Az 50 év, 50 meccs-sorozat előző részeit itt olvashatják!
Ez volt az olasz futball negyedik világbajnoki címe, egyben a harmadik, amelyet idegen földön nyert meg. Utóbbiak közül az elsőnél a francia nézők által megnyilvánuló, nagyon erős politikai ellenszenv, a másodiknál a totonerót követő eltiltások, különösen Paolo Rossi szilenciuma, a harmadiknál az úgynevezett calciopoli hátráltatta a diadalmenetet.
A németországi világbajnokság előtt a FIGC, az ottani szövetség a 2005-ös és a 2006-os bajnoki címet is elvette a Juventustól. Marcello Lippi gárdájának baját csak tetézte a korábbi válogatott játékos, a néhány héttel korábban visszavonult Gianluca Pessotto öngyilkossági kísérlete. A Squadra Azzurra a bajban összefogott, s rendkívül egységes keretet alkotva, kis lépésenként előrehaladva menetelt a tornán.
Egy hónappal később a világ – ha úgy tetszik: a futballszakma – Marcello Lippi (az első olyan világbajnoki címet nyerő európai szövetségi kapitány, aki klubedzőként is igazán sikeres volt, azóta is csak Vicente Del Bosque lépett a nyomába) lábainál hevert. Ottmar Hitzfeld, a kor egyik legsikeresebb klubedzője a Sport Bildben arról írt, hogy az olaszok sikereinek kulcsa a szövetségi kapitány munkája volt. A BBC elemzői „Lippi mestermunkájáról” beszéltek, a francia L’Équipe elismerte, hogy „az olasz sikerek záloga a csapategység, s Lippi vállalkozókedve” volt.
A legvisszafogottabb számítások szerint is több mint félmillió ember ünnepelte a római Circus Maximuson a világbajnoki címnyerést. Éltették a játékosokat, akik közül többen is külföldre készültek, miután valószínű volt, hogy Stefano Palazzi, a botrányt vizsgáló ügyész indítványára egy speciális sportbíróság kizárja a Juventust az élvonalból. Az akkori közhangulatot jól jelzi, hogy a berlini döntőt a helyszínen figyelő igazságügy-miniszter, Clemente Mastella azt mondta a találkozó után: „Nem tudom elképzelni, hogy e kiváló játékosokat, világklasszisokat, mint Gigi Buffon, Fabio Cannavaro vagy Alessandro Del Piero, bárki is egy bírósági döntéssel arra kényszerítse, hogy elhagyják a klubjukat, vagy hogy a második, esetleg a harmadik osztályban játszanak!”
Pedig ezt történt.
Marcello Lippit, a szövetségi kapitányt már a világbajnokság előtt kikezdték. Gigi Riva, a hatvanas-hetvenes évek legendás csatára, 2006-ban a válogatott menedzsere saját feletteseit is kritizálva mondta a világbajnoki címnyerés után: „Lippi mögé most szívesen odaállna az egész főnökség. De amikor igazán kellett volna, a vizsgálat kirobbanásakor, a torna előtt, senki sem nyújtott neki segítő kezet. Megveregették a vállát, és kész.”
Talán ez lehetett az első számú oka, hogy Lippi három nappal a világbajnoki cím megnyerése után lemondott a szövetségi kapitányi posztról. Nem érdekelte, hogy a szövetség szerződése meghosszabbítását ajánlotta neki, s még a játékosai sem tudták maradásra bírni. Végig nyílt kártyákkal játszott, már hetekkel ezelőtt megmondta: a világbajnokság után minden bizonnyal búcsúzik. A csapatkapitány, Fabio Cannavaro mondta még a döntő előtt: „Ez a találkozó minden bizonnyal az utolsó lesz a válogatottban Francesco Totti és Marcello Lippi számára. Nagyon sajnálom, hogy ez így lesz.”
Az olasz csapat a ghánaiak legyőzésével kezdett, majd döntetlent játszott az amerikaiakkal, de aztán megverte a cseheket és csoportelsőként lépett tovább. Az egyenes kieséses szakaszban, ha nehezen is, de legyőzte az ausztrálokat, az volt az egyik legnehezebb mérkőzése. Az olaszok fölényben játszottak ugyan az első félidőben, de ezt nem tudták gólra váltani. Az 50. percben viszont Marco Materazzi (túl szigorúan…) piros lapot kapott Medina Cantalejótól, a spanyol bírótól, ami után a létszámfölénybe került ausztrálok átvették az irányítást. Csak Gianluigi Buffonon múlt, hogy nem szereztek vezetést: a kapus bravúrok sorozatát mutatta be. A 95. percben a Squadra Azzurra balhátvédje, Fabio Grosso betört az ausztrál tizenhatoson belülre. Felbukott a becsúszó Brescianóban, mire a bíró büntetőt ítélt. Korábban soha, egyetlen csapat sem kapott vb-meccsen a rendes játékidő 95. percében tizenegyest - ráadásul kevés ennyire vitatható büntetőt ítéltek már meg. Francesco Tottit, nagyon helyesen, mindez nem zavarta, kíméletlenül bevarrta a labdát a kapu jobb alsó sarkába, továbbjuttatva a Squadra Azzurrát.
Egyszerűbb feladat jutott az azúrkékeknek a negyeddöntőben, az ukránoknak legfeljebb, ha tíz jó percük volt (3-0). Világsztárjuk, Andrij Sevcsenko teljesen egyedül maradt. Seva egyébként nem csak a világbajnokságtól, hanem az olasz szurkolóktól is búcsúzott. A mérkőzés után odament hozzájuk, integetett nekik - elköszönt. Éppen azon a napon, június 30-án járt le a Milannal kötött szerződése, másnap reggeltől már a Chelsea alkalmazottja volt. Egyébként ez volt az olaszok első meccse Pessotto (vélt?) öngyilkossági kísérlete után. A válogatott két játékosa, Alessandro Del Piero és Gianluca Zambrotta, az immár pályaedzőként dolgozó Ciro Ferrara társaságában, azonnal különgépet bérelve Torinóba repültek, ahol nyolcvan percet töltöttek súlyos belső sérüléseket, töréseket szenvedett, ám az életveszélyen már túljutott barátjuk ágyánál. S aztán ilyen előzmények után a gólt szerző és gólpasszt adó Zambrotta bizonyult a mezőny legjobbjának!
Az elődöntőben a házigazda német válogatottal játszott az olasz csapat. Gianluigi Buffon úgy kezdte a mérkőzést, hogy addig világbajnoki csúcsot állított fel azzal, hogy egyetlen gólt sem kapott ellenfél játékosától. (Az amerikaiak ellen került csak a labda a hálójába, saját védője, Cristian Zaccardo térdéről.) A nagy Gigi Dortmundban is lehúzta a redőnyt, de sokáig úgy festett, ez „csak” egy tizenegyes-párbajhoz lesz elég.
Ám Lippi nem engedte, hogy Fortuna döntsön a futballisták helyett. A 104. percben még tovább erősítette a támadóegységet: Simone Perrotta helyére pályára küldte Alessandro Del Pierót. Egy ékkel (Luca Toni) és egy „mediapuntával” (Francesco Totti) kezdte a mérkőzést, ám az utolsó negyedórában már Totti előtt három csatár, Gilardino, Iaquinta és Del Piero játszott.
Fényesen bevált! Előbb Andrea Pirlo átadásából Fabio Grosso lőtte be élete gólját, majd a 119. percben a fantasztikusan futballozó Fabio Cannavaro megelőzte Lukas Podolskit, Tottihoz passzolt, aki kiugratta Gilardinót. Már akkor talpon volt az egész stadion, de amikor Alessandro Del Pieróhoz került a labda, minden olasz ordított a tribünön. Nem ok nélkül… „Ale”, vagy ha úgy tetszik, „Pinturicchio” felemelte a labdát a bal felső sarokba. Zseniális mozdulat volt, ő maga is azt mondta róla utána: húszévesen biztosan nem próbálta volna meg.
A másik ágon a francia válogatott jutott el Berlinbe, az egyenes kieséses szakaszban a spanyolokat, a brazilokat, majd a portugálokat búcsúztatva. A torna után Lilian Thuram, Patrick Vieira, Zinédine Zidane és Thierry Henry került be közülük a FIFA All-Star-keretébe, valóban ők vitték a hátukon a csapatot.
A döntőben az olaszok gyorsan hátrányba kerültek a később botránya ellenére a világbajnokság legjobb játékosának, aranylabdásának választott Zinédine Zidane tizenegyesgólja miatt, ellenben Marco Materazzi kiegyenlített. Később talán kevés figyelmet kapott tény, hogy az Inter védője – Luca Tonival holtversenyben – a világbajnoki aranyérmes házi gólkirályaként Németországban, két góllal.
Bő 100 percen keresztül nem esett további gól a fináléban, következett, akárcsak 1994-ben a világbajnoki címet eldöntő szétlövés. Los Angelesszel (Pasadenával) szemben Berlinben az olaszok nyertek, az olaszok, akik az 1990-es, az 1994-es és az 1998-as vb-n is egy elveszített tizenegyescsata miatt nem értek el még jobb helyezést. Berlinben mind az öt olasz berúgta a maga tizenegyesét.
A mérkőzés később legtöbbet vitatott-elemzett momentuma Zidane és Materazzi futballkulisszák közé áthelyezett kocsmai jelenete volt. Még a futball iránt kevéssé érdeklődőket is foglalkoztatta: mit mondhatott az olasz az őt ezért lefejelő Zidane-nak?
A francia világsztár cselekedete megosztotta a a közvéleményt. A vele szimpatizálók helytelennek, de érthetőnek minősítették fejelését, már a sértés tartalmának ismerete nélkül is. A másik tábor ugyanakkor minden szempontból elfogadhatatlannak és megmagyarázhatatlannak ítélte reakcióját. Ez utóbbi csoporthoz tartozott Sepp Blatter, a FIFA akkori elnöke, aki kilátásba helyezte, hogy szervezete elveheti a torna legjobbjának járó aranylabdát Zidane-tól, a játékos sportszerűtlensége miatt.
Az olasz La Repubblicának nyilatkozó Blatter szerint a díjat (egyébként a világszövetség felkérésére) az újságírók szavazták meg, ezért a FIFA végrehajtó bizottságának megvan a joga, sőt mint mondta, kötelessége is, hogy megváltoztassa a döntést, ha az nem egyeztethető össze a sportszerűséggel. (Egyébként nincs joga. Legfeljebb kifejezheti ellenérzéseit, de egy szavazás eredményét utólag megváltoztatni, nem hogy nem demokratikus, de hogy a szónál maradjunk, nem is sportszerű. – A szerző.)
Zinédine Zidane később is csak annyit árult el, hogy Materazzi sértő szavai a húgával voltak kapcsolatosak. (A többit akár ki is találjuk.) „Azt gondoltam, inkább állon vágom, mint hogy ezt hallgassam. Tennem kellett valamit, mert ha nem, azt hihette volna, hogy igazat adok neki” – fűzte hozzá. Utána elnézést kért minden gyermektől, mert rossz példát mutatott, ám mint mondta, nem kíván elnézést kérni Materazzitól. Az olasz később megmondta: valóban Zidane húgáról és annak tisztességéről szólt a vállalhatatlan mondat.
