Az ámbráscet és borja újra meg újra kiúszott a partra, hiába próbálták meg az emberek visszasegíteni az állatokat a mélyvízbe. Ekkor jött Moko, a környékbeliek kedvence, hogy segítő uszonyt nyújtson a bajbajutottaknak.
Moko teljesen önzetlenül mentette meg a két cetet - ami meglehetősen szokatlan viselkedés az állatoknál. A felnőtt állatok ugyanis ritkán tesznek bármit, ha abból nincs hasznuk. Ha mégis önzetlenek, az csak véletlen; ilyenkor egyszerűen "hibáznak".
Ilyenkor fogadja örökbe egy szuka az árván maradt kismacskákat, lesz a macska legjobb barátja egy egér, vagy - a legszélsőségesebb esetben - neveli fel sajátjaként az oroszlánnőstény az árva gazellát.
Ilyenkor az történik, hogy az állatok összezavarodnak, nincsenek tisztában a saját identitásukkal. Általában ahogy nőnek, úgy "tanulják meg", micsodák is valójában. Ha ebben a folyamatban valami zavar keletkezik, akkor válnak saját fajuk szempontjából "árulóvá".
Ennek tökéletes példáját szolgáltatta két óriáspanda. Még a hidegháború idején élt a londoni állatkertben Chi-Chi, a nőstény panda, amelyet Moszkvába vittek, abban a reményben, hogy ott párosodik majd An-Annal.
Miért akar megmászni ez a szőrös izé?
Az orosz panda határozott érdeklődést mutatott Chi-Chi iránt, akinek azonban esze ágában sem volt párosodásra adni a fejét. Akkor még nem tudták, mi ennek az oka, ma már azonban világos a szakértők számára, hogy Chi-Chi identitásválságban volt: mivel nem az anyja, hanem emberek nevelték fel, így fogalma sem volt - hogy ő egy panda. Így aztán nem csoda, hogy goromba volt azzal a nagy fekete és fehér szőrös izével, amelyik egyfolytában meg akarta mászni.
Az ilyen tapasztalatokból okulva a kutatók, akik igyekeztek megmenteni a kihalástól a kaliforniai kondorkeselyűt, kínosan vigyáztak arra, hogy a kicsik ne őket tekintsék az anyjuknak: a tojásokat inkubátorban keltették ki, a csirkéket pedig kesztyűbe bújtatott kézzel etették, amelyet egy felnőtt kondor "képére" alakítottak.
Nincs tehát kizárva, hogy Moko nem kedves volt a bálnákkal - hanem csak nincs tisztában azzal, hogy ő egy delfin. Az egyik legfőbb vita ugyanis arról folyik az etológusok között, hogy vajon milyen "önazonossága" van az állatoknak?
Tudja-e Moko, hogy delfin?
Más szóval tudja-e Moko, hogy ő egy delfin, és, hogy vannak más állatok, amelyek nagyon hasonlítanak a delfinekre - mint például az ámbráscetek - ám ezek mégsem delfinek. Vagyis lehet-e, hogy Moko delfinnek hitte a bálnákat, és ezért sietett olyan szívélyesen a segítségükre?
Az is igaz persze, hogy a part mentén élő delfinek - amilyen Moko is, amely imád együtt úszni az emberekkel - rendszeresen sietnek a bajba jutott emlősök, többek között emberek, megsegítésére; sokszor hallani olyan történetet, hogy kimentik a vízből a fuldoklókat, vagy elriasztják az emberek közeléből a cápákat.
A fajok közötti együttműködésnek persze vannak egyéb csodálatos példái. A szerző, Aubrey Manning szemtanúja volt, amikor a Tanganyika tó partján egy csapat csimpánzkölyök boldogan viháncolt a kicsi páviánokkal. Vajon azért játszottak együtt, mert túl fiatalok voltak ahhoz, hogy rájöjjenek: nem egy fajhoz tartoznak? Vagy azért, mert - ahogy az etológus a lelke mélyén reméli - bizonyos állatok természetében rejlik, hogy túllépjenek a faji korlátokon?