A szaúdiak azt mondják, „nincs itt semmi látnivaló”, vagyis, hogy nincs semmi újdonság, az ország nem most szerződtet először világsztárokat. A hír igaz, valóban már a hetvenes években akadt rá példa. Roberto Rivellino, az 1970-es brazil válogatott világbajnok balszélsője 1978-ban, túl pályafutása harmadik világbajnokságán, az argentínain, 32 évesen került az al-Hilalhoz. Három évet eltöltött ott, 1981-ben vonult vissza.

Akkori szerződtetése nagyobb szenzációt keltett, mint most, mondjuk, Karim Benzemáé – Cristiano Ronaldóénál azért nem… –, részben azért, mert az arab világ labdarúgása közel sem töltötte be (főleg a tulajdonosi oldalt nézve, meg a perspektívát tekintve) a mai szerepét az akkor még erősen két vagy két és fél pólusú nemzetközi labdarúgásban.

A két és fél pólus talán nehezen értelmezhető, magyarázatra szorul. Európa és Dél-Amerika vezető szerepe akkor (is) megkérdőjelezhetetlen volt, de az észak- és közép-amerikai régióból Mexikó már vb-t rendezett, de még fontosabb, hogy óriási tőkeinjekcióval az Egyesült Államokban megkísérelték a soccert, a labdarúgást a négy major sportág (az amerikaifutball, a baseball, a kosárlabda és a jégkorong) nívójára emelni. Ezért szerződtette a Cosmos Pelét, aztán Carlos Albertót, Beckenbauert, Neeskenst, ezért költözött Floridába Gerd Müller, George Best és Cubillas, s még bőven lehetne folytatni a sztárok nevét. Rivellino ellenben nem az NASL-t, a North American Soccer League-et, választotta, hanem elment Szaúd-Arábiába.

Az amerikai kísérlet nem sikerült, a liga néhány év alatt kimúlt. Majdnem egy évtizedet kellett várni egy következő hasonló kísérletre, az volt a J-League megszületése, megszervezése. A japánok „csak” 1996-ban kapták meg a 2002-es vb társrendezői jogát, de a tervek 1992-re, magára a pályázásra, természetesen megszülettek. Szükségét érezték, hogy a torna előtti tíz évben legyen egy erős, nemzetközi sztárokat felvonultató, az ország futballtörténelmében először profi bajnokság, amelyhez olyan játékosokat nyertek meg, mint Gary Lineker, Toninho Cerezo, Zico és Pierre Littbarski, később Dragan Stojkovic és Dunga. A profi liga immár harmincéves, létezik, de ma már más a szerepe. Ma is vannak külföldiek – brazilok különösen nagy számban –, de a dominancia a hazaiaké, az elmúlt tíz évben csak kétszer kapta külföldi játékosa az év legjobbjának járó díjat.

Megpróbálták a japánok, aztán megpróbálták a kínaiak is. Úgy tűnt, teljes az állami, ha úgy tetszik, a pártakarat arra, hogy az olimpiai sportágak jelentős hányadában a világelithez tartozó kínai sport a futballban is tényező legyen. A csúcsidőszak 2016 volt: a téli átigazolási időszakban a hat legdrágább vételárból ötöt kínai klub teljesített. Hogy jól értsük: a nagyvilágban. Akkor fordult először elő, hogy egy átigazolási időszakban a kínai Szuperliga alakulatai több pénzt fordítottak játékosvásárlásra, mint a világ bármelyik ligájában szereplők. Volt egy alapozó időszak 2012-től, olyan sztárok igazoltak oda, mint Didier Drogba és Nicolas Anelka. Vonzóvá vált az edzők számára is a Távol-Kelet legnépesebb országa: még Marcello Lippi, a 2006-os világbajnok olasz szövetségi kapitány is Kantonba igazolt.

A kínai szövetség maximálta a légiósok számát. Ma a klubok öt légióst tarthatnak a keretükben, ebből négy lehet egyszerre a pályán. Az AFC Champions League-ben, a kontinens Bajnokok Ligájában érintett csapatok számára további két külföldi leigazolása engedélyezett. Olyan futballistákat szerződtettek vagyonokért, mint Alex Teixeira (50 millió euró), Jackson Martinez (42), Ramires (28) vagy a következő idényben Óscar (60) és Hulk (56).

Ám hamarosan az állami (párt-) akarat megváltozott, sokkal erősebben kontrolálták a klubok költségvetését, a léptékek drasztikusan megváltoztak. Nem vált semmi valóra abból a számítgatásból, hogy 2018-ra nagy valószínűséggel meg fogja közelíteni az átlagnézőszám a 28 ezret, s ezzel a Chinese Super League a harmadik helyre tör majd előre a német és az angol liga mögé.

Bizonyosan szerepet játszott abban, hogy sem az amerikai, sem a japán, sem a kínai modell nem hozott tartósan átütő sikert, hogy ezeknek a futballországoknak, ligáknak nem volt jelentős múltja, nem volt beágyazottsága. (Néhol meg elfogyott a pénz is…) Szaúd-Arábiában biztosan nem fogy el a pénz, de kérdés, hogy mi az alapcél, valóban, például a 2030-as vb rendezésének vagy inkább társrendezésének a megcélzása? Ha igen, s az nem sikerül, meddig tart a pénzpumpálás? (A szaúdiak olyan komolyan gondolják a vb-rendezést, hogy a társházigazdának remélt görög és egyiptomi szövetségnek ajánlatot tettek, átvállalnák a stadionok építésének költségeit.)

A teljes háttér kapcsán ismert, hogy a szaúd-arábiai állami befektetési alap, a Public Investment Fund bejelentette, hogy átveszi az ország négy vezető futballklubját. A PIF, amely 80 százalékos részesedéssel rendelkezik a Newcastle Unitedben, az al-Ittihad, az al-Ahli, az al-Naszr és az al-Hilal főtulajdonosa is lett.

A megállapodások szerint a PIF mind a négy klubba öt elnökségi tagot delegál, a létrejövő, a további tulajdonosi hányadot birtokló nonprofit alapítványok közgyűlése pedig még kettőt, valamint a klubelnököt.

Cristiano Ronaldo már fél éve az al-Naszr játékosa, Karim Benzema és N’Golo Kanté al-Ittihadot erősíti majd. Két további Chelsea-játékos is Szaúd-Arábiába szerződött: Kalidou Koulibaly az al-Hilalban, Hakim Zijes az al-Naszrben folytatja. Rúben Nevesért 60 millió dollárt fizetett a Wolverhamptonnak az al-Hilal, a még csak 28 éves portugál középpályással annyi pénzt keresett angol klubja, mint még soha. A horvát Marcelo Brozovic pedig az Internazionalét hagyja el az al-Nasszr, illetve a három esztendőre szóló 60 millió euró miatt. És a listának még nincs vége, a szaúdiak ajánlatott tettek például a brazil Neymarnak (PSG) és Roberto Firminónak (Liverpool), a portugál Bernardo Silvának (Manchester City) vagy a spanyol Saulnak (Atletico Madrid).

A szaúdi klubokat természetesen nem kötik az UEFA pénzügyi Fair Play-re vonatkozó szabályai, ami azt jelenti, hogy a PIF által felajánlott fizetéseknek nincs korlátjuk, így lehet csak a legjobb játékosokat a Közel-Keletre csábítani.

Ahogy az al-Dzsazira (al-Jazeera) írta, a sport az egyik pillére a kormány Látomás 2030 nevű gazdasági diverzifikációs tervének, amely új iparágak kiépítésére és munkahelyteremtésre törekszik – a PIF pedig ennek a rendszernek a középpontjában áll.

A szaúdi királyság célja, hogy a szaúdi profi liga bevétele 2030-ra 450 millió riálról (120 millió dollár) évi 1,8 milliárd riálra (480 millió dollár) növekedjen. A cég piaci értéke több mint 8 milliárd riálra (2,1 milliárd dollárra) nő ugyanebben az időszakban – irányozta elő az SPA, a helyi állami hírügynökség.