1960. május 18-án Glasgow adott otthont a futballtörténelem egyik leghíresebb klubmérkőzésének, a Real Madrid-Eintracht Frankfurt BEK-döntőnek. A madridiak sorrendben az ötödik BEK-győzelmükre készültek, ám legeredményesebb csatáruk, Puskás Ferenc számára mégis különlegesnek ígérkezett a finálé.

Akkor már másfél évtizedes nemzetközi karrierje során először játszott a Bajnokcsapatok Európa-kupájának döntőjében. A krónikák nemcsak "minden idők legjobb", hanem minden idők legnézettebb kupafináléjaként emlegetik az összecsapást, amely a futball hőskölteményévé vált.

A meccset - természetesen - többnyire skótok élvezhették a helyszínen, ám a BBC jóvoltából Európa nyugati felében közel százmillióan látták. A kalács morzsáit csipegetve még azok a szerencsés magyarok is, akik valamely nyugat-magyarországi lakásban befogták az osztrák tévé adását...

Maga a főszereplő így emlékezett Jamrich Klára, Rogan Taylor és Dénes Tamás életrajzi könyvében a kilencvenes évek derekán a találkozóra, illetve a körítésre.

"Az eredmény talán nem mutatja, de nagyon küzdelmes meccset játszottunk a németekkel. Az Eintracht nem volt akkoriban különösebben híres csapat, de elődöntőbeli teljesítménye, a skót bajnok Rangers kétszeri fölényes legyőzése tiszteletet ébresztett bennünk. Jóformán alig ismertük a frankfurti játékosokat, de azt sejtettük, hogy akik kétszer hat gólt tudnak rúgni a Rangersnek, nem lehetnek akárkik. Hivatalosan 135 ezer néző nézte végig a mérkőzést a Hampden Parkban, nem túlzás, tomboltak a gyönyörűségtől. Mi is élveztük a meccset. Az egész csapat fantasztikusan játszott, szinte már azt éreztem, ennél jobban nem is lehet futballozni. Ez maga a tökély."

Míg a Real Madrid sztárjainak többsége életében először játszott az akkori legnagyobb európai stadionban, Puskás korábban már szerepelt ott. Igaz, jó régen, még 1954 decemberében, a magyar válogatott tagjaként.

"Vasárnap még bajnoki meccset játszottunk, majd hétfőn indultunk Glasgow-ba. Én már ismertem a Hampdent, a válogatottal nyertünk ott ötvennégy végén. Meglehetősen nagy volt a pálya, s jó a talaj is - bár nem olyan príma, mint a Wembleyben. Az Eintrachtról azonban nem sokat tudott egyikünk sem. Ám az eredményei figyelmeztettek bennünket. Azt meg némelyikünk már a saját bőrén is tapasztalhatta, hogy még a képzetlenebb német játékosok is erősek, agresszívek. Nem leányálom ellenük futballozni." - mondta Puskás az idézett könyvben.

Mindazonáltal a találkozó előtt a nemzetközi közvélemény biztosra vette, hogy a Madrid megszerzi újabb, sorrendben ötödik BEK-győzelmét. Legjobb erőivel lépett pályára a királyi gárda, Dominguez védett, előtte Marquitos, Santamaria és Pachin védekezett, Vidal és Zarraga játszott a fedezetsorban, elöl pedig öt pazar csatár, a brazil Canario, valamint Del Sol, Di Stefano, Puskás és Gento ostromolta Loy kapuját. Ehhez képest a tizedik percben - Kress góljával - az Eintracht szerzett vezetést.

Újra Puskás: "Jobban kezdtek, mint mi. Még alig mondtuk el, hogy "éljen, éljen, éljen", már vezettek. Szerencsére Di Stefano hamar eszmélt, még az első félórában lőtt két gólt gyors egymás után. Én sem akartam lemaradni mögötte: bevágtam négyet a németeknek. Az egyiket tizenegyesből, de a fene sem bánta. 5:1-nél ugyan szépítettek, de ez nem nagyon érdekelt minket. Ráadásul még az utolsó szó is a miénk volt: Alfredo belőtte a maga harmadik gólját. 7:3 lett a vége, szinte minden bejött, amit csak csináltunk. Tényleg úgy éreztük, a világ egyetlen csapata sem jobb nálunk. Nem volt gyenge pontja a csapatnak, a BEK-döntőben mindenki csúcsformában futballozott. Del Sol például - akkoriban érkezett a Madridhoz - fantasztikus volt. Született cselkirály, akinek volt szíve odaadni a labdát a még jobb helyzetben lévőnek. Ugyanakkor erőszakos volt és bátor, mint egy tigris. Nem volt könnyű dolga a hátvédeknek ellene. Azt meg, aligha kell mondanom, hogy Alfredo is remekelt. A hampdeni tömeg csak azért drukkolt, hogy minél később érjen véget a találkozó, a szerencsések minél tovább élvezhessék a pazar futballbemutatót. A jelenlévők számára örökre felejthetetlen maradt a mérkőzés. Sokan a mai napig is hordják az irattárcájukban a találkozó jegyét, őrzik a műsorfüzetet. Sokak szerint ez volt minden idők legnagyszerűbb kupadöntője, talán csak az 1994-es Milan-Barcelona BEK-döntő, vagy a barcelonai Manchester United-Bayern München, esetleg a 2005-ös, isztambuli Liverpool-Milan mérkőzés vetekedhet vele.

"Nem hallottuk a mérkőzés végét jelző sípszót, mert körülöttünk tombolt a közönség. A skót bíró karmozdulatából értők a lefújás pillanatában a gyepre rohantak, ünnepelni bennünket. Több skót játékos - akik ellen korábban már játszottam - a meccs után bejött az öltözőbe, gratulálni. Ismerősök és ismeretlenek borultak egymás nyakába, mi magunk is, a Real játékosai, csordultig voltunk örömmel.

A világ összes sportújságjában rólunk írtak a következő napokban, sőt hetekben. Úgy éreztük, ritka az ilyen idilli boldogság. Még egy napot ott maradtunk Glasgowban a döntő után. A skótok úgy bántak velünk, mintha az ő dicsőségükre nyertük volna el a serleget, mintha az ő játékosaik lennénk. Végigparádéztak velünk a városközpontig, majd onnan a városházáig. Boldog tömeg köszöntött minket mindenütt. A repülőtéren is több ezren búcsúztattak bennünket.

Már harminchárom éves voltam. A meccs előtt - az első BEK-döntőm előtt - bujkált bennem a kisördög: "Bírod ezt még? Már soha többé nem leszel húszéves..." Aztán ahogy kiléptem a pályára, mintegy varázsütésre, mindez hirtelen elmúlt. Egész pályafutásomra igaz: csak a mérkőzések előtt izgultam. Alattuk soha. S még valami: soha - sem a Honvédban, sem a Madridban - nem jutott eszembe, hogy az ellenfél jobb lehet nálunk. Mindig azt éreztem, az adott kilencven percben csak mi nyerhetünk. S ha nagyritkán mégis kikaptunk, azon kezdtem gondolkodni, miben hibáztunk, hol rontottuk el" - mesélte harminc egynehány év távlatából Puskás Ferenc.

Aztán akkor elmesélt még egy különleges sztorit: "Glasgowban én négy gólt rúgtam, Di Stefano hármat, a német Stein pedig kettőt. Ahogy közeledtek a meccs utolsó pillanatai, Alfredóval tartottuk a labdát, egymásnak passzolgattunk. Alkalmanként ezzel szórakoztunk, ha már tudtuk, hogy nyerünk. Kis játék volt kettőnk között, figyeltük, ki ragadhatja magához a labdát a meccs végén. A Hampdenben számoltam az utolsó perceket, azt akartam, hogy nálam legyen a labda, amikor Mowat lefújja a mérkőzést. Arra gondoltam, én lőttem a legtöbb gólt a meccsen, engem illet a labda.

Tudtam azonban, hogy Alfredo is megpróbálja majd megszerezni. Amikor a bírói síp megszólalt, a labda éppen nálam volt. Felvettem és elindultam vele a kezdőkör felé. Stein odajött hozzám és kérte, hogy adjam oda neki a labdát. Először nem is értettem, hogy mit akar, majd miután már harmadszor kérte, arra gondoltam, hogy nagyon szeretném eltenni, de ez a srác itt előttem elveszítette élete talán legfontosabb kilencven percét, pedig két gólt is szerzett. Nem tehetem meg vele, hogy nem adom oda a labdát. Ezért aztán odaadtam neki. Alighanem még mindig őrzi, valahol Németországban."