Abszolút. Nyilván ez a szúnyogok mostani rajzása miatt vetődött föl. Az is fontos szempont, hogy a napfordulóhoz közel legyen a Kékszalag verseny, mert akkor tovább van világos, előbb kel fel a nap. Tehát ennek a két dolognak valahol jól össze kell simulnia. Régen tényleg nagyon erős hagyomány volt, hogy a teliholdhoz legközelebb eső pénteken rajtolt a Kékszalag. Ez most július 23-a lett volna.

Nagyon sok kritika hangzott el a verseny után a vitorlázók együttműködéséről is. Nem kapcsoltak navigációs fényeket, nem minden esetben előzékenyek egymással szemben. Mennyire érzi változónak a vitorlázó környezetet, a vitorlás társadalmat a Balatonnál?

Régen nagyon büszkék voltunk magunkra, a régiek mégis mindig azt mondták, hogy korábban mennyivel jobb volt, és ez mindig is így lesz. Emlékszem, amikor a Tramontana nyerte a Kékszalagot negyven évvel ezelőtt, akkor a Kékmadár kormányosa azt mondta: azzal a hajóval bárki nyert volna, egy gyerekversenyző is. Ment a zrikálás oda-vissza. Ezek az apró dolgok nem változnak.

Viszont más tekintetben lehetne egy picit előrébb lépni a verseny szervezőinek. Most ugye nagyon gyengeszeles verseny volt, és ennek a tanulságait le kell vonni. Katamaránokkal vitorláztunk, és ezek más teljesítményre képes hajók, mint az egytestűek. Ha véletlenül ebben a mostani időszakban kaptunk volna egy komolyabb szelet, szemben haladva a mezőny derekával a tihanyi cső környékén, akkor nem tudom, mi történik. Az igen szűk terület ahhoz, hogy ennyi hajó átmenjen rajta, és mi pedig szembejöjjünk egy ilyen nehezen kormányozható katamaránnal.

Nem tudom, ezt hogy lehet jól megoldani. Kétségtelen hagyománya a Kékszalagnak, hogy Füreden rajtol, Kenese, Siófok, Tihany-rév, Keszthely, Tihany-rév, Füred az útvonal, de valamit tenni kell, mert ez így talán már nem kezelhető.

A tömeg miatt?

Igen. A túl nagy létszám és a katamaránok miatt. Nem tudom a megoldást, és biztos, hogy nagyon nehéz, hosszú folyamat lesz, amíg megszületik a konszenzus, de azt láttam mint versenyző, hogy most csak a szerencsén múlott, hogy nem lett ebből baj. De benne van a rendszerben, hogy baj lehet.

Ugye kétévente lehet baj, mert csak minden második évben indulhatnak többtestű hajók?

Így van.

Tehát van két éve a szövetségnek, hogy kitalálja, miként oldja ezt meg.

Ez így van, de nem lenne jó az utolsó pillanatban kitalálni. Már az idén kellene erről dönteni, és akkor mindenki tudná, hogy két év múlva hogyan oldjuk meg. És most nem akarok mondani semmit, mert ha én mondok valamit, akkor biztos az ellenkezője valósul meg. Pedig lehet, hogy az én fejemben van a jó ötlet.

A magyar vitorlázók, és nem csak az élsportolók, hanem a tömegsport része,  mennyire tartják a lépést az európai színvonallal?

Maximálisan. Mindent tudnak, tehát itt nincs kérdés. A Készalagon induló magyar vitorlázók megbízható, stabil, jó tudású versenyzők, és ezt határozottan merem állítani.

Ezek a tókerülő versenyek átjárhatók? Azok, akik most a Kékszalagon elindultak, nyilván nem mind a hatszázhuszonegynéhány hajó legénysége, de a nagyobb része, megfordul a többi európai tókerülő versenyen is?

Nem, de ez fordítva sincs így.

Miért nem?

Mert ez nagyon drága sport. Egy olyan hajó, ami nem az élen jár - mert az élhajókat úgy találták ki, hogy szét lehet őket szedni, és el tudnak utazni velük külföldre - hanem egy átlagos túrahajó sokszor két-háromszor annyiba kerül, mint a győztes hajók. Úgy 10-15 ezer euróért mozdulnak meg ilyen távolságra, annyi pénzt pedig ez nem ér. Úgy el lehetne utazni, hogy a helyszínen bérelnek hajót, de erre nincsenek felkészülve a rendezők. Így ezek a tókerülő versenyek a helyi mezőnyre építenek.

Ezek a tókerülő versenyek az élvitorlázóknak mennyire fontosak a karrierjük szempontjából?

Nem tudom. Nekem nyilván fontos. Az, hogy kilencet nyertünk, meg ötöt, meg négyet, még a számot sem tudom, hogy mennyi, nekem fontos. Engem már ezzel azonosítanak. És gondolom, ez így is marad. Én már a kilencszeres győztes Kékszalag-vitorlázó leszek. Ezzel együtt kell élnem, akkor is ha nehéz.

Tudja, vagy érzi azt bármiből, hogy ezt szinte elvárják Öntől?

Most is elvárták, pedig nem sok realitása volt, de majdnem hoztuk az újabb győzelmet. Lehet, hogy a tömeg tolt minket, a mások hite, nem a sajátunk. Fantasztikus volt, hogy ott álltunk az élen az utolsó pillanatokban... Igen, nyilvánvalóan elvárják, persze.

Mit tud ezzel kezdeni?

Azt hiszem, nem kell ezt földolgozni. Az a kilenc győzelem olyan erős, nagyon jól belefér, hogy az ember negyedik helyen ér be egy szoros befutónál. A mostani eredményünket nem szégyelljük, úgy gondolom, ez egy tisztességesen vállalható negyedik hely.

A minimum programot hoztuk. Nekem nagy kérdés volt, hogy liberával induljak-e vagy katamaránnal. Mindkét libera-csapat szépen teljesített, amelyik az élen vitorlázott, a Raffica és a Principessa is. Volt időm figyelni őket, közel hajóztunk egymáshoz. Legalább olyan szinten vitték a hajót, mint ahogyan mi két éve, vagy még jobban. Tehát a kontroll, ráadásul kettő is, jelen volt a versenyen, és ez számomra megadta a bizonyítékot arra, hogy jól döntöttünk.

Ehhez hozzátartozik az is, hogy számunkra optimális szélben vitorláztunk. Efölött már nem lett volna kérdés, mit csinál egy libera. Nekem ez így volt jó. Igazából, ahogy telik az idő, és túl vagyunk azon a sokkon, hogy az utolsó pillanatban vesztettük el a versenyt, egyre inkább megnyugszom. A kilenc az nagyon szép szám. Amikor ezt a hajót megvettük, ennek Dániában 9-es volt a rajtszáma, és ezt megtartottuk. Gondolkodtam ezen, lehet, hogy ez rossz ómen, hogy lesz ebből tíz?

Lehet, hogy 10-est kellett volna varratni a vitorlára.

Igen, de hát ez maradt.

Akkor másként kérdezem: jövőre, amikor elkezdenek készülni a Kékszalagra, mi motiválja?

Egy ilyen vereség nagyon erős motivációs tényező. De most nem érzem annyira, hogy tolna előre. Tehát még nem tudom. Az biztos, hogy a Lizát nagyon szeretem, az egy nagyon jól összerakott hajó erre a fajta versenyzésre. Hibátlanul egyben van, tökéletesek a vitorlái. Tavaly a Kékszalag után elraktuk, azóta nem vettük elő, és nem is fogjuk a versenyig.

Igazából ugye az lesz a "money time": kifizettük tavaly a 2011-es verseny árát is. Ezért indulunk, meg egy picit biztos azért is, mert van ez a kis romantikus dolog, hogy mi vagyunk a Kékszalag bajnokai, itt, most adtunk esélyt arra, hogy legyőzzenek, és a másik rendszerben is meg kell ezt tennünk.

A siker vagy a kudarc motiválja jobban?

A kudarc az nagyon erős bennem. Az engem sokszor átsegít, amikor olyan edzésmunkát kell végezni, amit nem szeretek.

Például?

Például futni a hegyen. Amikor már ott vagyok, azt szeretem, de fölkelni érte és elindulni reggel, az nem jó. De ezek a kudarcok hajtják az embert előre. És a vitorlásedzésnek is van egy csomó olyan része, ami nem túl izgalmas, főleg egy hajóval vitorlázni.

Milyen viszonyban van most így, nagyjából egy hét után a Kékszalaggal, a katamaránnal, mint műfajjal?

Nagyon szeretem.Ennek ellenére?

Hogyne! Én nem haragszom a katamaránra. Sőt, azt gondolom, hogy nekünk jól megy ezzel is. Megnéztem volna fordítva: egy olyan tavon, ahol nem vitorláztak még liberával, az élmenőnek adni egy ilyen hajót, van tíz napja, aztán találkozzunk a versenyen. Persze csak zárójelben mondtam ezt. Amúgy élveztem. Úgy látom, amit itt tíz nap után elértünk, az, hogy ezekkel a fiúkkal pariban voltunk a befutóban, nagyon jó eredmény.

Vannak további tervek a katamaránnal?

Hogyne. Az rendkívül jó a katamaránban, ami az eddigi hajókban nem volt, hogy egy liberával kilenctagú legénység alatt nem lehet megmozdulni, és akkor még nagyon nem jól működik a hajó. Nem lehet vele kimenni a kikötőből sem.

Ezzel ketten kimegyünk. Tehát egész más minőség. Most vasárnap beültünk hárman a hajóba, meg kettőnk felesége, és vitorláztunk egy fantasztikusat úgy, hogy igazából semmi dolgunk nem volt, csak élveztük, ahogy a hajó vasalja a vizet.

Hogyan szerveződött a csapat a katamaránra?

Dolgozunk egy kis csapattal: a J24-es osztályban nemzetközi vizeken versenyzünk öten. Még egy legénység csatlakozott hozzánk, Lovas Zsolt, aki szintén szokott ezeken a versenyeken szerepelni. Nekem az első tisztem Ormándlaki Áron: ő a J24-es csapat motorja is. Aztán Glódi Balázs, akivel mind a kilenc alkalommal együtt vitorláztunk, és a többiek, Szentpétery Csaba, Frankó József részei ennek a J24-es munkának. Ez volt a fő szempont abban, hogy ha már újdonságot kell itt csinálnunk, akkor legalább mi legyünk nagyon egységes társaság.

A csapat másik része pedig akikkel tavaly vitorláztunk a Kékszalagon. Vannak, akik egyszerűen a termetük miatt, mert túl nagyok, nem férnek bele a katamaránba. Ezt ők tudják, szomorúan el is fogadják, de sajnos a vitorlázás ilyen. Az ember fizikai paraméterei meghatározzák, hogy milyen hajóosztályban vitorlázhat. Az olimpiai osztályokban is így van. Én például a fejem tetejére állhatok, akkor sem lesz belőlem 470-es versenyző soha, mert ott 75 kiló, a határ, de inkább alatta kell lenni. És hát ugye, 188 centis ember nem tud 75 kilós lenni.

Ez így működik, de fordítva is igaz: a 470-es kormányosból soha nem lesz finn dingi versenyző, mert ő meg nem tud 95 kilósra nőni úgy, hogy el is bírja magát. Ilyen a vitorlázás.

Jövőre ezek miatt a srácok miatt is kell indulnunk, hiszen nekik most kimaradt ez az év. Szeretném, hogy jól érezzék magukat, és versenyezhessenek a Szalagért.

Vannak más jellegű tervek is a katamaránozással? Esetleg külföldi versenyek ugyanezzel a csapattal?

Ehhez rövid az élet. Igen, hogyne, természetesen, mindenféle tervek vannak, de nem tudjuk megvalósítani.

Azt mondta, kíváncsi lenne, hogy egy olyan tavon, ahol liberákkal eddig nem mentek, mint tennének azok, akik katamaránban profik. Felvetődött-e egy kihívás ötlete?

Megoldhatatlan. Egy liberát nem adnak oda így, mint a katamaránt. Az túlságosan összetett technika. Míg egy katamaránnal különösebb baj nélkül elvitorlázik az ember, a liberához tényleg kell a rutin.

Mi úgy tudtunk bérelni liberát, hogy előtte többször elmentünk a Garda-tóra, és megmutattuk, tudunk vele vitorlázni, ott versenyeztünk ellenük, meg-megszorongattuk, időnként el is vertük őket. Akkor ideadták, mert látták, hogy jól megy. Az első évben még úgy kaptuk meg, hogy két embert azért adtak a 14 tagú legénységbe.

Szerintem ez nem menne fordítva. Nem azért, mert Roman Hagara (az idei Kékszalag második helyezett kormányosa, osztrák vitorlázó, aki Tornado katamarán osztályban Sydney és Athén olimpiai bajnoka. a szerk.) nem tudná ezt megoldani, csak honnan szerzi a többi tizenkét embert, akik szintén képesek erre.

Beszéljünk egy kicsit az utánpótlásról. Megvan-e az a hátország, ami azt garantálja, hogy folyamatosan legyenek komoly, jó vitorlázók a Balatonon?

Egyre inkább. Hál' Istennek, azt tudom mondani, hogy nagyon erős az utánpótlásunk, már most vannak jó eredményeik. Az idén például Bathó Péter Európa-bajnoki bronzérme a Byte hajóosztályban.

Azt gondolom, hogy jó kezekben van a jövő. Rotai István, aki két klubot is vezet, az egyiket Tihanyban, a másikat a Velencei-tavon, gyűjtést kezdeményezett, amit úgy nevezett, hogy Kékszalag különadó. Itt mindenki fölajánlhatott különböző összegeket, és nagyon szép summa jött össze. Megértette a mezőny, hogy jó, ha mi itt vitorlázunk és szponzorokat tudunk szerezni, hiszen a Kékszalag a fókuszban van, de az utánpótlás nincs ilyen szerencsés helyzetben. Ott a szülők teszik bele a pénzt abba, hogy a gyerekek versenyezzenek. Nem tudom a pontos számot, de 100 és 200 ezer forint közötti összeget legalább tíz hajó is felajánlott, de lehet, hogy több. körülbelül 2-3 millió forint folyik be ebből, ami szép dolog. Persze ez nem old meg semmit, és nyilvánvalóan nem erre kell alapozni az utánpótlás jövőjét. Az utánpótlás ugyanis a mecenatúrából él.

A szülőkön kívül is van mecenatúra?

Igen.Kik ők?

Jórészt középkorú vállalkozók, akik olyan cégeket vezetnek, amelyek ebben a nehéz helyzetben is jól prosperálnak.

Vitorlázók?

Igen, olyan vitorlázók, akik kisgyermekkorukban már hajóztak és hasonló műhelyeket építenek, mint ahonnan ők származnak. Tisztában vannak azzal, hogy mi hiányzott akkor, miért nem lehetett...

Részben nosztalgiából?

Nem, ez nem nosztalgia, azt hiszem. De most, ugye, más nevében beszélek. Az egyik fiú Keszthelyről való, ahol nagyon tehetséges, jó edzők dolgoztak velük gyerekkorukban, de nem volt pénz, és állandóan beverték a fejüket a plafonba. Eljutottak egy szintre, magyar bajnoki ezüst, arany egy-egy évben, aztán a következőben már nem volt új vitorla, és külföldi versenyekre sem jutottak el. Ezt most ők megteremtik.

Ez az egyik része. A másik pedig: egy-egy ember, aki tudatosan építi a csapata életét, tud eredményeket elérni, szervezi a szülőket, szervezi a várostól a támogatást, okosan gazdálkodik, és hosszú éveken át tud dolgozni. Tehát nincs meg az a félelem, ami a régi rendszerben volt, hogy miért akar ez az ember itt bármit is csinálni, nem kell ő itt nekünk. Hanem mivel maga építi a saját életét, hosszú távon tud dolgozni, és így vannak sikerek Révfülöpön, vagy időről-időre Fűzfőn is.

Helyén van ön szerint a magyar vitorlássport ismertsége, a megítélése úgy általában a széles közvéleményben vagy a sportpolitikában?

Ezt nehezen tudom én megítélni.

Mit érez?

Azért vagyok most zavarban, mert azt hiszem, én vagyok itt az egyik legismertebb vitorlázó, tehát ha engem kérdez, akkor igen.

Önt ismerik...

Merthogy felismernek az utcán. Látom az emberek szemén, hogy azt gondolják, ismernek, én meg tudom, hogy nem. Én nem vagyok erre tökéletes alany. Ha a másik oldalról próbálom nézni, akkor a vitorlás szövetség jól építi az újakat, például a Vadnai-testvéreket, Jonatánt és Benjámint. Azt hiszem, a nevük kezd átmenni a köztudatba. Kérdés, hogy jó-e, hogy egy 14 éves gyereket így építenek fel. Nem vagyok sportpszichológus, de azt hiszem, kellenek az új, ismert emberek a vitorlázásban.

Hogyha mondjuk a Vadnai-testvéreket vagy más fiatal vitorlázó versenyzőket emlegetünk, akkor előttük milyen a pálya?

A mostani középkorúak még megkapták az állami támogatást, és ott el lehetett jutni az olimpiai szintig. Ezt el is érték sokan. Most az a cél, hogy ebben a sokkal egészségesebb finanszírozási rendszerben utolérjük, ami mondjuk 1988 tájékán volt: ha kimegy egy válogatott versenyzőnk az egyik legerősebb osztály Európa- vagy világbajnokságára, akkor ott legyen esélye arra, hogy a tízben végez.

Most nem itt tartunk. És nemcsak egy osztály van, abban az időben minden olimpiai osztályban, ami Magyarországon volt, erre volt sansz. Most egyetlen ilyen versenyzőnk akad a felnőttek között: Berecz Zsombor. Tőle elvárjuk, hogy ott legyen a nemzetközi mezőny első húsz- vagy első tíz százalékában.

Az újak, a mostani fiatalok lehetnek azok, akik ezt egy kicsit elterítik, és több osztályban eljutnak erre a szintre. Remélem, hogy öt-tíz éven belül elérjük azt, ami a múlt rendszer államilag támogatott vitorlázásából ki tudott fejlődni, és ez magasabb szint lesz.

Mert azt tudni kell, hogy akkoriban a kelet-európaiak azért profinak számítottak. A nyugat-európai vitorlázó nem élt meg abból, hogy vitorlázott. Akkor még nem álltak rendelkezésre azok a források, amelyek ma már működnek. Manapság vannak olyan vitorlás versenyek, ahol meg tudják keresni a pénzt arra, hogy vitorlázók legyenek Nyugaton. Most már a nyugati is profi, ő is fizetésért vitorlázik, és hogyha ugyanarra a szintre eljutunk, mint a '80-as évek végén voltunk, akkor azt hiszem, nagyon komoly előrelépés lehet a magyar vitorlázásban.

Mi lehet a legnagyobb eredmény, ameddig el tud jutni mondjuk egy magyar vitorlázó?

Bármi, nincs határ. Nézzük Ausztriát. Õk rosszabbul állnak, mert még Balatonjuk sincs. És itt nem akarom a Balatont kicsinyelni. De nekik csak a Fertő-tó van, és kész. És Roman Hagara mégis nyert két olimpiát. Bár más egy kicsit a történet, mert nincs olyan erős nyári olimpiai sportmozgalom Ausztriában, mint Magyarországon. Ott olyanok a vitorlázók, mint nálunk a kajak-kenusok. Õk hozzák a nyári olimpiai érmeket, és ha nekik nincs, akkor nincs Ausztriának sem. Úgyhogy sokkal több pénz jut erre. De ezzel együtt, ha a feltételeket tekintjük, akkor ott a példa: bárhová eljuthatunk.