INFORÁDIÓ 
2021. január 25. hétfő
Pál

tari annamária

pszichoanalitikus

koronavírus

Tari Annamária: most a saját katasztrófafilmünk főszereplői vagyunk

Tari Annamária: most a saját katasztrófafilmünk főszereplői vagyunk

Infostart / InfoRádió - Exterde Tibor

Ha elgyötörve, rossz hangulatban, keserűen töltjük ezt a három napot, és csak a sérelmeinket látjuk az orrunk előtt, akkor kicsit azért a vírus győzött – mondta a járványos karácsonyról Tari Annamária pszichoanalitikus az InfoRádió Aréna című műsorában, ahol beszélt arról, hogyan lehet elűzni a Covid-fásultságot, hogy a félelem nem változtatja meg a személyiségünket és miért baj, hogy elfelejtettünk bambulni.

Tari Annamária az Arénában
 

Karácsony a szeretet, meg a család ünnepe, de most úgy fogunk ünnepelni, hogy nem lehet mindenki ott, akit szeretünk. Ezt hogy lehet megemészteni?

Két dolgot tudunk tenni. Az egyik, hogy nem utáljuk nagyon ezt a helyzetet. Ez ugye az alapbeállítódásunk lenne, ez a Covid-helyzet következtében előállt korlátozott életforma megítélhető úgy is, hogy ebből most már elegünk van, érthető módon haragszunk mindenre és mindenkire, amiért ezt így kell csinálni, és ez egy sötétszürke árnyalattal von be mindent. Vagy azt mondjuk, hogy oké, most akkor ez a lehetőség van, ebből lehet választani. Még örülhetünk neki, hogy a XXI. század technikája a szolgálatunkra áll. Egyszerűen tudomásul kell vennünk, hogy az az élethelyzet, amibe kerültünk, most sehogyan máshogyan nem oldható meg, csak nagyon nagy veszélyekkel, ami azért remélem, hogy sokaknak tiltást jelent valóban. Ha úgy döntenek az emberek, hogy kihozzák a legtöbbet a helyzetből, akkor nem a vírus győzött, hanem a maradék pozitív érzelmeinket sikerül megmenteni. Ha elgyötörve, rossz hangulatban, keserűen töltjük ezt a három napot, és csak a sérelmeinket látjuk az orrunk előtt, akkor kicsit azért a vírus győzött.

Mennyire választás kérdése a hozzáállásunk ehhez a helyzethez?

Az érzelmeink nagyon nagy hányada tudattalan eredeztetéssel úgy működik, hogy azt érezzük, hogy ez egyáltalán nem befolyásolható, viszont azért van tudatosságra lehetőség akkor, amikor az ember leül egy székre, és eldönti, hogy min fog igyekezni ebben a három napban. Hogy képes-e arra, hogy megpróbálja tudatosan áthangolni a saját érzelmeit. Ha valaki tudja, hogy ő alapvetően depresszív és pesszimista személyiség, most tudatosan eldöntheti, ha a családjában van olyan, aki nála pozitívabb és vidámabb még ebben a helyzetben is, hogy őt megpróbálja úgy hallgatni, hogy tényleg figyel rá és megpróbálja kimozdítani saját magát abból az érzelmi helyzetből, amiben van. Én nem gondolom, hogy varázsolnunk kell. Azt sem gondolom, hogy a lehetetlent kéne most magunk elé állítani, de az ember valamennyire felelős azért, hogy a napjainak az érzelmi áthangolására odafigyel-e. Most azok a napok vannak, amikor érdemes odafigyelni arra, ha negatív tartományban hullámzik a hangulatunk, érdemes leülni és nyugodtan végiggondolni, hogy mi volt nagyon rossz, mi az, ami most is nagyon rossz. Nyilván sokan lesznek, akik egyedül ülnek egy lakásban, és az nagyon-nagyon rossz. A magányérzés még jobban fokozódhat, de nem lesz jobb attól, ha tehetetlen passzivitással ezt még hagyjuk is. Én mindenkit arra biztatnék, hogy ne engedje, az attitűd áthangolható, muszáj most megtenni.

Mit kezdjünk az olyan élet-halál kérdésnek tűnő dilemmákkal, hogy a nagyszülő lehet, hogy ezen a karácsonyon láthatná utoljára az unokáját, mert olyan életkorban van, de nem engedjük, hogy jöjjön, mert attól félünk, hogy a Covid megöli?

Ez a dilemma már úgy van feltéve, hogy vagy most, vagy soha. De az, hogy két-három hónap múlva már vakcinával ellátva visszatérhetünk az életünkhöz, azt jelenti, hogy amit most meg kell tenni, az nem a karácsony teljes eltüntetése és a végzetes helyzetek valósággá változtatása, hanem egyfajta rugalmasság. Azt mondjuk, hogy jó, akkor most lehet, hogy áprilisban lesz karácsony és a húsvétot kipótoljuk a karácsonnyal is. Itt hónapokról van csak szó. De nyilván már jelzi az úgynevezett élet-halál kérdések megjelenését is az a fajta gondolkodás, ami a kritikus helyzetekben, felfokozott érzelmek között azonnal kimagaslik a mindennapi életben, hogy az ember sorstragédiaként aposztrofál olyan dolgokat, amiket, ha egy kicsit higgadtabban nézne, akkor nem mondaná ezt.

Hogy lehet egy problémát méretezni annak, aki még hasonló problémában sem volt?

Ha relativizálni kell a helyzetet és megnézni a valódi nehézséget, akkor nézzünk meg egy katasztrófafilmet. Most azért az emberek többségének az a legnagyobb baja, hála isten, hogy meg kell változtatni az életformáját a saját egészségügyi biztonsága érdekében. Most a higgadt, józan ész és a valóság hiteles ábrázolása nagyon jót tesz. Ennek érdekében meglehet tenni néhány dolgot, tehát nem kell, mondjuk, a Facebookon és az Instagramon pörgetni azokat a posztokat, bejegyzéseket és fotókat, amelyek pont a dühünket, a haragunkat, a nem tetszésünket fokoznák. Nem kell elkezdeni előre dühöngeni azon, hogy még szilveszterkor sem lehet bulizni. A relatív méretarányosság úgy néz ki, hogy jó, itthon vagyunk, sok probléma van, családi konfliktus, rosszul működő párkapcsolat, nehézségek, veszekedések, beállt egyfajta Covid-fásultság, hogy már az esetszámokat se bírjuk nézni, már nem lehet ennyi negatívumot befogadni, de akkor muszáj áttekerni valamelyest jobb híreket, jobb filmeket nézve, jobb zenéket hallgatva azzal megbékélni, hogy tulajdonképpen a védelmünket szolgálják most ezek az utasítások.

Hogy lehet segíteni valaki másnak a probléma méretezésében?

Jelen pillanatban könnyű helyzetünk van, mert össze lehet számolni, hogy a világon összesen hány millió embernek van ugyanilyen problémája, mint nekünk. Normál üzemmódban minden terapeuta azt szokta mondani, hogy az embernek a saját problémája a legnagyobb, és a saját problémája megélése közben nem tud gondolkodni azon, hogy, mondjuk, Afrikában éheznek. Ez a saját nárcisztikus nézőpontunknak az eredménye, de amikor világjárványban ülünk, akkor viszont azt nem lehet megtenni. Most szerintem könnyebb azt mondani egy ismerősünknek, hogy gondolj már bele, hány millió ember éli ugyanezt. Aki dühöng, annak persze nagyon nehéz és nem is működik, ha azt mondjuk, hogy ne dühöngj, hanem akkor sokkal inkább ajánlanám azt a kérdést, hogy tulajdonképpen miért dühöngsz ennyire? Miért kell haragudni ennyire? Mi változik attól, ha fölmegy a vérnyomásunk és fölrobbanunk? Tudom, hogy van egy ilyen közvélekedés, hogy legjobb a dühöt kiadni, ez bizonyos szempontból igaz, más szempontból meg érdemes kontroll alatt tartani, mert attól, hogy én megkönnyebbülök, hogy leordítottam a másik fejét, semmi nem fog történni. A dühöngő emberek többségében sokkal nagyobb a szorongás, mint az agresszió. A szorongás vezérli az agressziónak ezt a fajta szelepét, amivel ő, ha kiadja ezt az üvöltő haragot, akkor azt reméli, hogy a szorongása enyhül, mert valami önigazolást tud legyártani. De nem így szokott ez működni, a szorongás ettől még marad. Egy igazi dühös embernél a rákérdezés, hogy te tényleg miért vagy ilyen állapotban, lehet, hogy többet segít.

Igen, csak ahhoz bátorság meg türelem kell, hogy az ember utána a választ végighallgassa a Covid kellős közepén.

Ez így van, most két dolog volt érezhető. Azt az utóbbi pár hétben a legtöbb kérdés arra vonatkozott, hogy a szűkülő szociális kapcsolati hálóval mit lehet kezdeni, hogy az emberek egyre kevesebbet beszélgetnek, kevesebb az online találkozó, mint az első hullámban volt. Ez nyilván azt jelzi, hogy az emberek érzelmi tartalékai kimerülőben vannak, és nincs annyi szabad vegyérték másokra. Ha sok ember egyre kevésbé kíváncsi a másikra, akkor kiemelkedni ebből az üvöltéssel lehet. Szóval abszolút érthető ez a jelenség, de bátornak lenni egy ilyen helyzetben azt is jelenti egyben, hogy a válasz, az óceán méretű haraghömpöly első egyharmadánál meg lehet szólalni, hogy figyelj már, azért annyira én sem vagyok jól. Hogy azért figyelj már rám, hogy mit mondasz. Ehhez nyilván fel kell függesztenünk a nagyon sok emberre jellemző tudattalan szeretetreméltósági törekvést, amikor mindent megteszünk, hogy a másik ember jól érezze magát azért, hogy nyugodtak lehessünk, hogy szeretni fognak minket és nem számít, hogy mi hogy érezzük magunkat. Most aki tudja magáról, hogy ő nagyon szívesen segít folyamatosan másokon, viszont nem kapott eddig vissza nagyon semmit, például kipróbálhatja a baráti kapcsolataiban, hogy elmondja: figyelj, én meg úgy érzem magam, hogy.

Családon belül is működhet ez a technika?

Egy szép, nyugodt pillanatban meg lehet beszélni, ez egy párterápiás fogás, hogy legyen egy szignál szó, amikor a másik hirtelenjében túl sok. Másfajta módon kell kommunikálnunk a kapcsolati térben, ennek egy részét megtanultuk az első hullámban. Akkor nagyon sok párkapcsolat megkapta az első felvonást abból, hogy mennyire fura 0–24-ben együtt lenni. De ebben a 0–24-ben az is kiderülhetett, hogy más a személyközi távolságigényük, vagy a másik túl közel van, túl sokat beszél, nagyon fura, hogy a gyerek is állandóan ott van, ezt a hétköznapokhoz valahogy illeszteni kellett. Elméletileg ezzel a tudással a második hullámban már rendelkeztünk. Gyakorlatilag ennek az alkalmazása egy kissé döcögősen indult, mert nyáron mindenki abban reménykedett, hogy ez az egész csak rossz álom volt, és biztos nem lesz második hullám. Lett, még csúnyább lett, mint az előző, így most kicsit kiürült érzelmi konténerrel kellene egymást úgy tolerálni, hogy alkalmazzuk a márciusi tapasztalatokat. Egy párkapcsolat és család csak akkor tud most szerintem jól működni, ha legalább egyetlenegyszer leülnek és azt mondják, hogy vannak dolgok, amiket muszáj betartanunk, mert különben le fogjuk rágni egymás fülét. Ehhez lehet alkalmazni igazi beszélgetést, lehet alkalmazni lélektani társasjátékokat, amikből kiderül a másik igazi lelkiállapota. Nagyon sok olyan segédeszköz van, amit lehet alkalmazni. Spontán egy család működése nem szokott megváltozni, valakinek valamit csinálnia kell, és attól, hogy egy rendszer egyetlen eleme megváltozik, attól a rendszer elkezd egy kicsit változni. Ha egyvalaki észnél van, akkor lassan-lassan át tudja hangolni a többieket. Mondjuk, ki lehet találni most, hogy karácsony másképp lesz, a szilveszter is másképp lesz, hogy akkor hogyan lesz minden nap két óra, amikor mindenki külön vonul, hogy kimennek egy kört sétálni a ház körül, és senki nem sértődik meg. Nem kell rákényszeríteni a másikra új szokásokra, de arra viszont jó lenne figyelmeztetni a másikat, hogy figyelj, lehet, hogy vannak új szokások, amelyeket be kellene vezetni, hogy jobban legyünk együtt.

Bízhatunk-e abban, ha egy ilyen krízist túlélünk, akkor már valószínűleg csak kisebb bajok jönnek, és azokat minden további nélkül túléljük, vagy csak annyi történik, hogy most jegelünk problémákat?

Ami igazán robbanásveszélyes, az robban, azt nem lehet lejegelni, erre bizonyíték az első hullámban a párkapcsolati problémák tömege. A családok nagy hányada nagyon jól kezelte a helyzeteket. A szülők kibírták valahogy a home office, home school együttes és nem könnyű nyomását, és még azért beszélő viszonyban maradtak. Egy családban akkor érződik, hogy van valami, amikor a tagok izolálódnak és kezdenek egy kicsit elnémulni. Egy ilyen furcsa, együtt vagyunk, de mégsem osztunk meg egymással semmi különöset állapot áll elő. Amikor kevesebb lesz a teher és visszatér az élet a normális medrében, amikor az ember visszakapja a szabadságát meg a megszokott életformáját, akkor a furcsaságok elég hamar elmúlnak, és átveszi az öröm a helyét. Szerintem akkor elég nagy megkönnyebbülés lesz, de a párkapcsolati térben felhalmozódó konfliktusok ettől még elő fognak kerülni, csak reményeim szerint egy könnyebb helyzetben jobban megbeszélhetők lesznek, vagy az azokat fenntartó feszültség önmagától tud oldódni, ha két ember egy kicsit ketté tud már menni.

Ez egy többoldalas cikk. Lapozzon!
A címlapról ajánljuk

×

Iratkozzon fel hírlevelünkre

és nem marad le az Infostart legfontosabb híreiről.
FELIRATKOZOM
×
INFOSTART
 
INFORÁDIÓ
PARTNEREINK
Sixt    iCom
infostart
AZ INFORÁDIÓ HÍRPORTÁLJA 
 
 

Médiaszolgáltatási tevékenységét a Médiatanács a Médiatanács Támogatási Program keretében támogatja.

NMHH
Az Év Honlapja 2018