A Kossuth-díj és az elismerés nyilván alkalom egy visszatekintésre is. Hogyan emlékszik vissza a pályafutására?

Amikor az ember egy ilyen díjat kap, akkor egy pillanatra megtorpan, megrendül, és visszatekintésre kényszeríti saját magát is a mindennapi robogásban, munkában. Így visszatekintve a hosszú évtizedekre, az én munkám, vagy a sorsom rendeltetésszerű volt, és inkább küldetésnek érzem ezt az egész elmúlt nem tudom hány évtizedet. Természetesen nagyon korán nagy érdeklődéssel fordultam a népi kultúra, főleg a néptánc iránt, és megadatott nekem, hogy a táncházmozgalom születésénél ott lehettem, mint nagyon fiatal középiskolás, és aztán az életem is úgy alakult, hogy Pécsről az Eötvös Loránd Tudományegyetemre jöttem tanulni néprajz-magyar szakra, és mellette a táncházmozgalom egyik alakja voltam. Tanítottam budapesti táncházakban táncot, éneket, és mellette természetesen gyűjtőmunkát végeztem Erdélyben. Aa szakdolgozatomat is a nyugati székelység táncaiból írtam. Ez volt a kezdet, és ebben a szerelemben találkoztam az én szeretett férjemmel, Zsuráfszky Zoltánnal, akivel azóta is, most már négy évtizede együtt élünk, együtt dolgozunk, és együtt alkotunk. Ez egy csodálatos időszak volt az életemben. Elkezdődött egy profi táncosi karrierrel, együtt táncoltunk a Budapest Táncegyüttesben: a férjem volt a vezető, én táncosként, tánckarvezetőként. Aztán folytatódott a munkánk, de megszülettek a gyerekeim, és a táncosságot egy időre föl kell adni ilyenkor, de kinyílik egy másik ajtó: akkoriban kezdtem például táncforgatókönyveket írni. Kezdődött mesedarabokkal, aztán népszokásműsorokkal, és ami még csodálatosabb, hogy nemcsak a fióknak íródtak ezek a táncforgatókönyveim, hanem meg is valósultak, színpadra kerültek.

A profi táncos pálya időben is nagyon behatárolt. Hol jön el az a pont, amikor már jön egy másfajta megközelítés?

Természetesen az idő az megy. A profi táncos sem lehet élete végig profi táncos, viszont nekem az is megadatott Isten kegyelméből, hogy utána én vezetőként, pedagógusként és koreográfusként tudtam dolgozni a Magyar Nemzeti Táncegyüttesben, ahol szakmai vezető vagyok, és emellett végzem az alkotómunkát, akár a koreográfiai munkát, akár a táncforgatókönyveket. Mindennek rendelt ideje van, és nekem így alakult a sorsom, és most nagyon úgy érzem, hogy a helyemen vagyok. Boldog vagyok, és büszke vagyok a több évtizedes munkára.

Ha megnézzük az ön pályájának az állomásait, akkor olyan legendás együtteseket emelhetünk ki, mint a Budapest Táncegyüttes, a Bartók együttes, és olyan legendás személyeket ebből az időszakból, mint Tímár Sándor vagy Martin György. Ezek fontos és meghatározó, életre szóló találkozások voltak?

Ők indítottak el minket, ezt az egész fiatal generációt. Nem lehet nem megemlíteni Tímár Sándor személyét, akitől egy egész nemzedék tanulta meg azt, hogy egyáltalán hogyan kell ránézni az eredeti táncanyagra. Vagy Martin György nevét, aki ennek a szellemi atyja, munkatársai, Andrásfalvy Bertalant ki ne hagyjuk, aki hála Istennek még él, és jó egészséget kívánok neki. Olyan emberek, olyan mesterek voltak körülöttünk, előttünk, akikre nagyon felnéztünk, és megteremtették azt, hogy a magyar néptáncot egyáltalán tudományosan rendszerezték. Tímár Sándor végigtanította az országot, hogy hogyan lehet a rossz értelemben vett mojszejevi táncstílusból kiszakadni, és a magyar néptáncot a maga eredeti, autentikus mivoltában elsajátítani. Ők olyan emberek, olyan mesterek a mi szemünkben, akik elfeledhetetlenek, és mindenképpen meg kell említeni őket is, amikor egy ilyen díjat kap az ember.

Említette a táncgyűjtést is, és a kilencvenes évek végén a Hagyományok Háza elindított egy gyűjtőmozgalmat,az volt a neve, hogy Utolsó óra. Ha akkor, a '90-es évek végén már az utolsó órában voltunk, akkor most már az utolsó utáni órákat írjuk? Egyáltalán lehet még táncokat gyűjteni valahol?

Mi kicsit másképp tekintünk erre az egész munkára. Nekem ez az ars poeticám, hogy ezt a csodálatos kultúrát, amit nekünk sikerült megismerni és elsajátítani valamilyen szinten, mert megismerhetetlenül gazdag, nem lehet csak úgy hagyni megőrizve adatközlőkön, hanem élővé kell tenni. Az élővé tevés pedig részünkről azt jelenti, hogy színpadra kell tenni, de nem mindegy, hogy milyen formában. A drágakövet egy foglalatban kell színpadra tenni, hogy megmutassuk a mai embereknek, hogy elfogadják, hogy megszeressék, hogy megismerjék. És ezen dolgozunk mi, hogy a színpadi néptáncművészetet az úgynevezett magas művészetek mellé tudjuk emelni a színpadra. Ehhez komplexen kell rátekinteni. Nem elég a néptáncot ismerni, és nem elég megmutatni, hanem mellé kell ismerni a népzenei anyagot, ami szintén egyedülálló, a népdalokat, a népköltészetet, a népszokásokat, akár a népi hiedelmeket, és természetesen a viseletkultúrát. Ennek az egésznek a komplexitását szeretnénk mi bemutatni, persze egy élvezhető formában. Ezért is a férjemmel közösen kidolgoztuk műfajteremtő szándékkal a táncszínjáték műfaját, amikor is a színházművészet eszközeit is beemeljük egy néptáncelőadásba, akár egy táncjátékba. Mit jelent ez a színházművészet? Például megszólalunk. A szokásoknak a szövegeit a saját táncosaink mondják el. Segítjük a nézőket, hogy a dramaturgiai fonalat sokkal inkább megértsék, és ezekkel az eszközökkel próbáljuk még közelebb vinni a szívükhöz a mi általunk nagyon szeretett népi kultúránkat.

A táncszínjáték egy nagyon különleges és kivételes műfaj, különösen, ha arra gondolunk, hogy irodalmi műveket igyekeznek a tánc eszköztárával színpadra vinni. Azért ez nem könnyű feladat.

Nagyon fontosnak érezzük a fiatalság megszólítását, hogy a fiatalok értsék ezt, ne csak a nosztalgiázzunk A Tenkes kapitányán, hanem nézzék meg. Egy kicsit ilyen ismeretterjesztő is, talán ilyen játékos, humoros formában a fiatalokhoz közelebb tudjuk hozni ezt az egész kultúrát. A saját kedvencem, A hűtlen feleség. Ez egy bűnügyi táncdráma. Káel Csaba felkérésére történt, hogy készítsünk egy olyan táncjátékot a Müpa színpadára, ami a világon mindenhol érdeklődésre tart számot. És akkor én gondoltam, hogy a hűtlenség, a szerelem, ez valahogy érdekelheti az embereket. Beleástam magam ebbe a nagyon egyszerű balladába, belecsap a közepébe, teljesen homályos a történet, a végén a férj a hűtlen feleségét rajtakapja valakivel, és megöli. Nyomozást indítottam el, hogy mi történhetett, és így alakult ki egy bűnügyi táncdráma. Ez például egy táncszínjátéknak a megszületése az én fejemben.

Amikor egy ilyen rangos elismerést megkap az ember, mint a Kossuth-díj, akkor megáll egy pillanatra, és visszatekint egy kicsit a pályájára, de aztán nyilván jönnek az új tervek és az új gondolatok. Mik ezek most?

Nincs megállás. A Magyar Nemzeti Táncegyüttesnek vagyok a szakmai vezetője, és mi vagyunk az évad kiemelt együttese a Művészetek Palotájában. Már túl vagyunk három bemutatón, és nem áll meg a munka. 22-24 egész estés különféle műsora van az együttesünknek, külföldre fogunk menni, Törökországba, Koreába. Jövőre az a terv, hogy a Jókai-évet mindenképpen szeretnénk valamilyen újabb táncszínjátékkal megünnepelni.