugyanakkor a médiahatóság nemcsak szemléli ezeket a kérdéseket, hanem eszközei is vannak a problémák kezelésében. Médiaértési központokat tartunk fent Budapesten, Debrecenben és Sopronban, egyelőre három ilyen központ van, illetve online elérhető tartalmakat teszünk közzé széles körű, felvilágosító programjaink, kampányaink vannak. A stratégiából az is kiderül, hogy nem kívánunk e tekintetben a babérjainkon ülni, hanem szeretnénk arányaikat is tekintve megnövelni ezen tevékenységeink körét, és szeretnénk, hogyha a médiatudatosság, a gyermekvédelem egyik zászlóshajója lenne a következő években az NMHH. E tekintetben számos lépést tettünk már és számos új program elindítását tervezzük.

Oktatási program szülőknek? Mert otthon a szülő mondja meg, hogy a gyerek milyen programot használhat, azon van-e valamilyen family control, vagy nincs rajta. Nem is biztos, hogy a szülő tudja, hogy ezek az eszközök léteznek.

Igen, ennek az egésznek az a sajátossága, hogy a szülők és persze a tanárok is, hátrányban vannak a gyerekekkel szemben. A gyerekek mindig jobban fognak érteni a technológiához, mint a szülő, ez kétségtelen, ezt fogadjuk el tényként. Ahogy igaz az a médiumoknál is, hogy sokféle célcsoportot kell, hogy megszólítsanak, úgy ez ránk nézve is igaz. Az új programjaink célzottan fognak gyerekekhez szólni, tanárokat megszólítani, szülőket megszólítani, és még a felnőtt társadalomra is gondolunk, mondjuk, azokra az idősekre, akik kiszolgáltatottabbak az új technológia kapcsán. Azt látjuk, hogy általános érvényű üzeneteket nem érdemes bedobni az éterbe, mert akkor az végül is senkihez sem fog szólni. Azon törjük a fejünket, hogyan lehet eljutni a gyermekekhez, hogyan lehet számukra hiteles információkat átadni, nem riogatva, hanem megmutatva adott esetben azt is, hogy a technológia hogyan használható jóra. Van ebben egy félreértés, mert amikor digitális bennszülöttnek tekintjük a gyerekeinket, akik állati jól tudják a különböző kütyüket használni, akkor elfelejtjük azt, hogy valójában ők az interneten elérhető számukra értékes szolgáltatásoknak a töredékét ismerik egyáltalán.

Rákattannak egy dologra és hosszasan azt nézik.

Rákattannak egy dologra, legyen az egy közösségimédia-oldal, legyen az egy chatprogram, legyen az egy videomegosztó, és onnan jönnek alapvetően, leegyszerűsítve, értéktelen tartalmak, amelyek egyrészt elvonják a figyelmüket és ami nemcsak az idejüket viszi el, hanem gyakorlatilag átalakítja az agyuk működését, meg a társadalmi szokásaikat is. Ha valaki YouTube-videókon nő föl, akkor utána nem fogja tudni a Jókai-regényt elolvasni az iskolában, és nem azért, mert nincs rá ideje, hanem egyszerűen nem tudja befogadni majd azokat a mondatokat, azt a hosszúságot, azt a bonyolult cselekményt. Messze többről van szó, minthogy esetleg néhány veszélyes videóba a gyerekek belefutnak. Nekünk az is a feladatunk, hogy felmutassuk számukra azt, hogy mire tudnák jó értelemben használni. Azt nem tűzhetjük ki célként, hogy akkor a gyerekeket küldjük vissza az analóg világba, és akkor mindenkinek csavarjuk ki a kezéből ezeket az eszközöket. Ez itt van, nem fog eltűnni, mindig velünk lesz és mindig egyre jobban és egyre élesebben küzd majd a gyerekek figyelméért. Ebből a közegből kell kihozni a lehető legjobbat, és azért az interneten nemcsak a veszélyes tartalmak, nemcsak a káros tartalmak, nemcsak a szenny van jelen, hanem még Jókai regényeit is el lehet olvasni.

KAPCSOLÓDÓ HANG
Címlapról ajánljuk
Gazdasági elemzők az Arénában: a „másnaposság” után hamarosan dinamikus pályára állhat a magyar gazdaság

Gazdasági elemzők az Arénában: a „másnaposság” után hamarosan dinamikus pályára állhat a magyar gazdaság

Nagyjából a Magyar Nemzeti Bank várakozásainak megfelelő adatokat vár idén a magyar gazdaságtól Isépy Tamás, a Századvég makrogazdasági üzletágvezetője és Madár István, a Portfolio vezető makrogazdasági elemzője. Úgy vélik, az elmúlt időszak gazdasági válságainak egyik legfőbb tapasztalata, hogy sokkal több váratlan helyzetre kell felkészülnie a világnak.

Bóka János az Arénában: igazodás vagy újraegyesítés, ez az unió nagy kérdése

Mi az Európai Uniót egy szerződéses alapokon nyugvó szabályrendszerre épülő együttműködésnek tekintjük, ebbe az állandó közös hitelfelvétel, a közös eladósodás, a fiskális föderalizmus nem fér bele – mondta Bóka János az InfoRádió Aréna című műsorában. Az európai uniós ügyekért felelős miniszter beszélt az EP-választás tétéjéről, az unió jövőjéről és az EU-tagság húszéves mérlegéről is.
VIDEÓ
inforadio
ARÉNA
2024.04.26. péntek, 18:00
Balczó Barnabás
a Magyar Posta vezérigazgatója
A magyar államadósság fontos része, mégis alig tudunk róla valamit: mire jó a Diszkont Kincstárjegy?

A magyar államadósság fontos része, mégis alig tudunk róla valamit: mire jó a Diszkont Kincstárjegy?

Az elmúlt években újra emelkedett a Diszkont Kincstárjegyek (DKJ) aránya a magyar adósságfinanszírozáson belül, azt követően, hogy 2015-2021 között jelentősen visszaesett az állományuk. A Diszkont Kincstárjegy fontos likviditáskezelési eszköz, ezzel tudja ugyanis a finanszírozási igény rövidtávú ingadozását simítani az állam. 2024-ben fontos változások tapasztalhatók ezen a piacon, jelentősen csökkenhet a forgalomban lévő sorozatok száma és hamarosan elindulhat a csereaukciós rendszer.

EZT OLVASTA MÁR?
×
×
×
×
×