Mi az egyház feladata egy ilyen válsághelyzetben?

Most is az, mint mindig, csak a körülmények egészen rendkívüliek. Az előttünk levő két-három nemzedéknek talán a háborús időket és az ’56-os forradalom leverését követő kijárási tilalmat kivéve nem volt ilyen tapasztalata, és mi is keressük a módját annak, hogy ilyen nehéz időkben hogyan szolgáljunk a gyülekezeti tagoknak, akik ugyanúgy, mint minden ember most már ezen a földkerekségen keresi a kimenekedést a bajból, kutatja azt, hogy mennyi ideig fog még ez tartani. Mi azt szeretnénk, ha ilyen időkben is meg tudnánk mutatni az utat fölfelé, az isteni kegyelemhez, vigasztaláshoz, bátorításhoz, erőkhöz, nagyon nagy szükségünk van rá.

Már a gyülekezeti tagok kifejezésben is benne van, hogy az embereknek össze kell jönniük, de hát ez most pont az, ami lehetetlen. Hogy lehet ezt áthidalni, megkerülni?

Sokféle módon. Most derül ki, hogy nem pusztán annyi egy gyülekezet, hogy egy-egy napon egy megadott helyen és időben összegyülekeznek istentiszteletre vallásukat gyakorolni. A gyülekezet szónak itt megmutatkozik egy nagyobb mélysége is, nevezetesen az egybegyülekezésnek van egy kiteresedése, van egy kihatása az egyéni életre, a családi életre, a munkára, mindenre, és ebből sok kapcsolat épült ki. Kiderül, milyen jó dolog, hogy van telefon. Sokszor eldobjuk magunktól a telefont, elegünk van már a csörömpöléséből, a hívásból. Milyen jó – kicsit önmagam ellen is beszélek –, hogy van internet, Facebook, Skype, Zoom, nem tudom én, hányféle kapcsolattartási lehetőség. Normális időben gyanakodva tekintünk rájuk, és azt mondjuk, hogy ezek virtuális valóságok, nem fontosak, nincsen benne meg a személyességnek, a közvetlen fizikai jelenlétnek a nagy titka és nagy csodája. A közösségi médiának sok átkát láttuk és tapasztaltuk eddig, és most kiderül, hogy ezeket az eszközöket ilyen válságos időben kapcsolattartásra, buzdításra, bátorításra is lehet használni, sőt, lehet online istentiszteletet is tartani. Álmélkodom, hogy lelkipásztorok, papok, szerzetesek, tanárok hány csatornát, hány platformot, hány megszólalási lehetőséget nyitottak, és adják tovább az üzenetet ilyen módon is. Én is tanulom az új kifejezéseket, streamelni, amikor ki-ki otthon odaül a számítógép monitorja elé, és részt vesz ebben az összekapcsolt térben sokakat nem is látva, vagy csak a vele kommunikáló lelkészt látva egy istentiszteletben. Nagyon sok helyen csinálják ezt. Nem örökérvényű, nem új műfaj, szükséghelyzetben vagyunk. Nem túl szép, mert egy képernyő előtt istentiszteletet tartani minőségében egészen más, mint egy szép templomban, a gyülekezet közösségében, mégis a szükségórán, a szükség idején így tudunk működni.

Nem hiányzik a lelkésznek a híveknek a szeme?

Nagyon nehezet kérdez. Nekem már kezdő lelkész koromtól mind a mai napig mondogatják a híveim, hogy tiszteletes úr, többet kéne a szemünkbe néznie, miközben beszél. A szemkontaktus valóban nagyon fontos, ha az nincs, akkor úgy érzik az emberek, hogy elbeszélnek a fejük fölött. A mindennapos életben is így van, ha valakivel beszélgetünk és nem néz a szemünkbe, akkor előbb-utóbb mi jövünk zavarba. Hát most ez egy ilyen furcsa dolog, hogy egy tekintetet látnak.

Hogyan fogadják a hívek? Van-e már visszajelzés ebben a furcsa helyzetben?

Én azt tapasztalom, hogy rendkívül hálásak, és nemcsak a hívek, hanem nagyon sokan bekapcsolódnak olyanok is, akik egyházi közösséggel különösebben nem keresték a kapcsolatot. Nemcsak a kieső személyes kapcsolatot próbáljuk fenntartani ilyen furcsa módon, hanem valójában készülődünk arra, hogy majd újra találkozhatunk, újra együtt lehetünk. Miközben még tudjuk, hogy inkább befelé megyünk a bajba.

Hogyan oldják meg az oktatást?

Ugyanúgy, mint általában a közoktatásban, tablettel, internetes oktatással. Itt ezen a ponton a gyermekek és a velük otthon tartózkodó szülők nevében hadd kérjem a pedagógusoktól, hogy ne terheljék túl a gyerekeket, mert visszajelzéseket hallok, hogy most aztán minden pedagógus mindent belead és megmutatja, és nagyon sok feladatot ad a gyermekeknek. Persze majd ez is a helyére áll. Ugyanezt végezzük a hitoktatás területén is, például gyermek-istentiszteletekat tartanak úgy, hogy a Zoomon megjelennek a gyermekfejek, akik ott ülnek szüleikkel a számítógép előtt, és ez interaktív.

A lelkészek hogy álltak át erre az internetes világra?

Jó pap holtig tanul – szoktuk mondani, de a lelkipásztorok természetesen használták már a digitális eszközöket. Még ha nem is olyan kiterjedt módon, mint a közoktatásban, az üzleti életben vagy a politikai kommunikációban. A gyülekezeti tagok, a hívek is beléptek ebbe az útkeresésbe, hozzáértők ajánlották fel a segítségüket, mutattak utat, javasoltak jó megoldásokat. Hálás köszönet mindazoknak, akik segítenek a lelkészeknek.

Az egyházi fenntartású, egészségügyi diakóniai intézmények mit tesznek ebben a helyzetben?

Ugyanazok az intézkedések vonatkoznak az egyházi fenntartású intézményekre, a kórházakra is és az idősek otthonára is. Rendkívül nehéz a helyzet, hiszen félig-meddig karanténhelyzetben vannak már abban az életkorban, amikor a legkiszolgáltatottabbak a vírusnak, illetve a következményeinek. Megpróbálják az intézetben dolgozók egyrészt az egészségügyi szabályokat megtartani, és az ott élőket részben az internetes kapcsolatok felé vinni, illetve az otthonokban intenzívebben bibliaórákat, imaközösségeket, lelki gondozásokat tartani. Azokat, akiknek hozzátartozója idősek otthonában él, arra buzdítom, hogy éljenek a telefonálás vagy ha van rá mód, az internetezés lehetőségével. Lehet, hogy korábban elég volt a mamát egy héten egyszer fölhívni. Most kérek mindenkit, legalább egy nap egyszer hívják föl, buzdítsák, bátorítsák, vigasztalják, erősítsék. Nagyon sok segítséget nyújtanak ezzel az intézetek dolgozóinak.

Látnak olyan jó gyakorlatokat más országok református közösségeiben, amit érdemes meghonosítani?

Elsősorban a Kárpát-medencei gyakorlatokat figyeljük. Az erdélyiektől nagyon hamar megtanultuk, hogy hogyan lehet segíteni a családokat abban, hogy családi istentiszteletet tartsanak. Ők mindjárt ezzel álltak elő, mert Romániában szigorúbbak a szabályok. A felvidékiektől Szlovákiából, ahol megint csak szigorúbbak a szabályok, hamar megtanultuk, hogyan lehet interneten egyszerre több emberrel is személyes kapcsolatot tartani, személyes lelki gondozást végezni. A kárpátaljaiak Ukrajnában csodálatos üzeneteket, félperces szpotokat tesznek föl, amit mobiltelefonon is meg lehet nézni. Ezt nagyon jól eltalálták, a mai kommunikációs viszonyok között az a fél perc, ami igazán számít, amit még a legtürelmetlenebb ember is meghallgat, megnéz.

Ön személyesen hogyan éli ezt a bezártságot meg?

Nem jól. Elég lóti-futi ember voltam, ide mentem, oda mentem, ráadásul én a személyességet rendkívül fontosnak tartom. Én most itthoni hivatalt tartok, és nagyon terhel, mert ez a munkának a mennyiségét többszörözi. Normális időkben személyes munkakapcsolatban, ami egy perc alatt egy szóval megoldódik, az most néha órákat vesz el. Nagyon hiányzik a gyülekezet közössége, a személyes találkozások is. Lehet, hogy a lelkipásztorok fogják idővel a legjobban megsínyleni ezt a személyes kapcsolatokkal kitölthetetlen időt. Ugyanakkor van ennek a bezártságnak annyi haszna is, hogy az összes elmaradt munkámat most elő kell venni, most már nem bújhatok el, nincs alibi. Bizony, veszem elő a fiókból az elmaradt, félretett munkákat, és próbálom őket elvégezni. De sok időm van magányos elmélkedésre, imádkozásra, Isten elé állásra, Isten akaratának a kutatására, amiből azért a rohanás nagyon gyakran kiszakított. Egyszóval nagyon nem jó ez a helyzet, másrészt meg jó, csak még nem vagyunk a végén.

Keresztény ember hogy tekint a világjárványra, ami, akárhonnan is nézzük, egy csapás?

Nagyon precízen fogalmazott: csapás. Ez egy mély vallásos szó, mert ha azt mondjuk, hogy csapás, akkor feltételezzük, hogy ezt a csapást valaki elvégezte. A hívő ember azonban tud egy másik szót is mondani: próbatétel. És e kettő között kell nekünk valahogy a jó utat megtalálni, nem felejtve azt, hogy ami most van, az mégiscsak következmény, és ilyen értelemben csapás. A járvány, ahogy világméretűvé vált, ahogy rákényszerítette az országokat, a kormányzatokat arra, hogy kényszerintézkedéseket tegyenek, következmény, tehát csapás. A másik oldalról tudom azt is mondani, hogy próbatétel, és hozzáfűzni a bibliai igazságot, hogy Isten nem próbál meg bennünket erőnkön felül, hanem meg akar tanítani valamire ezzel a próbatétellel. Hiszem, hogy át fog vezetni bennünket ezeken a nehéz időkön. Abban is hiszek, hogy el fog múlni a vész, az időpontját nem tudom megmondani, és talán Isten megtanít bennünket arra, hogy legyünk szerényebbek, ne legyünk annyira magabiztosak, ne áltassuk magunkat azzal, hogy tulajdonképpen legyőztük a természetet, ne gondoljuk azt, hogy az az általános nagy törvény, hogy az élet az életből él. A vírus is valami életdarabka, amelyik most belőlünk akar élni. Sokat tűnődöm azon, hogy néhány évvel ezelőtt már elkezdtek az ünnepelt filozófusok arról beszélni, hogy bár a XIX. és a XX. század a járványok évszázada volt, amit aztán nagy összemberi erőfeszítéssel, kutatással, gyógyszerek felfedezésével sikerült megszüntetni, és majd a XXI. században az ember másféle problémák felé fordulhat, másféle bajokat is meg kell oldani. Talán ez a járvány arra tanít meg minket, hogy ez egyáltalán nem így van. Az emberi életet fenyegető külső és belső körülmények fennállnak. Talán megtanít bennünket ez a próbatétel arra is, hogy többet keressük Isten gondviselő kegyelmét, ami nemcsak azt jelenti, hogy elkérjük Istentől a jótékony beavatkozást, kiköveteljük tőle, hogy szüntesse meg a bajt, hanem a gondviselő Istenbe vetett hit azt is jelenti, hogy ahogyan ő javasolja nekünk, megpróbálunk úgy élni. Ilyen gondolatok forognak bennem.

Miért most történik ez? Mert ha valaki belátja, hogy ez a csapás olyan nagy, hogy valaki más helyezte ránk, akkor nyilván Istenre kell hogy gondoljunk. De hát elég bajban volt enélkül is. Miért most kapjuk ezt?

Hadd mondjam azt, hogy a hívő embernek az első kérdése a bajok közepette nem az, hogy miért, hanem az, hogy meddig, mikor ér véget a rossz. Ez az én első kérdésem. Ez nagy titok, hogy a bajok múltán, amikor megkapjuk a szabadítást, amikor elmúlik a veszedelem, akkor kezdjük el visszafelé nézve megérteni, hogy miért volt. Amikor benne vagyunk, akkor inkább csak kérdéseink vannak. Hadd idézzek föl egy bibliai, húsvéti történet. Az asszonyok húsvét hajnalán fölkészülnek arra, hogy elmennek a sírhoz, hogy a meghalt és a sírboltban elhelyezett Jézus holttestén elvégezzék az abban a korban illő műveleteket, bebalzsamozzák és úgy helyezzék majd el végleg a sírban. És ahogy mennek kifelé húsvét hajnalán a sírkertbe, azt kérdezik egymástól, hogy ki fogja elhengeríteni nekünk a követ. Látták nagypénteken, hogy Jézust gyorsan elhelyezték egy sírboltban, egy nagy követ hengerítettek a sírkamra elé, azt még le is pecsételték. A régészek szerint ezt 8-10-12 ember tudta volna csak elhengeríteni. Aztán így folytatódik az evangéliumi történet: és amikor odaértek a sírkerthez, föltekintettek a domboldalra, és azt látták, hogy a kő el van hengerítve, és hozzáteszi az evangélista, mert felette nagy volt a kő. És én mindig azon tűnődöm, hogy miért a végén mondja az evangélista, mert felette nagy volt. Mert amikor el van hengerítve, már nincs ott, már nem akadály, akkor értjük meg igazán, hogy milyen nagy is volt az. Amikor elmúlik egy betegség, akkor értjük meg, hogy milyen veszedelmes volt. Amikor megszűnik a járvány, akkor fogjuk igazán megérteni, hogy milyen borzasztó is volt ez, és ezért mindenkit arra buzdítok, hogy a döntéshozóknak drukkoljon. Szentül mondom: imádkozzunk a döntéshozókért, hogy Isten adjon nekik bölcsességet, hogy lássák azt a roppant súlyt és felelősséget, amit mi, közemberek nem biztos, hogy látunk. Isten adjon erőt az orvosoknak és a gyógyítóknak. Mi, közönséges földi halandók, ennek az egésznek a súlyát, a drámaiságát akkor fogjuk megérteni, amikor véget ér, és én akkor fogok tudni erre a kérdésre válaszokat keresni, hogy miért volt ez?

Más a húsvét üzenete, mint békeidőben?

Most kezdek rájönni, hogy az a húsvét üzenete, ami most elérkezik hozzánk. Ha jól olvasom az evangéliumokat, akkor a feltámadás örömhíre éppen olyan helyzetben találta meg a Jézus első követőit, mint amiben mi vagyunk. Ott voltak bezárkózva félelmek és reszketések közepette, és nem tudták, hogy mi lesz, rájuk zúdult az életnek minden veszedelme, és úgy beszéltek Krisztus haláláról, mint csapásról. És föltették a kérdést, hogy miért ez történt? Ott zeng a fülükben Jézus Krisztus kiáltása a kereszten: „Én istenem, én istenem, miért hagytál el engemet?” És ebbe a megrendült, félelmekkel teli, súlyos, megválaszolhatatlan kérdésekkel teli állapotba érkezik bele a húsvét nagy szava: ne féljetek, feltámadott, él, van élet a halál után, Isten legyőzte a halál erőit, megszabadított benneteket a félelmektől, új életlehetőséget nyitott a számotokra. Ha valamikor, akkor most jön igazán közel hozzánk a húsvét igazi üzenete. Jusson el egészen a szívünk közepéig az igazi húsvéti üzenet, és aztán majd amikor elmúlik a vész, akkor ennek az üzenetnek az örömén ünnepeljünk újra úgy együtt, ahogy szoktunk.

Hosszú hónapokig eltarthat ez a helyzet. Senki nem tudja, meddig. Az egyház vajon megerősödve vagy gyengülve kerül ki ebből a szakaszból?

Ha tudnám a jövőt, akkor most egyszerűen tudnék erre a kérdésre válaszolni. A reményemet meg tudom fogalmazni. Mélyen hiszek abban, hogy nemcsak megerősödve, hanem megtisztulva fog kijönni az egyház ebből a krízisidőből. Csak egyet hadd jelezzek: az online istentiszteletek kapcsán hol másutt, mint online óriási viták dúlnak most a lelkészek között: jó, nem jó, helyes, nem helyes, mi a megfelelő módja, hogyan lehetne jobban csinálni. Ez egy tisztázó vita lesz, és a végén tudunk sok komoly tanulságot levonni. De az, hogy minden módon keressük és tartjuk egymással a kapcsolatot, meg fog változni. A mellettünk ülő egy testvér lesz. egy túlélő lesz, aki velem együtt átment ezen a nagy bajon. A járványnak ez a szolidáris valósága, mindannyian kiszolgáltatottak vagyunk, mindannyian veszedelemben vagyunk. Ez olyan közösségtudatot formál, aminek a baj múltán látni fogjuk az áldásait. Nagyon erősen hiszek abban, hogy az egyházi közösségek megerősödve fognak kijönni, hiszen számunkra a csapás közepette is ez próbatétel, és Isten a próbatételekkel az erőinket erősíti.

Bízik abban, hogyha vége van a járványnak, a templomban, a padban nem kell két méter távolságot tartani egymástól? Egymás mellé lehet majd ülni?

Van egy ilyen gyanakvó helyzet, de ha megszűnik a járvány és föloldják a korlátozásokat, akkor szerintem boldogan ül mindenki a másik mellé fél méterre is.

Mire számít, mikorra lehet vége? Mi van a vágyában meg a szívében?

Nem akarom magamat leleplezni, hogy én naiv ember vagyok. Éppen a múltkor beszélgettem az öcsémmel, ő orvos, és előadtam neki. Hát már majdnem belerepedt a fülem, ahogy belekacagott a telefonba, hogy én mennyire naiv vagyok. Abban bízom – és kérem a hallgatókat, hogy ne nevessenek ki –, hogy talán augusztus végére itt Magyarországon a legszigorúbb korlátozások meg fognak szűnni. Hogy az iskola elkezdődhet-e, meg az élet normálisan, azt nem tudom megmondani, viszont addig, amíg az ellenszerét nem találják meg, ez a veszedelem itt lesz velünk.

A félelmet szégyellni szokás. Van helye az emberben most a félelemnek?

Aki szégyelli a félelmet, azokat arra biztatom, hogy akkor most féljenek. A régi mondás szerint jobb félni, mint megijedni. Jobb a rendszabályokat megtartani, mint aztán kétségbeesetten észlelni magunkon a tüneteket. A félelem nem jó dolog, de van a félelemnek egy határterülete, amikor a félelem arra készteti az embert, hogy hallgasson azokra, akik ehhez értenek, a döntéshozókra, az orvosokra, a szakemberekre, azokra, akik most érettünk önmagukat is kockáztatva fáradoznak.

Átgondolta már, hogy a prédikációban húsvétkor mit fog mondani?

Igen, ezt a követ fogom elmondani, hogy mennek az asszonyok, és nem tudják, hogy ki fogja a követ lehengeríteni. Benne élünk az életünkben, és nem tudjuk, hogy ki fogja megoldani, és nem tudjuk, hogy hogyan tudunk egyről kettőre jutni, de ahogy az asszonyok átélték húsvétkor a csodát, hogy a kő már el van hengerítve, Istennél már el van készítve számunkra a szabadulás, türelmesnek, alázatosnak kell lenni, a maga idején el fogja ezt hozni.