INFORÁDIÓ
2022. december 9. péntek
Natália

mártonffy balázs

egyesült államok

félidős választás

joe biden

donald trump

Az amerikai törvényhozás, a kongresszus washingtoni épülete, a Capitolium a félidős kongresszusi választások után három nappal, 2022. november 11-én.

Mártonffy Balázs: az Egyesült Államok alapító atyái nem egészen ezt szerették volna

Infostart / InfoRádió - Exterde Tibor

Az Egyesült Államok 1941 óta nem indított háborút, hanem az elnök és az elnöki hatalom folytatta le az afganisztáni háborút, az iraki háborút, a vietnami háborút, ezeket az amerikai jog nem is háborúnak nevezi, mert azt csak a kongresszus indíthatta volna el – világított rá Mártonffy Balázs az InfoRádió Aréna című műsorában. A Nemzeti Közszolgálati Egyetem Amerika Kutatóintézet vezetője beszélt a félidős választások lényegéről, az alapító atyák szándékairól és a kétpártiság átalakulásáról és arról is, hogy a novemberi választást mit hozhat Donald Trumpnak és Joe Bidennek.

Félidős választásokat tartottak az Egyesült Államok. Mi ez az intézmény?

Már maga a név is roppant trükkös, mert valójában azért hívják félidős választásoknak, mert a négyéves elnöki ciklus közepén történik. De inkább az elnöki választást kellene kétszeres elnöki választásnak hívni, mert igazából az Egyesült Államok kongresszusának időlimitjéhez kötött választásokról beszélgetünk, az alkotmány azt mondja ki, hogy az alsóházat minden két évben teljesen újraválasztják, miként a szenátorok egyharmadát is. Ezért jogi, politikai és intézményi értelemben jövő januárban, amikor feláll ez az új alsó- és felsőház, új kongresszust nyitunk. Ez a választás a kongresszus újraválasztása, ami mellett nagyon sok választás is zajlik. Zajlanak a kormányzóválasztások, idén 36 államban és minden négy évben, minden második félidős választásban elnökválasztások is. Ezeken kívül még természetesen zajlanak tagállamonként tagállami szenátusi, tagállami alsóházi és más választások is.

Mi ennek a ritmusnak az értelme? Meg lehetne az elnököt, a házat, a szenátust is választani egyszerre.

Mindent lehetne egyszerre, de az szembe menne az alapító atyák logikájával. Ők alapvetően a hatalmi ágak elkülönítésének és eltérő megválasztási módjának a prioritása miatt találták ki, hogy legyen három különböző hatalmi ág, a bírósági, a végrehajtói és a törvényhozói, ezen belül is van kétfajta hatalmi logikával működő ház. Az alsóház, ahol mindenki két évre kerül csak megválasztásra eredeti terv szerint, és alapvetően megfigyelhetjük, hogy most is így működik, sokkal közelebb van a „néphez”. Alapvetően ők a helyi ügyekkel, mindennapi ügyekkel foglalkoznak és a kétéves választási ciklus miatt alapvetően pörgő, ütköző, harcos háznak is lehetne mondani. A felsőház, a szenátus logikája kicsit más, ott hat évre választják meg a szenátorokat és a teljes állam választ mindig szenátort. A szenátor dolga, hogy hat éven keresztül képviselje az állam érdekeit Washingtonban. Ott a helyettes államtitkárokat és a nagyköveteket szenátusi jóváhagyással és afölött lehet csak kinevezni, az elnök segédletét és tanácsadási feladatát is ellátják, azért vannak hat évre megválasztva, hogy ezt helyesen tudják. Az a logika, hogy ezt a hat évet felosztják háromra, és ezért van, hogy csak a szenátorok egyharmadát választják most meg. Ez a logikája az alsó- és a felsőház közötti különböző ritmusoknak. Meg lehetne egyszerre tartani ezeket a választásokat, de akkor nagyon más Amerikát élnénk meg.

Mi a legfontosabb az amerikai politikában? Az elnök, a ház, a szenátus?

Három különböző hatalmi ág van, a bíróság, a törvényhozás és a végrehajtó hatalom, de ezeket úgy kell felfogni, hogy nem három különböző hatalmi rendszer van, hanem van a hatalom, és a három ág verseng a hatalomért. Hogy melyik a legfontosabb, az ügyenként, típusonként, korszakonként és a megítélés alapján és személyhez kötődően változik és eltér.

Melyiknek mi a hatásköre? Mi a háznak, mi a szenátusnak és persze, mi az elnöké?

Van egy ideáltipikusan elképzelhető hatáskör, amit leírnak papíron, és utána van a valóság. Kezdjük az ideáltipikus működési körrel! Az alsóháznak alapvetően az a feladata, hogy törvényjavaslatokat találjon ki. A szenátusnak az a feladata, hogy ezt valamilyen módon temperálja, picit próbálja meg olyan érdekek mentén is kidolgozni, ami hosszabb távra és az államonkénti eltérés és a prioritás rendszerébe beleillik. A két ház utána úgynevezett konferenciabizottságokon megpróbálja egybedolgozni a két törvényjavaslatot, és csak olyan törvényjavaslat lehet később törvény, amit mind a két ház jóváhagy. A törvényhozási folyamatban az elnök feladata, hogy aláírja a törvényt, de nem kell minden törvényt aláírnia, dönthet úgy, hogy megvétózza, ami egy roppant érdekes jogosítvány budapesti szemmel nézve. Vétó esetén a törvényjavaslat visszakerül az alsó- és a felsőházhoz, és ha kellően nagy támogatottságot élvez, ha kétharmaddal megszavazza a szenátus és az alsóház is vagy háromnegyeddel, akkor felülírhatják az elnöki vétót és a javaslat mégiscsak törvény lesz. Ez így néz ki ideáltipikusan. Ha konkrét ügyről beszélgetünk, Budapestről nézve mindenképpen a legérdekesebb és legfontosabb kérdéskör a külpolitika, illetve a háborús jogkörök és hatalmi körök megoszlása. Az Egyesült Államok alkotmánya azt mondja ki, hogy a kongresszusnál, tehát a közvetlenül megválasztott törvényhozó hatalomnál van az a hatalom, hogy háborút indítson és hogy háborút finanszírozzon. Ám a valóságban azt éljük meg, hogy 1941 óta nem volt háborús üzenete a kongresszusnak, hanem az elnök és az elnöki hatalom folytatta le az afganisztáni háborút, az iraki háborút, a vietnami háborút, amit mi háborúnak hívunk, de az amerikai jog nem háborúnak nevezi, mert azt csak a kongresszus indíthatta volna el, hanem különböző konfliktusnak, illetve háborútól eltérő harci kampányoknak. Emellett érdemes az alsóház és a felsőház között is különbséget tenni. Az alsóház külpolitikailag alapvetően a belpolitikai érdekek képviseletében van jelen. Van ugyan egy külpolitikával foglalkozó bizottsága, de kevéssé befolyásos. A szenátus viszont jóval komolyabb hatalmat tudna képviselni, mert van egy tanácsadó bizottsága, amit az elnöknek meg kell hallgatnia. Hogy mikor teszi meg és mikor nem, az egy másik kérdés. Az elmúlt hetven évben azt élhetjük meg, hogy az alsó- és a felsőház is hagyta, hogy az elnök elvegye a háborús hatalommal való élés jogát. Amíg az elnökök különböző kreatív módokon indítottak konfliktusokat, a számonkérés a kongresszus részéről gyakran elmaradt. Megpróbálták különböző törvényjavaslatokkal rákényszeríteni az elnököt, hogy számoljon be harminc nap után vagy csak akkor kaphat extra forrást, ha hatvan nap utáni konfliktusba viszi az Egyesült Államokat bele, de ezt hol számon kérték, hol nem. Az Egyesült Államok kongresszusi képviselői valahol félnek háborús kérdésekben nyíltan szavazni, leginkább is azért, mert ezeket a szavazatokat megjegyzi az Egyesült Államok választópolgára és a törvényhozásban ülő képviselő nem szeretné, hogy egy később, már más megítélés alá eső háború kapcsán őt számon kérjék.

Áttelepíti a felelősséget az elnökre, akinek úgyis meg kell küzdenie egy következő elnökválasztáson, verjék le rajta, ha a háború rosszul sikerült?

Nagyon érdekes kérdés, hogy az ok-okozati folyamat honnan indul, hogy áttelepíti a felelősséget, vagy az elnök veszi el. Talán a kettő együtthatása figyelhető meg, ez így volt jó mindenkinek.

Azért ludasok, mert mind a kettő megpróbált ebből nyerni valamit?

Az alapító atyák így találták ki a rendszert, azt úgy szerették volna, hogy ilyet ne nagyon lehessen megtenni, tessék szépen a kongresszust is belevonni az ilyen ügyekbe. Ezek a belpolitikai kockázatcsökkentő lépések alapvetően az amerikai külpolitikai érdekérvényesítési képességet csökkentik, mert például az Egyesült Államok elnöke, nagyjából Obama elnökségéhez kötődően, de már előtte is megjelent, egyre kevesebb olyan államközi szerződést alkotott meg, amihez kikérte a szenátus jóváhagyását és ratifikációját is, hanem különböző elnöki hatalommal bíró egyezményeket hozott létre, kihagyva ezzel a szenátust, ami nem mindig vonta felelősségre, például az iráni nukleáris alku. Az Egyesült Államok külpolitikai logikájának érdekérvényesítő képessége csökken, ha csak az elnök hagy jóvá egy egyezményt, hiszen akkor a következő elnök abból simán kiléphet, és a hatalmi legitimációs folyamat beágyazottságának mértéke csökken. Ők azt szerették volna, hogy ezt tessék szépen megvitatni, az alsóház és a felsőház, esetenként a felsőház és az elnök között.

Ezek szerint az elnök aláírása egy megállapodáson nem olyan vastag, minthogyha ratifikálták volna?

Nem, jóval vékonyabb, a szenátus által ratifikált szerződések időtállóbbak. Az Egyesült Államok elnöke által létrehozott egyezmények jóval rövidebbek és sokkal inkább belpolitikai és más esetekben külpolitikai kockázatnak kitettek.

Az egész világ azt latolgatja, hogy mi fog történni, ha valamelyik házban nem az éppen regnáló elnök pártja adja a többséget. Mi történik az egyik házban, ha nem ő adja a többséget, mi történik, ha mind a két házban elbukja?

Nagyon gyakran van az, hogy az elnök az egyik párt hatalmát képviseli, míg a kongresszus legalább egyik házát, de esetenként mind a két házat másik párthatalom adja. Alapvetően a rendszer valamennyire hozzá van szokva, hogy eltérő pártok uralják legalább a kongresszus alső házát és az elnöki hatalmat, ugyanakkor a Trump-, Obama-éra előtti időszakban működött ez jól, mert erre vannak különböző érdekegyezséget nyomás alá helyező, vitát előmozdító folyamatok az Egyesült Államok rendszerében. Az Egyesült Államok annyira két egymással teljesen szembemenő táborra oszlott, hogy kétpárti megegyezési javaslatok felé nyomták a rendszert, hogy ha nem tudod egyedül, akkor tessék szépen kétpártira kidolgozni, ez megszűnt. Ezt abban tudjuk például konkrétan mérni, hogy az elmúlt tíz évben a minimálisra csökkent a kétpárti törvényjavaslatok átvitele, és inkább polarizált döntések vannak.

Nincsenek ott olyan úgynevezett napi politikán fölül álló ügyek, amelyeket mind a két nagy párt ilyennek tekint, ahol a pártok közötti együttműködés létrejöhetne? Mind a két oldalnak van saját biztos megoldása a kérdésre?

Egyre kevesebb az olyan ügy, amiben mind a két párt egyetért. Alapvetően talán a Kínával és az Oroszországgal való versengés megnyerése, amire ezt lehetne mondani. De ha megnézzük az energiapolitika kérdését, nincs egyetértés, megnézzük az abortusz kérdését, nincs egyetértés. Egyre kevesebb ezen ügyek száma. Ez pontosan minek tulajdonítható? A legáltalánosabb politikatudományi válasz, hogy az elitet terheli a felelősség, mert neki lett volna hatalma ezt a polarizáltságot valamilyen módon visszaszorítani.

Elméletileg mi marad egy hivatalban lévő elnöknek, ha mind a két házat elveszíti a saját pártja? Mivel kormányoz? Rendeletekkel?

A törvényhozáson kívüli kormányzati működtetési hatalom megmarad az elnöknél. Például az Egyesült Államok elnöke beterjeszti a kongresszusnak év elején, hogy jövő évre milyen büdzsétervet szeretne, ezt hívjuk az elnök büdzséjének. A kongresszus megvitatja, és jó esetben visszadobja az elnöknek, aki módosítja, nem módosítja, megy a bokszmeccs. Ha nincs megállapodás, akkor alapvetően arra jut el a rendszer, hogy elkezdi nem fizetni az amerikai köztisztviselőket. A rendszer úgy van kitalálva, hogy az amerikai köztisztviselők nem fizetése, tehát pénz nélküli kötelező szabadságra küldése akkora politikai nyomást helyez a pártokra, hogy valaki kénytelen azt mondani, hogy jó, akkor mégiscsak találjunk valamifajta kompromisszumos megállapodást.

Volt ilyen többször is.

Itthon ez egy értelmezhetetlen fogalom…

Állami alkalmazottak nem kapnak fizetést, akár heteken keresztül is.

Akár heteken keresztül is, és megy a politikai bokszmeccs, hogy ez kinek a hibája, és előbb-utóbb azt mondja az amerikai állam- és választópolgár, hogy nem érdekel, de oldjátok meg. Ha nincs megállapodás, akkor egy úgynevezett, az amerikai szakkifejezéssel continuing resolution, CR következik, ez azt jelenti, hogy az előző évi büdzsének a kötelező minimumát viszik tovább és azt hozzák létre, új pénzt nem lehet elosztani, új pénzt nem lehet kitalálni, és a múltbéli, előző évi büdzsét is csak egy redukált formában viszik tovább. Ez alapvetően kiszámíthatatlanságot okoz a rendszerben, illetve az elnök mozgásterét komolyan csökkenti, mert ha nem tud együtt dolgozni a kongresszussal, főleg a költségvetést érintő kérdésekben, akkor az problémás. De mindig vannak kreatív megoldások, amik ettől eltérő módon az elnök prioritásait érvényre tudják juttatni.

Az elnök kreatív megoldásai vagy pártközi kreatív megoldások? Netán alkuk, hogy én megszavazom neked ott a te kerületedben azt a vasutat, és akkor te nekem megcsinálod itt ezt?

Ez az amerikai politika alapvetése, ezért is figyelhetjük meg például a védelmi komplexum minden államban lévő jelenlétét, úgy szavazzák meg a törvényeket, hogy akkor mindenkinek jut valami ebből. Ezt a kompromisszumos háttérpolitizálást lókupeckedésnek is szokták mondani. Bismarck azt mondta, hogy két dolognál ne nézze az ember, hogy hogyan készül, a kolbászoknál és a törvényeknél. A polarizáltság miatti Amerika-képek közötti megoszlás olyan mértéket ölt, hogy felülírja ezt a kompromisszumkeresési logikát, és ez általában bénultsághoz vezet. azt lehet megélni, hogy nem haladunk, mert túl távol van a két párt Amerika-képe egymástól.

De mi írja felül a kompromisszumkeresés vágyát? A saját politikai táborok ideológiájához való kötöttség? Hogy megbünteti a választó, ha onnan nagyon elbitangol?

Szakirodalom erről még nincs igazán, ez az aktuálpolitika kérdése. Részint természetesen az érdekalapú választási félelem miatt nem, a másik, ez az elképzelt értékalapú különbség, hogy merre is kellene mennie az Egyesült Államoknak. A harmadik pedig talán az időhiány leképeződése. Mert akkor működnek jól a kompromisszumos történetek, ha valahol tudjuk, hogy jó, ezen most én engedek, de úgyis lesz következő, amikor neked kell engedni, és az Egyesült Államok történetében azt láthatjuk, hogy alapvetően egyre több és több hatalmat szereztek, egészen 2010-ig, maradjunk az Egyesült Államok unipoláris gondolatának végéig. Az amerikai állampolgár tíz évvel ezelőttig azt élte meg, hogy nem kell neki zéróösszegű játszmaként felfognia a politizálást, mert folyamatosan terjeszkedett a hatalma, persze ez a világ többi hatalma kárára. Viszont ez az első olyan amerikai generáció, amelyik már nem él jobban, mint a szülei.

Az, hogy az első olyan amerikai generáció, amelyik már nem él jobban, mint a szülei, visszahat a politikára? A politikának erre kell reagálnia, ezért polarizálódik?

A politika reagál alapvetően az én meglátásomban. Ha nem tudunk pártként arra ígéretet tenni, hogy a jövő jobb lesz, akkor a pártalapú identitások kérdésének logikája valamelyest átalakul. Talán ott még nem tartunk, hogy a kapitalista világberendezkedés és a globalizációs folyamatok megkérdőjelezéséről beszélgessünk, ugyanakkor ezt érdemes valamilyen módon összekötni azzal, hogy mind Bernie Sanders, mind Donald Trump talán populistábbnak nevezhető üzenetei jobban megfogták az Egyesült Államok választópolgárait, és itt igazából mindegy, hogy melyik jelöltről beszélgetünk. A lényeg, hogy a folyamat ugyanaz. Ha valahol a jövő árnyéka lerövidül és nem tudok annyira hosszan gondolkodni előre, hogy úgyis jobb lesz, akkor átalakul, hogy pontosan mivel is tudom megfogni a választópolgárokat.

Amerikában populistának lenni negatív dolog? Mert itt mifelénk van ennek a kifejezésnek egy negatív hangulata.

Az Egyesült Államokban a populista eszközök ugyanúgy kapnak valamifajta negatív felhangot. Legalábbis ebbe az ideáltipikus berendezkedésbe szerették volna az Egyesült Államok alapító atyái a rendszert tolni. De a hatalmat, és ezt ők valószínűleg jól tudták, nagyon nehéz keretek közé szorítani az Egyesült Államok rendszerein belül. Valahol az Egyesült Államok állampolgárai és választópolgárai által a saját intézményeibe vetett hit csökken, és ez kötődik össze azzal, ha nem élek jobban jövőre, akkor sokkal jobban elkezdem megnézni, hogy most éppen hogyan is élek. Talán ezért van az, hogy egyre jobban azt veszik észre, hogy az intézményeik átpolitizálódtak. Természetesen eddig is politikai tevékenységet folytattak, ugyanakkor a gazdasági logika miatt egyre jobban átpolitizálódtak, egyértelműbben, nyíltabban pártpolitikai érdekek felfedezhetők mögötte. Lassan odáig jutnak, hogy meg kell kérdőjelezzék az alapító okiratokban lerakott logika kérdéseit, mert már a Legfelsőbb Bíróság is átpolitizálódással van vádolva, a bírák is átpolitizálódással vannak vádolva, ami nem újkeletű dolog, mert Franklin Delano Roosevelt is ezzel vádolta őket, amikor kitalálta a harmincas-negyvenes években, hogy kibővíti a számukat.

Mi várható Amerikától Oroszország ukrajnai háborújában a félidős választás után?

Ha mind a két házat a Demokrata Párt húzza be, akkor nagy változás nem várható, legfeljebb finomhangolás. Ha a Republikánus Párt húzza be az alsóházat, akkor vélhetően akadályoztatás, talán így tudom legkönnyebben megfogalmazni. Ugyanakkor két különböző logika ütközik, ami erre a kérdésre választ adhat. Az első a külpolitikai, a másik meg a belpolitikai logika. A külpolitikai logikában a Demokrata és a Republikánus Párt között egyetértés van, és ha eltekintünk a párttól, akkor azt lehet mondani, az Amerikai Egyesült Államok választópolgára számára, az Amerikai Egyesült Államok mint intézmény számára, Oroszországot nem lehet nyerni hagyni. A nagyobb kérdés az, hogy mit jelent a nyerni hagyni és hogy milyen áron lehet nem nyerni hagyni. A vélhető reakció egyértelműen kimondható, a Biden-adminisztráció mozgástere szűkülni fog. S akkor itt jön be a belpolitikai logika, mert az Egyesült Államok Republikánus Pártjának szavazói és Republikánus Párt azzal fog példálózni és azzal fog vélhetően pozíciót fogni, hogy arról a pénzmennyiségről, illetve segélyről, amit Ukrajnának ad az Egyesült Államok, meg fogja kérdezni, kinek a kárára történik. Az Egyesült Államok állampolgárainak adója Ukrajnába megy. Ezért az mindenképpen elmondható, hogy felcímkézésre fognak kerülni ezek a pénzek. A nagyobb kérdés, hogy ez makropolitikai változást fog-e hozni, tehát az Egyesült Államok külpolitikai hatalma nagyrészt az elnöknél van. Van a kongresszusnak hatalma, de egyre jobban átadta egy ideje az elnök vonalára, bár pont a pénzügyi vonalon azért megmaradt hatalma. Kérdés, hogy valamifajta módon szeretnék-e más logika alá vetetni ezt a külpolitikai történetet a belpolitikai folyamatok által, tehát megpróbálják-e rábírni az Egyesült Államok elnökét arra, hogy abba az irányba vigye el a tárgyalásokat, hogy a kérdést valamilyen módon le kell rendezni. Itt az a nagy kérdés, hogy mennyire rövid távon gondolkodik az Egyesült Államok, vagy mennyire hosszú távon. Ha az orosz–ukrán háborút nem tudja úgy lezáratni, hogy ő hiteles, hegemón szerepet tudjon kimutatni a szövetségesei és a világ többi állama felé, akkor a következő, számára még fontosabb kérdésben, a Kínával való versengésben nem tud annyira hiteles szövetségesi elköteleződést szerezni, mint ha a saját érdekei szerint pozitívan tudja lezárni az orosz–ukrán háborút.

Amerikának erőt kell mutatnia egy orosz–ukrán háború rendezésében ahhoz, hogy minden más ügyben erős és hiteles partner legyen? Így kell elképzelni?

Nagyobb eséllyel fogja tudni a nemzetközi hatalmi rendszert a saját érdekei szerint formálni, ha ebben az esetben is érvényre tudja juttatni a saját érdekeit, és ezt nemcsak ő látja, hanem láttatni is tudja másokkal. Ugyanakkor ez a külpolitika, a nemzetközi kapcsolatok logikája, a belpolitikai folyamatok gyakran mást okoznak, és számomra még nem teljesen tiszta, hogy pontosan mit is fog hozni a kettő metszete.

Ha a republikánusok és a demokraták egyetértenek abban, hogy Oroszországot nem lehet nyerni hagyni Ukrajnában, akkor azt hogyan képzelik el? Ennek több módja is lehet, például az ukránokat rávenni arra, hogy kössenek valamilyen olyan békét, ami nem néz ki olyan nagyon rosszul, vagy az oroszokat végleg megverni?

Ezt a pártokon belül is eltérően értelmezik. Nincs egyszerű és rövid válasz erre a kérdésre. Az alapvető különbség talán az, hogy mit gondolnak az orosz–ukrán háború tipológiai identitásáról, hogy mit gondolnak arról, hogy mi a háború. A Demokrata Párt alapvetően liberális világrendi narratívájában az Egyesült Államok jót hoz, és csak jót tud tenni, ezért az európai biztonsági architektúra fenntartása nemcsak az Egyesült Államok érdeke, hanem az univerzális értékek világlátásának, a liberális nemzetközi kapcsolatok elméleti terjedésének is. Na, ezt csak egy olyan nagyhatalom tudja így kimondani, amelyik folyamatosan nyert történelme folyamán és azért hisznek ebben sokan az Egyesült Államokban. A Republikánus Párt, leegyszerűsítve, ennél realistábban nézi ezt a történetet és bár a Demokrata Párt is azt mondja, hogy Amerika az első és az Egyesült Államok külpolitikája az Egyesült Államok érdekeit szolgálja, a Republikánus Párt ezt rövidebb időtávon is kezeli. Azt feltételezem, hogy azért is lesz valaki republikánus politikus, mert azt gondolja, hogy itt az Egyesült Államok érdeke az, hogy egy jó megoldást találjanak. Azt, hogy valamilyen területfelosztást nem de jure, hanem de facto módon szemet hunyva mégiscsak elérjenek, hogy a többi prioritásuk felé, Kínára, saját technológiai versenyképességükre, energiahegemóniára és hasonlókra tudják az erőforrásokat átfordítani.

Szorítja az Egyesült Államokat az idő, amikor az erőforrásokat át akarja konvertálni a Kínával való versenyre?

Makroszinten alapvetően az látható, hogy az Egyesült Államok a Kínával való versengését egy ideig, a saját érdekei szempontjából egy hibás feltételezés jellemezte, mely szerint a liberális gazdasági rendszer hatásaival egyszer csak Kína majd beáll az Amerikához „hasonló” államok körébe, és egyszer csak demokratizálódik. Ez nem történt meg, illetve Hszi Csin-ping újraválasztásával egyértelműen vége lett a kínai „bújtasd el az erődet, várd ki az idődet” külpolitikai logikának, és sokkal asszertívebb politikát folytatnak és nemcsak regionális hatalomra törnek. Az Egyesült Államok számára az a nehézség – és a Biden-adminisztráció ebből a szempontból folytatja a Trump-adminisztrációt, ami folytatta az Obama-adminisztrációt, ami folytatta a Bush-adminisztrációt –, hogy a kínaiakkal már nem lehet ezt a fajta megoldást keresni. Ez nagyon jelentős erőforrásigényt fog jelenteni az Egyesült Államoknak. Az elsődleges logika, amivel vélhetően visszaesnek, az a hidegháborús logika, mert az amerikaiak számára ők megnyerték a hidegháborút, pedig azért én politikatudósként inkább azt mondanám, hogy a szovjetek vesztették el, ez nagyon fontos, tehát megpróbálnak valamifajta gazdasági hidegháborús logikával erőfölényt tartani a kínaiak felé. De a kínaiak most már akkorák gazdaságilag, mint az Egyesült Államok, és ezért a gazdasági hatalomhoz kötődő más eszközökhöz is hozzá fognak nyúlni az Egyesült Államok vezetői.

Tajvan kérdését a republikánusok hogyan kívánják kezelni?

Tajvan kérdése roppant megosztó az Egyesült Államok politikai beszédterei mögött, mert az, hogy mit mondanak, az egy érdekalapú logika. Jól működött eddig az a Kína-politika, amelyben fegyvert adtak Tajvannak meg demokráciavonalon felépítették, illetve katonai bázisként kezelték Kínával szemben. Azt gondolom, hogy az Egyesült Államok és a washingtoni elit úgy gondolhatja, azzal jobban járna, ha a lépéskényszert a kínaiakra nyomja át, megpróbálja a kínai vezetést veszít‒veszít szituációba belekényszeríteni. A Nancy Pelosi-látogatással, hasonló látogatásokkal az Egyesült Államok mutatja, hogy van egy Kuba hozzátok közel, pepitában, Tajvan roppant jól körbevédett, roppant jól körbebástyázott. Meglátjuk, hogy a kínaiaknak van-e stratégiai türelmük és azt mondják, hogy ők megnyerik hosszú távon vagy kell-e ütközőpontig vinni a helyzetet.

Mi volt ennek a félidős választásnak a témalistája?

A háború kérdése alapvetően áttematizálta az Egyesült Államokat és annak a gazdasági hatásai is. A legfőbb téma szinte minden ottani választásban a gazdaság, magas az infláció, magasak voltak a benzinárak, láttuk, hogy Biden elnök sok olyan pártpolitikai lépést tett, amivel megpróbálta a gazdaság negatív hatását csökkenteni. Ugyanakkor, ha megnézzük a közvélemény-kutatásokat, mindvégig azt mutatták, hogy a republikánusok visszafogják az alsó- és a felsőházat is komolyan szerezni. Utána tavasz végén, nyár elején az abortuszdöntés, az Egyesült Államok legfelsőbb bíróságának azon döntése, hogy az abortuszhoz való jogi védelmet hozó döntést hatályon kívül helyezi és ezt a kérdéskört a hatalmi logikában visszadelegálja a tagállamokhoz, komoly mobilizáló hatással volt a Demokrata Párt híveire, illetve valószínűleg a Republikánus Párt egyes szavazói számára is, megnőtt a demokraták támogatottsága. Viszont ahogy az abortuszkérdés egyre jobban lekerült a napirendről, újra előretört a gazdaság és az infláció kérdése. A Republikánus Párt alapvetően azt szerette volna, hogy ez a választás a Biden-adminisztráció sikertelenségeiről szóljon, leginkább is kiemelve a gazdasági problémákat. A Biden-adminisztráció ezt megpróbálta a saját eszközeivel, pártpolitikai vonalon kezelni, de nem mindig sikerült. A Biden-adminisztráció meg a demokraták megpróbálták elterelni a saját kormányzati, elnöki hibáikról, illetve nagyon alacsony támogatottságukról a figyelmet és inkább megpróbálták a demokráciára ráhúzni. A Demokrata Párt vezetői azt mondták, hogy ezen a választáson a demokrácia sorsa a kérdés, tehát aki nem rájuk szavaz, az antidemokratikus módon viselkedik. Azért ez egy elég erős üzenet volt, ráadásul erre a Republikánus Párt azt mondta, hogy a szavazás végeredményétől függetlenül kellene demokrácia, és ez beleillik ebbe az egész komplexebb gondolkodásba, hogy a demokrácia az, amit Amerika csinál vagy pedig van Amerikától független demokrácia.

Ron DeSantis hatalmas győzelme Floridában kinek rosszabb? Biden elnöknek vagy Donald Trumpnak?

Mind a kettőjüknek rossz, bár vélhetően a Demokrata Párt számára a legrosszabb. Én jelenleg úgy gondolom, hogy Biden kora, sikertelensége, alultámogatottsága miatt nem az ő számára lesz ez igazán fontos kérdés, mert az ő számára csak az van, hogy megint egy republikánus kormányzó marad Floridában, tehát ő nem itt az igazi vesztes, hanem a Demokrata Párt, mert Ron DeSantis egy nemzeti szinten is ismert, jól felkészült, Floridát jól vezető politikus volt, még az ellenfelei is ezt mondják. Kényes témákban is, a Covid kezelésében is, nemcsak a Republikánus Párttal szimpatizálók, hanem a függetlenek által is elfogadott törvényeket hozott. Donald Trump számára igazából nem DeSantis sikere szerintem a nagyon fájó pont, hanem az ő általa alapvetően az előválasztási logikába beleillő folyamatok kevésbé sikeressége. Azt lehetett észrevenni, hogy az Egyesült Államok mind a két pártja intézményesült előválasztást tart. Ez azt jelenti, hogy először a jelöltnek meg kell vívnia a többi párton belüli ellenfelével és legyőzni őket, mielőtt nemzeti szinten a másik párt jelöltjével is meg tud vívni. Ez azt a furcsa logikát eredményezte, hogy Donald Trump azt érte el, és ezt sikeresen elérte, hogy a jelöltek, akiket a Republikánus Párt állított nemzeti szinten, négyötöd részben az ő jelöltjei voltak vagy az őáltala jelöltek kerültek hatalomra. Ez siker Donald Trump számára, akinek első vagy egyik prioritás, hogy a Republikánus Párt felett átvegye az uralmat. Viszont azzal, hogy nem sikerült elérni azt a nagy vörös hullámot, amit prognosztizáltak, most abba a logikába esik bele, hogy mi történik, ha ezt arra fogják ráfogni, hogy az ő jelöltjei voltak ott és nem a tradicionálisabb, úgynevezett establishment republikánus jelöltek. Nagyon érdekes lesz, hogy mit reagál Donald Trump. Megpróbál előmenekülni és a saját sérthetetlenségének mítoszával pár napon belül bejelenti, hogy márpedig ő indul két évvel a választás előtt megverni a potenciális legnagyobb kihívóját, DeSantist, vagy pedig kivár.

Milyen az Amerikában, ha egy pártot valaki ural?

Röviden arról van szó, hogy a pártok logikája jóval gyengébb intézményi normatív hatalommal rendelkezik, mint például nálunk. A pártidentitási kérdés az egyéni választóknál csak egy faktor, ami alapján szavaznak, gyakran a jelölt szimpatikus mivolta, a közéleti tevékenysége, a körzeti tevékenysége, a megítélése is belejátszik ebbe. Tíz évvel ezelőtt még igazabb lett volna, amikor a kétpárti egyezmények és az átszavazások vonalát jobban megfigyelhettük, a pártok közötti szélek gyakran jobban átfedésben voltak, tehát a Demokrata Párt bal széle, most itt nem úgy bal meg jobb, mert a Republikánus Párt jobb széle gyakran jobban együtt szavazott, mint a pártok közepei. Ez azért van, mert valahol a saját kerületük és a saját államuk identitása annyiban másabb más államtól, hogy így tudták jól képviselni a választópolgáraikat. Ez egyre jobban megszűnik, amiről beszéltünk, a kétpártiság új logikájába térünk bele.

Mi a demokraták reménye ebben a helyzetben?

A Demokrata Párt reménye alapvetően az, hogy hamar eldönti Biden elnök, hogy nem indul. Nagyon nehezen tudom elképzelni, hogy Biden elnök bármilyen más érvvel tudna indulni, minthogy ő már egyszer legalább megverte Trumpot. Bízhatnak abban, hogy sikerül egy alapvetően a negatív kormányzati értékelésen kívül álló demokrata jelöltet felépíteni a következő két évben, mint például Gavin Newsom kaliforniai kormányzó, aki már megpróbálta összetűzni a bajszát Greg Abbott texasi kormányzóval vagy épp Ron DeSantis kormányzóval. Vagy pedig abban bízhatnak, hogy Trump és DeSantis olyan szintű belharcot folytat a republikánus jelöltség megszerzésére a republikánus előválasztásban, értsük a következő két évben, hogy egyszerűen ők úgy nyerik meg a 2024-es választást, hogy nem is kellett sokat lerakni az asztalra.

Kamala Harris szóba sem jön?

Szóba sem jön, még Biden elnöknél is alacsonyabb támogatottsági és magasabb elutasítottsági mutatókat mutat. Alapvetően ő volt a Demokrata Párt bizodalma, de nem teljesített úgy, ahogy ezt elvárták volna.

Nyitókép: MTI/AP/J. Scott Applewhite

Kapcsolódó hang

Mártonffy Balázs az Arénában
 
A címlapról ajánljuk

×
×

Iratkozzon fel hírlevelünkre

és nem marad le az Infostart legfontosabb híreiről.
FELIRATKOZOM
×
INFOSTART
 
INFORÁDIÓ
PARTNEREINK
Sixt    iCom
infostart
AZ INFORÁDIÓ HÍRPORTÁLJA 
 
 

Médiaszolgáltatási tevékenységét a Médiatanács a Médiatanács Támogatási Program keretében támogatja.

NMHH
Az Év Honlapja 2018