Karácsony a szeretet, meg a család ünnepe, de most úgy fogunk ünnepelni, hogy nem lehet mindenki ott, akit szeretünk. Ezt hogy lehet megemészteni?

Két dolgot tudunk tenni. Az egyik, hogy nem utáljuk nagyon ezt a helyzetet. Ez ugye az alapbeállítódásunk lenne, ez a Covid-helyzet következtében előállt korlátozott életforma megítélhető úgy is, hogy ebből most már elegünk van, érthető módon haragszunk mindenre és mindenkire, amiért ezt így kell csinálni, és ez egy sötétszürke árnyalattal von be mindent. Vagy azt mondjuk, hogy oké, most akkor ez a lehetőség van, ebből lehet választani. Még örülhetünk neki, hogy a XXI. század technikája a szolgálatunkra áll. Egyszerűen tudomásul kell vennünk, hogy az az élethelyzet, amibe kerültünk, most sehogyan máshogyan nem oldható meg, csak nagyon nagy veszélyekkel, ami azért remélem, hogy sokaknak tiltást jelent valóban. Ha úgy döntenek az emberek, hogy kihozzák a legtöbbet a helyzetből, akkor nem a vírus győzött, hanem a maradék pozitív érzelmeinket sikerül megmenteni. Ha elgyötörve, rossz hangulatban, keserűen töltjük ezt a három napot, és csak a sérelmeinket látjuk az orrunk előtt, akkor kicsit azért a vírus győzött.

Mennyire választás kérdése a hozzáállásunk ehhez a helyzethez?

Az érzelmeink nagyon nagy hányada tudattalan eredeztetéssel úgy működik, hogy azt érezzük, hogy ez egyáltalán nem befolyásolható, viszont azért van tudatosságra lehetőség akkor, amikor az ember leül egy székre, és eldönti, hogy min fog igyekezni ebben a három napban. Hogy képes-e arra, hogy megpróbálja tudatosan áthangolni a saját érzelmeit. Ha valaki tudja, hogy ő alapvetően depresszív és pesszimista személyiség, most tudatosan eldöntheti, ha a családjában van olyan, aki nála pozitívabb és vidámabb még ebben a helyzetben is, hogy őt megpróbálja úgy hallgatni, hogy tényleg figyel rá és megpróbálja kimozdítani saját magát abból az érzelmi helyzetből, amiben van. Én nem gondolom, hogy varázsolnunk kell. Azt sem gondolom, hogy a lehetetlent kéne most magunk elé állítani, de az ember valamennyire felelős azért, hogy a napjainak az érzelmi áthangolására odafigyel-e. Most azok a napok vannak, amikor érdemes odafigyelni arra, ha negatív tartományban hullámzik a hangulatunk, érdemes leülni és nyugodtan végiggondolni, hogy mi volt nagyon rossz, mi az, ami most is nagyon rossz. Nyilván sokan lesznek, akik egyedül ülnek egy lakásban, és az nagyon-nagyon rossz. A magányérzés még jobban fokozódhat, de nem lesz jobb attól, ha tehetetlen passzivitással ezt még hagyjuk is. Én mindenkit arra biztatnék, hogy ne engedje, az attitűd áthangolható, muszáj most megtenni.

Mit kezdjünk az olyan élet-halál kérdésnek tűnő dilemmákkal, hogy a nagyszülő lehet, hogy ezen a karácsonyon láthatná utoljára az unokáját, mert olyan életkorban van, de nem engedjük, hogy jöjjön, mert attól félünk, hogy a Covid megöli?

Ez a dilemma már úgy van feltéve, hogy vagy most, vagy soha. De az, hogy két-három hónap múlva már vakcinával ellátva visszatérhetünk az életünkhöz, azt jelenti, hogy amit most meg kell tenni, az nem a karácsony teljes eltüntetése és a végzetes helyzetek valósággá változtatása, hanem egyfajta rugalmasság. Azt mondjuk, hogy jó, akkor most lehet, hogy áprilisban lesz karácsony és a húsvétot kipótoljuk a karácsonnyal is. Itt hónapokról van csak szó. De nyilván már jelzi az úgynevezett élet-halál kérdések megjelenését is az a fajta gondolkodás, ami a kritikus helyzetekben, felfokozott érzelmek között azonnal kimagaslik a mindennapi életben, hogy az ember sorstragédiaként aposztrofál olyan dolgokat, amiket, ha egy kicsit higgadtabban nézne, akkor nem mondaná ezt.

Hogy lehet egy problémát méretezni annak, aki még hasonló problémában sem volt?

Ha relativizálni kell a helyzetet és megnézni a valódi nehézséget, akkor nézzünk meg egy katasztrófafilmet. Most azért az emberek többségének az a legnagyobb baja, hála isten, hogy meg kell változtatni az életformáját a saját egészségügyi biztonsága érdekében. Most a higgadt, józan ész és a valóság hiteles ábrázolása nagyon jót tesz. Ennek érdekében meglehet tenni néhány dolgot, tehát nem kell, mondjuk, a Facebookon és az Instagramon pörgetni azokat a posztokat, bejegyzéseket és fotókat, amelyek pont a dühünket, a haragunkat, a nem tetszésünket fokoznák. Nem kell elkezdeni előre dühöngeni azon, hogy még szilveszterkor sem lehet bulizni. A relatív méretarányosság úgy néz ki, hogy jó, itthon vagyunk, sok probléma van, családi konfliktus, rosszul működő párkapcsolat, nehézségek, veszekedések, beállt egyfajta Covid-fásultság, hogy már az esetszámokat se bírjuk nézni, már nem lehet ennyi negatívumot befogadni, de akkor muszáj áttekerni valamelyest jobb híreket, jobb filmeket nézve, jobb zenéket hallgatva azzal megbékélni, hogy tulajdonképpen a védelmünket szolgálják most ezek az utasítások.

Hogy lehet segíteni valaki másnak a probléma méretezésében?

Jelen pillanatban könnyű helyzetünk van, mert össze lehet számolni, hogy a világon összesen hány millió embernek van ugyanilyen problémája, mint nekünk. Normál üzemmódban minden terapeuta azt szokta mondani, hogy az embernek a saját problémája a legnagyobb, és a saját problémája megélése közben nem tud gondolkodni azon, hogy, mondjuk, Afrikában éheznek. Ez a saját nárcisztikus nézőpontunknak az eredménye, de amikor világjárványban ülünk, akkor viszont azt nem lehet megtenni. Most szerintem könnyebb azt mondani egy ismerősünknek, hogy gondolj már bele, hány millió ember éli ugyanezt. Aki dühöng, annak persze nagyon nehéz és nem is működik, ha azt mondjuk, hogy ne dühöngj, hanem akkor sokkal inkább ajánlanám azt a kérdést, hogy tulajdonképpen miért dühöngsz ennyire? Miért kell haragudni ennyire? Mi változik attól, ha fölmegy a vérnyomásunk és fölrobbanunk? Tudom, hogy van egy ilyen közvélekedés, hogy legjobb a dühöt kiadni, ez bizonyos szempontból igaz, más szempontból meg érdemes kontroll alatt tartani, mert attól, hogy én megkönnyebbülök, hogy leordítottam a másik fejét, semmi nem fog történni. A dühöngő emberek többségében sokkal nagyobb a szorongás, mint az agresszió. A szorongás vezérli az agressziónak ezt a fajta szelepét, amivel ő, ha kiadja ezt az üvöltő haragot, akkor azt reméli, hogy a szorongása enyhül, mert valami önigazolást tud legyártani. De nem így szokott ez működni, a szorongás ettől még marad. Egy igazi dühös embernél a rákérdezés, hogy te tényleg miért vagy ilyen állapotban, lehet, hogy többet segít.

Igen, csak ahhoz bátorság meg türelem kell, hogy az ember utána a választ végighallgassa a Covid kellős közepén.

Ez így van, most két dolog volt érezhető. Azt az utóbbi pár hétben a legtöbb kérdés arra vonatkozott, hogy a szűkülő szociális kapcsolati hálóval mit lehet kezdeni, hogy az emberek egyre kevesebbet beszélgetnek, kevesebb az online találkozó, mint az első hullámban volt. Ez nyilván azt jelzi, hogy az emberek érzelmi tartalékai kimerülőben vannak, és nincs annyi szabad vegyérték másokra. Ha sok ember egyre kevésbé kíváncsi a másikra, akkor kiemelkedni ebből az üvöltéssel lehet. Szóval abszolút érthető ez a jelenség, de bátornak lenni egy ilyen helyzetben azt is jelenti egyben, hogy a válasz, az óceán méretű haraghömpöly első egyharmadánál meg lehet szólalni, hogy figyelj már, azért annyira én sem vagyok jól. Hogy azért figyelj már rám, hogy mit mondasz. Ehhez nyilván fel kell függesztenünk a nagyon sok emberre jellemző tudattalan szeretetreméltósági törekvést, amikor mindent megteszünk, hogy a másik ember jól érezze magát azért, hogy nyugodtak lehessünk, hogy szeretni fognak minket és nem számít, hogy mi hogy érezzük magunkat. Most aki tudja magáról, hogy ő nagyon szívesen segít folyamatosan másokon, viszont nem kapott eddig vissza nagyon semmit, például kipróbálhatja a baráti kapcsolataiban, hogy elmondja: figyelj, én meg úgy érzem magam, hogy.

Családon belül is működhet ez a technika?

Egy szép, nyugodt pillanatban meg lehet beszélni, ez egy párterápiás fogás, hogy legyen egy szignál szó, amikor a másik hirtelenjében túl sok. Másfajta módon kell kommunikálnunk a kapcsolati térben, ennek egy részét megtanultuk az első hullámban. Akkor nagyon sok párkapcsolat megkapta az első felvonást abból, hogy mennyire fura 0–24-ben együtt lenni. De ebben a 0–24-ben az is kiderülhetett, hogy más a személyközi távolságigényük, vagy a másik túl közel van, túl sokat beszél, nagyon fura, hogy a gyerek is állandóan ott van, ezt a hétköznapokhoz valahogy illeszteni kellett. Elméletileg ezzel a tudással a második hullámban már rendelkeztünk. Gyakorlatilag ennek az alkalmazása egy kissé döcögősen indult, mert nyáron mindenki abban reménykedett, hogy ez az egész csak rossz álom volt, és biztos nem lesz második hullám. Lett, még csúnyább lett, mint az előző, így most kicsit kiürült érzelmi konténerrel kellene egymást úgy tolerálni, hogy alkalmazzuk a márciusi tapasztalatokat. Egy párkapcsolat és család csak akkor tud most szerintem jól működni, ha legalább egyetlenegyszer leülnek és azt mondják, hogy vannak dolgok, amiket muszáj betartanunk, mert különben le fogjuk rágni egymás fülét. Ehhez lehet alkalmazni igazi beszélgetést, lehet alkalmazni lélektani társasjátékokat, amikből kiderül a másik igazi lelkiállapota. Nagyon sok olyan segédeszköz van, amit lehet alkalmazni. Spontán egy család működése nem szokott megváltozni, valakinek valamit csinálnia kell, és attól, hogy egy rendszer egyetlen eleme megváltozik, attól a rendszer elkezd egy kicsit változni. Ha egyvalaki észnél van, akkor lassan-lassan át tudja hangolni a többieket. Mondjuk, ki lehet találni most, hogy karácsony másképp lesz, a szilveszter is másképp lesz, hogy akkor hogyan lesz minden nap két óra, amikor mindenki külön vonul, hogy kimennek egy kört sétálni a ház körül, és senki nem sértődik meg. Nem kell rákényszeríteni a másikra új szokásokra, de arra viszont jó lenne figyelmeztetni a másikat, hogy figyelj, lehet, hogy vannak új szokások, amelyeket be kellene vezetni, hogy jobban legyünk együtt.

Bízhatunk-e abban, ha egy ilyen krízist túlélünk, akkor már valószínűleg csak kisebb bajok jönnek, és azokat minden további nélkül túléljük, vagy csak annyi történik, hogy most jegelünk problémákat?

Ami igazán robbanásveszélyes, az robban, azt nem lehet lejegelni, erre bizonyíték az első hullámban a párkapcsolati problémák tömege. A családok nagy hányada nagyon jól kezelte a helyzeteket. A szülők kibírták valahogy a home office, home school együttes és nem könnyű nyomását, és még azért beszélő viszonyban maradtak. Egy családban akkor érződik, hogy van valami, amikor a tagok izolálódnak és kezdenek egy kicsit elnémulni. Egy ilyen furcsa, együtt vagyunk, de mégsem osztunk meg egymással semmi különöset állapot áll elő. Amikor kevesebb lesz a teher és visszatér az élet a normális medrében, amikor az ember visszakapja a szabadságát meg a megszokott életformáját, akkor a furcsaságok elég hamar elmúlnak, és átveszi az öröm a helyét. Szerintem akkor elég nagy megkönnyebbülés lesz, de a párkapcsolati térben felhalmozódó konfliktusok ettől még elő fognak kerülni, csak reményeim szerint egy könnyebb helyzetben jobban megbeszélhetők lesznek, vagy az azokat fenntartó feszültség önmagától tud oldódni, ha két ember egy kicsit ketté tud már menni.

Mi lehet a belenyugvás technikája annak, aki a járványban elvesztett egy olyan embert, akit szeretett?

Nagyon nehéz erre válaszolni, mert a gyászfolyamat ugyanaz, mintha nem Covid-járványban hal meg valamely szerettünk. Ami sokkal inkább megnehezíti, ha az illető nem otthon hunyt el, hanem a kórházban. Most már ugyan be lehet menni látogatni, de volt időszak, amikor nem, nehezen működik teljesen érthető módon a telefonos kapcsolattartás is egy intenzív osztállyal. Ezt a hozzátartozók nagyon nehezen tudják elfogadni olykor. Ebben a helyzetben az elbúcsúzás szürreális volta szokta megnehezíteni, hogy valaki feldolgozza, mi történt. További nehezítő tényező, ha van lelkiismeretfurdalása vagy bűntudata azért, mert az illető azért fertőződött meg, mert együtt csináltak valamilyen programot. Ez a bűntudat hosszan fennmaradó érzés lehet. Ha igazolhatóan valamilyen közös eseményen fertőződtek meg, és az egyik családtag ebbe belehalt, azt a helyzetet fel kell tudni dolgozni, ami csak úgy történhet, hogy el kell fogadni, hogy ez nem szándékos volt, ez véletlen volt, a vírus így csap le. A gyászfolyamatban megjelennek ambivalens érzések, saját plusz fájdalom, bűntudat, lelkiismeretfurdalás, és ezek után és mellett indul el a veszteség feldolgozása. A gyászmunkát most leginkább csak belül, a lakásban lehet elkezdeni, ahogy egyébként is szoktuk ajánlani, ez a visszaemlékezés, az illetőről való beszélgetés, fotók nézegetése, emlékek, élmények felidézése, közös sírás, és minden olyan, amit évszázadok óta a gyászfolyamat indító epizódjainak mondunk. Ki kell nyitni ilyenkor azokat a szelepeket, amelyeken keresztül a fájdalom ki tud jönni. A lelkiismeretfurdalás, bűntudat érzését pedig meg kell próbálni minimalizálni, nem úgy, hogy magunkat egy az egyben felmentjük, hanem úgy, hogy leülünk és tényleg végiggondoljuk, hogy amit véletlenül tettünk, az, ha ide is vezetett, attól mi még nem szándékos elkövetők vagyunk, hanem belezuhantunk egy helyzetbe, amit rosszul kezeltünk.

Van-e ebben a helyzetben a félelemnek egy megfelelő szintje? Vagy a félelem mindig rossz?

Lenne a Covid-helyzetben a félelemnek egy megfelelő szintje, szerintem az összes orvos kollégám ezt szeretné látni már, mert akkor be lenne tartva minden olyan óvintézkedés, amire nagy szükség lenne. A félelemnek van egy olyan racionális, bölcsen betartható és szignálként funkcionáló értelme, amikor arra figyelmeztet, hogy egy helyzetben veszélyek vannak, és erről jobb tudni. A félelem régen is arra szolgált a szorongással együtt, hogy amikor az ősember megy az erdőbe és szembejön a kardfogú tigris, akkor ne az legyen, hogy hú, milyen nagy foga van, hanem hogy huhú, iszkiri, futás. A XXI. századi ember, pláne itt Európában nagyon elszokott az ilyen típusú veszélyektől. Sikerült azt elhinnünk, hogy olyan nagy bajok nincsenek az életben, és most van valami, úgy hívják, hogy Covid-vírus, amitől azért mégiscsak kellene félni. Attól, hogy félünk, még nem fog megváltozni a személyiségünk, nem leszünk gyengék, nem leszünk erőtlenek és nem leszünk nyomorultabbak.

De nem könnyebb félni az irracionális dolgoktól, mint egy meglehetősen racionális dologtól, aminek a neve vírus?

Így van. Alapvetően az emberek nem szeretnek félni irracionális dolgoktól. Megkönnyebbülés, amikor a félelem racionalizálhatóvá válik. Például egy általában is nagyon szorongó ember, amikor kiderül, hogy neki refluxa van, és nem egy bizonytalan nem tudom én mitől fáj állandóan a gyomorszája, akkor szabályosan megkönnyebbül, mert akkor egy konkrét dologtól lehet félni. A vírus egy elég konkrét dolog, bármilyen aprócska, elég konkrét lenyomatot hagy a világban, elég komoly képeket lehet látni, hogyan működik. Ez egy nagyon komoly helyzet. Aki erre azt mondja, hogy nem, és oltástagadó vagy vírustagadó lesz, annak valamilyen más, tudattalan érzelmi érdeke van, valami más módon akar valamilyen megszerzett mindenhatósági potenciállal kiemelkedni az összes többi ember közül, aki szerinte belesüllyedt a tudatlanságba, holott nyilvánvaló, hogy a tudomány XXI. századi álláspontja szerint azoknak van igazuk, akik azt mondják, hogy most azért ez a helyzet itt van.

Elég hosszú volt-e ez az év ahhoz, hogy a pszichológia tudománya fel tudjon állítani hipotéziseket, tudjon kutatni, és utána tudjon állítani valamit arról, ami ebben a világjárványos évben történik az emberekkel?

Nagyon sok kutatás folyik is, a katasztrófapszichológiai szekcióban az első hullámtól kezdve adtak ki anyagokat. Nyilván az elméleti kutatók jelentős tapasztalatot látnak, össze lehet majd rakni, hogy a XXI. században az emberek hogyan reagálnak egy ilyen helyzetben. Fontos kérdéssé válik, hogy az online tér fokozott használata visszahúzható lesz-e, vagy elindította a hógolyót a hegy tetején, és lavina lesz belőle. Lesz ennek egészségügyi, lélektani, információtechnológiai része is. Valamelyik nap nagyon haragudtam, mert megnéztem egy oldalt, ahol ki volt téve az aznapi esetszám és kettővel lejjebb az volt, hogy további halálos vírusokra készülhetünk fel. Miért pont ide kellett tenni, nem elég, hogy most nézem a mostanit, készüljek fel arra, hogy tíz éven belül jöhet még három ilyen? Egy dolgot biztosan mond majd minden kutató, hogy tessék a tudománynak hinni, időnként tudományos cikkeket olvasni és tisztában lenni azzal, hogy mi zajlik, mire kell felkészülni és hogyan lehet védekezni.

Az ember vagy az emberiség személyiségén, hozzáállásán egy ilyen világjárvány képes elméletben változtatni? Mások leszünk, ha kijövünk belőle?

Az ember alapszemélyisége nagy katasztrófák vagy krízisek után tud változni. A karantén, a bezártság egyfajta önismereti gazdagodást biztos előhozott, sokaknak lett valami felismerése arról, hogy milyen ő egy ilyen helyzetben. Ha az emberek most rájönnének, hogy például mennyire fontosak az emberi kapcsolatok, az például egy jó felismerés lenne. Tavalyig én állandóan olyan cikkeket írtam karácsony előtt, hogy csináljunk valamit a fogyasztás- és vásárláscunamival, lám, itt a Covid és tessék csuhébabát kötözni, most nyilvánvalóan kevesebb ajándék, kevesebb találkozás van, ebben a helyzetben rákényszerülünk arra, hogy kicsit így gondolkozzunk. Komoly felismerés lehetne, hogy az életünket egy kicsit másképpen lenne jó szervezni, hogy legyen benne több emberi kapcsolat, amit nyugodtan élünk meg, hogy lassabb időkre is kellene gondolnunk. Nagyon fontos megállapítása a neurológusoknak már régóta, hogy az emberi agy úgy tűnik, hogy nem tud kifáradni, de különben igen. Amikor az ember csak úgy bambul és néz maga elé, akkor az agy egyfajta restartot hajthat végre, és ebből most nagyon kevés van a felpörgött online életünknek is köszönhetően. Ahhoz, hogy jól tudjuk élni az életünket, kellenek lelassult, bambulós időszakok, amikor csak ülünk és nézünk ki a fejünkből, ami ma szinte lehetetlennek látszik, mert elfelejtettünk csak úgy lenni, elfelejtettünk egy kicsit unatkozni, elfelejtettünk csak úgy bambulászni, fantáziálni és önmagunkkal egy picit gondolkodni, vagy csak zenét hallgatni. Ezekhez vissza kéne térni. Az embernek ilyenkor azért megnő az ellenállása is a nehézségekkel szemben, mert ez mind összefügg aztán az önértékelés, önbecsülés, önértékelés háromszögével, és igazából nehéz helyzetekben mindig erre számíthatunk.

Elképzelhetőnek tartja-e azt, hogy az online eszközökhöz, hálózathoz való hozzáállásunk meg fog változni?

Én alapvetően egy optimista ember vagyok, szeretném azt gondolni, hogy pár év elég lesz ahhoz, hogy mindenki lássa a veszélyeket és odarakjuk az eszközöket, ahol vannak, az eszköz szintjére. Az információtechnológia fejlődése komoly lehetőséged ad a kapcsolattartásra, de megfoszt az élet nagyon fontos más részeitől, ha eluralja az életterünket. Tudom ajánlani a The Social Dilemma című filmet, abban most már világosan elhangzik, hogy a tanuló algoritmusokkal úgy kerülünk egy filterbuborékba, hogy észre sem vesszük, és leszokunk arról az önálló választásról és önálló gondolkodásról, ami pedig nagyon fontos. Ma egy szülő, amikor azt mondja a 15 évesének, hogy tedd már le az iPadet, és gyere, csináljunk valamit helyette, akkor azt mondja, hogy de mit csináljak? Mintha akkor nem lenne semmi. De közben az élet van ott, nem a semmi, lehet olvasni, beszélgetni, társasozni, mosogatni, főzni, sétálni, kutyát simogatni. Ez furának tűnik, mert az igazi, a valódi ott van a készüléken. A közösségi média térnyerése egyértelmű, amit szerintem egy kissé vissza lehetne szorítani, és akkor jobban élnénk.

Hogy lehet pszichoanalízist csinálni Covid idején? Nyilván nem ülnek ott a rendelőjében most.

Online úgy lehet csinálni, hogy a settinget megpróbáljuk fenntartani, tehát aki fekszik, fekszik, aki ül, ül. Vagy van kamera, vagy nincs. Nagy terápiás tapasztalat itt a Covid-időszakban, hogy hangban elmélyül az intimitás, jobban visszahozza az interszubjektív teret és benne a bizalmat meg az őszinteséget, meg az oldott légkört, mint képpel együtt. Amikor kamerával dolgozunk, akkor a technikai nehézségekkel is számolni kell, azzal, hogy kettőnk között két készülék van, tehát mind a ketten egy képernyőt bámulunk. Ez régóta futó terápiákban most egy epizód. Az új, induló terápiákban meg nyilván ki hogyan oldotta ezt meg, ezt azért a terápia indikációja és a diagnózis is eldönti.

Újonnan kezdődő terápiákban nagyon sok van, ami a Coviddal van összefüggésben?

Ha nem is a Covid-címke van rátéve, de a megjelenő szorongásokban, párkapcsolati nehézségekben, magánnyal kapcsolatos problémákban a Covid és az ezt követő élethelyzet azért benne van.

A pszichoanalitikus is ember, hogy oldja meg azt, amikor őt is nyomja ugyanaz a probléma, mint ami nyomja a hozzá terápiára jelentkezőt?

Az nagyon szerencsés, ha nem áltatja magát senki azzal, hogy ő aztán sokkal jobban viseli, mint mások, de kétségtelen, hogy nekünk azért annyi előnyünk megvan, hogy tudjuk kezelni feszültségeket. Én is nagyon megtanultam, hogy a feszültséget nem hagyhatom kezeletlenül. Ezért ki mit csinál. Én például a sportban hiszek, de minden kollégám alkalmaz valamilyen feszültségoldó eszközt. Amikor én azt ajánlom valakinek, hogy üljön le egy székre és gondolja át, akkor ezt nem azért mondom, mert olvastam egy könyvben, hogy ez jó, hanem azért, mert magam is csinálom minden nap, mert nem tehetem meg, hogy nem csinálom, mert tudom, hogy nekem is van egy konténerem, ami aztán túl tud csordulni, csak hát én nem engedem.

Van elképzelése arról, ha mindenkinek lesz oltása, vagyis nem fogunk már félni, hogy kezdjük a második napot? Bepótolunk mindent? Kétszer megyünk Tenerifére?

A bölcsebbek csendben örülnek szerintem, és óvatosan kezdenek, aki mohó volt eredetileg, az biztos megpróbál egyszerre két helyen nyaralni. Biztos lesz, ahogy nyáron láttuk, hogy kizubognak az emberek és nagy tereken nagyon sokan örülnek, aztán ez a hullám visszacseng, és mindenki visszaáll az eredeti életformájába immáron hősként, mert akárhogy is van, jelen pillanatban a saját katasztrófafilmünk főszereplői vagyunk.