Akkor időnként a férjnek is sokat kell vállalnia, de nyilván így van ez minden házasságban, ahol mindketten dolgoznak. Nekünk nagy előnyünk, hogy értjük, milyen elfoglaltságot jelent az írás. A versírás persze kicsit más. Verset úgy ír az ember, hogy megy valahova, és útközben gondolkodik rajta. Tehát nem kell hosszan ülni az asztalnál, mert a megírás maga már nagyon rövid időt igényel. Egy regény egészen más: évekig ül az író egy asztalnál, és - a pénzkereseti munkáit leszámítva - minden gondolata az a könyv. De én olyan családban nőttem fel, ahol a férfiak ugyanígy ültek az íróasztaluknál és írtak, írtak. A nagyapám nyelvész volt, nem is láttam másként, csak így. Olykor kirándulni, tanítani, magyarázni és az íróasztalnál ülni. Édesapám biológus professzor, ő is írt könyveket, így nekem ez nagyon jó iskola volt, még mielőtt Gyurit megismertem volna. Nyilván neki is el kell viselni ugyanezt, amikor én ülök az asztalomnál.

Dragomán György: Erre annyi a válaszom, hogy én is írófeleség vagyok. Ebben a munkában meg kell próbálni egyenlőnek lenni. Mi mindketten írtunk, vagy írni akartunk, amikor megismerkedtünk, tehát nem vettünk zsákbamacskát. Tény, hogy nekem egy kicsit többet kell az asztalnál ülni, mert egy regény valóban több időt kíván. A szememben éppen ezért irigylésre méltók a költők. Mindig mondogatom, milyen csodálatos dolog, hogy Anna egy vonatúton képes volt megírni az egyik legnagyobb versét. Velem ez nem fordulhat elő, hogy fölülök a vonatra, és mire leszállok, addigra életemnek egy fontos darabja megszületett.

Sz. T. A.: Novellával sem?

D. Gy.: Maximum egy novellával, de egy regénnyel ez lehetetlen. Ez tényleg csak úgy működik, hogy mind a ketten segítjük a másikat, és kivesszük a részünket a teendőkből. Az írás pedig afféle mániás depressziós folyamat, hol megy a munka, hol pedig elakad, és olyankor nagyon kell a segítség, mert az nehéz időszak.

Lehet mesterségesen gerjeszteni az ihletet?

D. Gy.: Nem, azt nem lehet. Annyit lehet csinálni, hogy amikor látjuk: a másik bajban van, segítünk neki. Ami nem azt jelenti, hogy attól írni fog, csak jobban bírja, hogy nem ír.

Sz. T. A.: Valóban. Gyuri legnehezebb időszaka az volt, amikor az első könyvét írta, amit nem mutatott meg senkinek, egyedül én láttam. Bizonyos értelemben nagyon szép időszak volt, volt egy saját szerzőm. Neki persze nagyon nehéz, mert óriási dolog úgy nekifogni egy regénynek, hogy korábban nem publikált. Amikor a végét írta, gyakorlatilag húsz órákat dolgozott egy nap, előfordult, hogy huszonnégyet. Csak úgy tudott aludni, ha átjött a másik szobába - mert akkor két szobánk volt, még nem voltak gyerekeink -, és az ölembe feküdt, én pedig felolvastam neki hosszú-hosszú regényeket. Így pedig időnként el tudott aludni. Ezt a feszültséget csak így lehetett elviselni. Ezt természetesen ő is megteszi, ha nekem van szükségem segítségre.

Bátran mert a kezdetekkor is tanácsot adni?

Sz. T. A.: Mondatról mondatra véleményeztem, nem szerkezetileg. Azt nem is lehetett volna, hiszen nem mesélt róla semmit. Úgy haladtam előre a történetben, ahogyan ő. Volt, hogy két hónapig nem láttam belőle semmit, ha pedig többet írt, akkor hetente egyszer-kétszer mutatott valamit, de mindig azt mondta, hogy be kellett fejezni a jelenetet ahhoz, hogy megmutathassa.

D. Gy.: Addigra már összeszoktunk. Megismerkedésünktől kezdve olvastuk egymás szövegét, és hosszan vitatkoztunk rajtuk. Ez afféle íróiskola volt, amit magunknak találtunk ki. Akkorra már tudunk úgy beszélni a szövegekről, hogy a másiknak ne fájjon.

Sz. T. A.: Erre pedig nagy szükség van, mert előfordul, hogy az ember olykor meg akar úszni valamit, egy mondatot például. Én úgy hiszem, hogy egy költő életművében öt-tíz igazán nagy vers van, az összes többi csak jó lehet vagy tisztességes. Az ember pedig általában érzi ezt a megúszást a saját szövegén is, és ilyenkor a másikunk figyel, és azt mondja, hogy ez itt nem jó. Hosszú éveket vett igénybe, hogy megérezzük, meghalljuk egymás hangját, megértsük a másik lélegzetvételét, mert szerintem minden írónak az a legjellegzetesebb tulajdonsága: a mondatainak a ritmusa, lélegzete, tempója.

Hihetetlen népszerűségre tett szert nemrég Szabó T. Anna Lackfi Jánossal indított verspárbaja a negyvenes férfiról és negyvenes nőről. A Facebookon kezdődött, és hamarosan kötetben is megjelenik. Mit gondol, mi a titka, hogy most ennyi embert megfogott?

Sz. T. A.: Egyrészt az életkor. Akik interneteznek, de még nem bennszülöttjei az internetnek, azok most közösen nőnek bele ebbe, és lakják be ezt a teret. Másrészt szó esik a női, férfi szerepekről, és egy olyan életkorról, amely nagyon izgalmas: egyszerre kell gyereket nevelni és közben befutni a pályánkat. A költők játéka, vetélkedése pedig plusz fűszert adott a dolognak. Lackfi Jánossal lényegében együtt indultunk, volt egy közös irodalmi kör, ahova összejártunk. Azóta is figyeljük, segítjük egymást. Most pedig egy olyan pillanatot kaptunk el, amikor az emberek kíváncsiak, nyitottak voltak arra, amit csinálunk; mi is egy olyan pillanatban vagyunk a pályánkon, amikor már boldogan játszunk. Tehát nem stressz, hanem öröm.

D. Gy.: Az volt a jó abban, amit Annáék csináltak, hogy egy pillanatra mindenki beleláthatott abba, miként zajlik a költők magánélete, és hogy a költészet tulajdonképpen olyan is lehet, mint a mindennapi kenyér. Nem egy idegen nyelv, hanem mindenki számára érthető és beszélhető. Ezért tetszett nekem, hogy sok ember megpróbált maga is írni erről, mert úgy érezte, hogy itt megszólalhat, és ez jó.

Sz. T. A.: Nyilvánvalóvá vált, hogy ez a pillanat műfaja is. Ez most a múló időről, a negyvenévesekről szólt, de sok húszéves is bekapcsolódott, és szívből remélem, hogy abból is születhet könyv. Egy időben vágytam is arra, hogy megírjam ezeket az életkorokat, de aztán feladtam, mert túlságosan erőltetettnek éreztem, noha most az inspirációk hatására ismét úgy érzem, hogy erről lenne mondanivalóm. Olyasmi volt ez, mint egy csillagszóró, aminek most az emléke is öröm.

Ha nem is ilyen hagyományos értelemben, de a verseskötetei mégiscsak az életkoroknak megfelelő kérdések, témák köré csoportosulnak: az anyaság, az elengedés, a csodakeresés, vagy a hit a legutóbbi Kerített térben. Ez szándékolt felépítés, vagy a fejlődés természetes velejárója?

Sz. T. A.: Én is azt hiszem, hogy van, ami összetartja ezeket a könyveket, és ez alapvetően az én látásmódom. Folyamatosan tanultam meg a szerkesztést, és Gyuri mindig sokat segített. Például ezt a negyvenes verset, amit évekkel ezelőtt írtam, nem vettem fel kötetbe, mert a szerkezet nem engedte meg, nem fért be sehova. Egyébként sem egy játékos hangvételű kötet a legutóbbi verseskötetem, és persze van koncepciója, amely összetartja, de nyilván azt, hogy mi történik az életemben, nem lehet pillanatról pillanatra eltervezni. Így beengedek olyan dolgokat, amelyek történnek velem, de azért célzottan figyelek. Amikor elkezdtem írni egy könyvet a gyerekvárásról, a kisgyerekes létről, akkor közben a várost is figyeltem elég célzottan. Amíg nem tudtam írni a női lét mindennapjairól, a városról írtam, hogy gyakoroljak. Miután sokat működtettem a szövegeket, egyszer csak elkezdtek személyesebbek lenni. Vártam ezt a személyességet, de erőltetni nem lehetett. Alapvetően igyekszem nem személyes verseket írni, de a személyesség, ha jön, mindig beengedem, mert nagyon fontos adalék. Költői hitelnek is nevezhetnénk.Egy kicsit váltsunk. A fehér király és a Máglya után most készül a harmadik regény, amely megint egy Erdélyhez, Romániához hasonló helyen játszódik a diktatúra idején. Mindkettejük családja Erdélyből települt át. Miként emlékeznek erre, mennyire voltak részesei a család elhatározásának?

D. Gy.: Az én családom ezt nagyon nyíltan kezelte. Az első perctől kezdve tudtam, hogy el fogunk menni. Ez nálunk egy hosszú folyamat volt, több mint két évig tartott, amíg vártunk az útlevélre. A szüleim elég kiskoromtól felnőttként kezeltek, nem nagyon voltak titkok előttem. Olykor még azt is elmondták, hogy jobb, ha vigyázok a számra, az otthon hallottakat nem kell mások orrára kötni, amit pedig másutt hallok, azt nem kell mindig elhinni. Tudatosan éltem meg a költözést, amennyire ez 14-15 évesen lehetséges. Hosszan búcsúztam a városomtól, és tulajdonképpen a felnőttségem is ehhez köthető. Amikor 15 éves korom után egy héttel átléptem a magyar határt, akkor már nem gyerekként érkeztem Magyarországra. Az a két és fél-három év felnevelt engem.

De ezt az időszakot leginkább a várakozás határozta meg? Vagy a búcsúzás?

D. Gy.: A várakozás, a búcsú és a bizonytalanság. A végén már éreztük, hogy bármelyik nap megkaphatjuk az útlevelet, és akkor azonnal indulás. A szüleim akkor már munkanélkülieknek számítottak, lassan eladtuk a dolgainkat, és közben nagyon sok időnk volt egymásra: rengeteget römiztünk, sokat beszélgettünk, olvastunk.

Ez a fajta nyílt beszéd, a gyerek felnőttként kezelése egészen más közeget fest, mint a Máglya vagy A fehér király.

D. Gy.: Ez így van. A regényeim hiába játszódnak Erdélyben, ezek természetesen nem önéletrajzi könyvek. Egyszerűen látom ezeket a hősöket, és megpróbálom megírni a történetüket. Azt hiszem, a saját családomról még sosem írtam úgy igazán. Néha-néha ellopom egy-egy gesztusát valamelyik szerettemnek, de alapvetően nem jellemző. 

Miért ideális a gyerekhang ennek a rendszernek a leírására?

D. Gy.: Sokat gondolkodtam ezen, noha ez eredetileg nem tudatos döntés volt, csak hallottam ezt a hangot. Később rájöttem, hogy valószínűleg azért lehet diktatúráról jól írni gyerekhangon, mert a diktatúrának az a sajátossága, hogy ott mindenkit gyerekként kezelnek. Létezik egy jóságos, vagy magát annak tekintő hatalom, és mindenkit úgy kezel, mintha gyerek lenne, tehát valójában a felnőttek sem kapnak semmilyen indoklást a hatalom döntéseire. Különösen a diktatúrákra igaz az, hogy nincsenek racionális magyarázatok. Gyereknek lenni pedig alapvetően azt jelenti, hogy az ember nem kap racionális magyarázatokat a miértekre. A legszörnyűbb pedig, hogy egy diktatúrában egy felnőtt nem képes megvédeni egy gyereket, ahogyan saját magát sem. Eltűnnek a különbségek, mind egyaránt kiszolgáltatottak.

Ugyanakkor nagyon más a két gyerek hangvétele: a 11 éves kisfiú csínytevései, az ironikus hang és a 13 éves lány érettebb, varázslatos világa. Ezt magukkal hozták a karakterek?

D. Gy.: Igen, valójában két nagyon különböző emberről írtam két nagyon különböző könyvet. Dzsátá, aki A fehér király főszereplője, folyamatosan mondja a magáét; egy csibész, aki tulajdonképpen nem tud hallgatni. Olyasfajta gyerek - talán egy időben féltem attól, hogy én is ilyen leszek -, aki úgy hiszi, hogy minden szabályt meg kell szegni, és úgy kell győzni. Talán győz is. Emma viszont, aki a Máglya főszereplője, éppen az ellenkezője, szinte meg sem tud szólalni, olyan súlyokat cipel. Nem tudja, hogyan szólalhatna meg, és azt sem, mit kellene elmondania. Minden, ami történik, a fejében zajlik és gyűjti az erőt arra, hogy elmondhassa, ő ki. Ahogy A fehér király az el nem hallgató beszéd könyve, úgy a Máglya a hallgatásé.

Szabó T. Annáéknál az átköltözés azt hiszem, egészen másként történt. 

Sz. T. A.: Nekem is volt egy választóvonalam abban, hogy gyerek, majd felnőtt vagyok, de ez nem közvetlenül a határátlépéshez kapcsolódik, hanem a nagyapám halálához. Szabó T. Attila volt a nagyapám, aki az Erdélyi Magyar Szótörténeti Tárat létrehozta. Nem tudta befejezni a munkát, mert nagyon váratlanul halt meg. Ugyan idős ember volt már, mégsem lehetett számítani arra, hogy meghal. Munkába menet esett össze az utcán, és az ő temetésén jöttem arra rá, hogy mit jelent a felelősség. Mert a temetése tulajdonképpen egy óriási tüntetés volt, néma és elszánt menet ment végig a Farkas utcai templomból a Házsongárd felé, és a menet élén gyalogolva nagyon megrázó volt érezni, hogy mennyi embernek jelentett sokat a nagyapám. Addig valahogy természetes volt, hogy az erdélyi égbolt van fölöttünk. Azért ezt a szót használom, mert Sütő András írta halálakor nagyapámról, hogy az égtartó ember, és úgy látszik, hogy ő tartotta az én egemet is, mert amikor meghalt, akkor egyszer csak ez az ég egészen más lett, és akkor már nem bántam annyira, hogy el fogunk jönni. Mert valaminek vége lett. A gyerekkoromnak és a felelőtlenségnek. Egyszer csak rájöttem, hogyha a nagyapám vitte az eget, akkor ezt valahogy át kell venni, ha nem is egészen, de valahogyan segítenem kell az aládúcolásban.

De ha jól értem, akkor ez a családi közeg inkább óvó, elzárt világot teremtett még azon a rendszeren belül is?

Sz. T. A.: Így van. Nyilván a félelem a mindennapok része volt, hogy bárhova megy az ember, lehallgatják vagy feljelentik. Azóta is erősen eszembe jut ez a hangulat, ha ilyesmit látok. Ezt nagyon nem szeretem. De azért volt egyfajta szabadság - szintén az ég alatt - : a vasárnapi kirándulásaink. A nagyapámat is egy ilyen kiránduláson láttam utoljára. Már alkonyodott, de ő még fel akart menni a hegycsúcsra. Mondtam neki, hogy én is szeretnék. Mire azt felelte, hogy a csúcsok sokkal messzebb vannak, mint ahogy látszanak, én fel tudok menni, de te nem, menjetek haza. Ez volt az utolsó, amit tőle kaptam. Úgyhogy a természet és a hegycsúcs, mint szimbolikus pont, nagyon sokszor előbukkan az írásaimban, és ez ennek is köszönhető.

Dragomán György egy antológiában egyszer írt a kelet-európaiságról. Úgy fogalmazott, hogy nincsen kelet-európai irodalom, mégis meghatározó élmény a gyanakvás, a bezártság, és a legtöbben börtönnaplókat írnak.

D. Gy.: Ott az volt a kérdés, hogy lehet-e tematizálni a kelet-európai irodalmat. Én azt gondolom, hogy nem lehet. Nem lehet egy kalap alá venni két írót csak azért, mert ugyanabból a földrajzi közegből származnak. Ennek nincs értelme. Ugyanakkor a diktatúra tapasztalata bizonyos szempontból valószínűleg meghatározza az ember világlátását. A nyugtalanság, a bizalmatlanság sokszor felbukkan ennek a régiónak az írói világában, attól függetlenül, hogy radikálisan más írói nyelveket és módszereket használnak. Az én generációm volt az utolsó, aki igazán megtapasztalta ezt a bezártságot, a börtön-élményt, és aki átélte, nem felejti el, hordja egy kicsit magával minden alkalommal.

Tehát teljesen magától értetődő módon nyúlt ehhez a témához, amikor regényírásba fogott?

D. Gy.: Én máig úgy látom a világot, hogy minden viszony hatalmi viszony, és amikor írok, akkor a hatalmi viszonyokról írok. Mikor elkezdtem az első regényem, nem gondoltam, hogy ez egy diktatúráról fog szólni. Általában képeket, jeleneteket látok magam előtt. Aztán azokból a képekből egy nagyon durva diktatúra alakult ki, mire kész lett a regény. Ez történt a második, majd a harmadik könyvemmel is, de amikor kisebb szövegeket, novellákat írok, akkor sokszor nem ebben a világban mozgok. De a regények mindig ide visznek vissza anélkül, hogy ez egy tudatos döntés lenne.

Sz. T. A.: Amikor megismerkedtünk, akkor a szabadságról beszéltünk először. Te használtad ezeket a szavakat, hogy börtön meg diktatúra, de alapvetően nem a börtön érdekel, hanem a szabadság lehetősége. Amikor annak idején Gyuri még filozófusnak készült, egészen izgalmas esszéket is írt erről, hogy a szabadság miként lehetséges. 

D. Gy.: Orwellről beszélgettünk. Akkor olvastuk mind a ketten az 1984-et, ami Erdélyben nem jelenhetett meg. Azt hiszem, úgy lettünk egymásba szerelmesek, hogy az volt a fő kérdés, miként lehet szabadnak lenni egy olyan rendszerben, ami gyökerestől ki akarja irtani ezt a fogalmat a gondolkodásból is. Akkor valóban úgy gondoltam, hogy filozófus leszek, és úgy fogom megmutatni, hogy mi a szabadság. Egy idő után rájöttem, hogy ezt nem tudom megcsinálni a filozófiában, de talán meg tudom csinálni regényben. Talán úgy tudok beszélni a szabadságról, hogy az ember a bőrén érzi, és nem gondolkodik rajta. Mert pont ez a legnehezebb: a szabadságot érezni kell, ezt pedig nagyon nehéz egy esszében átadni, de egy regényben át lehet. Ezt próbálom meg újra és újra anélkül, hogy akarnám. Valószínűleg emiatt kerülök mindig sötét helyekre, hogy utána ki tudjak menni a fényre, illetve a hőseim ki tudjanak menni, vagy megpróbálják.

Sz. T. A.: Ottlik írja, hogy eldönteni egy strandon, hogy a jobboldali vagy a baloldali lépcsőn menjenek le, az már a szabadság maga, és ezt csak az tudja megérteni, aki átélte egy katonaiskola fegyelmét. Mi is egyfajta katonaiskolában voltunk gyerekkorunkban, és ennek a tapasztalatával a hátunk mögött kezdtünk a szabadságról beszélgetni. Nagyon izgalmas időszak volt, amit most a saját kamasz gyerekeinkkel élünk meg újra, akik most keresik a saját válaszaikat erre.

A költészetében ez eleinte nem volt meghatározó kérdés.

Sz. T. A.: Én nem így indultam. Először beszélni és látni kellett megtanulnom. Azóta a verseimben természetesen megjelenik ez a kérdés is, de úgy éreztem, hogy ezt Gyuri megírta - helyettem is.


Rengeteg műfajban dolgoznak. Anna írt drámákat is. Ezzel nem kacérkodnak?

Sz. T. A: Gyuri is írt drámát, két darabja is van.

D. Gy: Most úgy néz ki, hogy tavasszal a Kalucsni című darabom Kolozsváron színre kerül Szász János rendezésében. Úgyhogy elképzelhető, hogy végre eljutok a színpadra is.

Mi gátolta eddig? Ezek megjelentek?

D. Gy.: Megjelentek, az egyiket tíz, a másikat hat éve írtam. A Kalucsni eljutott a Rádiószínházig, de színpadra egyik sem került. Valamiért most lett érdekes. De a dráma a mi életünkben mindig fontos volt. Anna hat vagy hét gyerekdarabot írt, és felnőtt darabjai is vannak. Anna egyszer például volt drámaíróversenyen is, ahol egy éjszaka alatt megírt egy drámát. Én erre soha nem lennék képes.

Sz. T. A.: Megint megyek, ezúttal a bábos drámaíróversenyre. Este kihúzzák a témát, és egy éjszaka alatt megírja az ember.

Mitől izgalmas a gyerekközönség? Annának ez otthonos terep, de olvastam, hogy most készül két Dragomán-mesekötet is.

Sz. T. A.: Gyuri is mesélt mindig a gyerekeknek.

D.Gy.: Csak nagyon lassan írok. Valahogy ugyanolyan lassan írom a gyerekkönyveket, mint a felnőtt könyveket, és ez nem jó, ezt nem lehet olyan aprólékossággal. Amíg a Máglyát írtam, azt vettem észre, hogy nem tudok gyerekkönyvet írni, mert valahogy ugyanarra a pontosságra törekszem, de ott ennek nincs helye. Kardos mesét írok, olyat amilyenre tizenegy-tizenkét éves koromban vágytam. Csak az a baj, hogy mire megírom őket, a gyerekeim már kinőnek ebből. Ez az egyetlen veszély.

Mert nehéz lehet párhuzamosan ennyi mindent írni, azért erre sem mindenki képes.

D. Gy.: Néha jó kimenni az egyikből és bemenni a másikba. Éppen ezért nagyon szeretek novellákat írni. Mert a regény terhét az ember tényleg cipeli magával, és egy bonyolult struktúra alakul éveken át. De néha lát az ember olyan képeket, amik egyszerűen arra kínálkoznak, hogy egy történet legyen belőlük, és nem illenek bele a regénybe. Ilyenkor nagyon jó novellákat írni. Jó érzés, hogy az ember kidugja a fejét a regényből, és mondjuk egy hét alatt megír egy teljesen más szöveget, teljesen más hangon, egészen másról. Ez nagyon nagy ajándék, tulajdonképpen így lehet kibírni azt, hogy sosem lesz kész a regény. Hogy évekig tart, amíg végre kész lesz. A befejezés érzését megkapja az ember egy novellából, és ez felszabadító érzés.

Sz. T. A: Nagyon érdekes ezt olvasni, sosem tudom, hogy miről fog írni. Néha elmeséli, hogy látott valamit, de előfordul, hogy abból csak öt év múlva születik novella.

D. Gy.: Ez fordítva is igaz. Megjelenik idén Annának is egy novelláskötete, és egészen furcsa hangokon tud megszólalni. Olyan nők beszélnek ebben úgy, hogy annak köze sincs az ő "asszony-hangjához".

Sz. T. A.: Meg férfiak.

Tehát úgy tűnik, hogy izgalmas volt ismét ez a kirándulás a próza, kisregény műfajába A senki madarával?

Sz. T. A.: Igen, ez a költői hang nagyon közel áll hozzám. A próza bizonyos szempontból kényszerűség: amit az ember nem tud megírni versben, azt egy történetben fogja elmondani. Egyszerűen nagyobb a tér, amit igényel. 

D. Gy.: Lenyűgöző, amikor azt mondja: kész a szöveg, megnéznéd, kérlek? És döbbenten látom, hogy egy berlini műkörömépítőről írt.

Sz. T. A.: Soha nem voltam ilyen helyen, de az internet manapság nagyon kegyes hozzánk, bármit meg lehet tudni. Ilyesmit az ember egy könyvtárban sosem találna meg. Régebben talán kocsmázni kellett ehhez. 

D. Gy.: De néha útközben is kap az ember ilyen ajándékot. Egyszer ültem egy lengyel repülőtéren, és azt mondta valaki a hátam mögött, hogy én vagyok a liszt istene. Fogalmam sem volt, hogy ezt mire mondja, de magyarul mondta, és ezt a mondatot megjegyeztem. Egy év múlva pedig eszembe jutott, és írtam egy novellát egy marketingesről, aki lisztet árul. Ez tényleg így működik, hogy az ember kap egy szót, egy képet ajándékba, akkor azt hordja magával, majd egyszer csak rájön, hogy ebből miként lesz egy történet.