Nem vagyok emlék-őrizgető. Ha mindet kiraknám, akkor jól néznék ki. De azért van néhány dísztárgy, ami egyben emlék is. Például a Marokkóból származó tárgyak, a férjem kint volt vegyészmérnökként Casablancában. Kimentem hozzá egy évre, akkor a Nemzeti Színház tagja voltam, és éppen a Blaha Lujza téri csodálatos nagyszínházat robbantották, és a teátrum ideiglenes helyre került. Megkértem az akkori igazgatót, Marton Endrét, hogy engedjen el egy év fizetés nélküli szabadságra, hogy a férjem után mehessek Marokkóba.

Egyértelmű volt, hogy a férjével megy?

Nem volt egyértelmű, a férjem egyedül ment ki. Én fél év után mentem utána. A férjem végül hetet töltött kint. Az egy kicsit kemény dolog volt.

Ott tanult meg franciául?

Igen. A férjem elment dolgozni a gyárba, egyébként sem tudtam mivel tölteni az időt, így tanultam. Emlékszem egy francia nőnél majd egy arab fiúnál vettem órákat, persze egy szót sem tudtak magyarul, kézzel-lábbal mutogatták el a dolgokat. Én egyre csak vettem a füzeteket, róttam a sorokat, és tanultam. Egyébként is jellemző rám az alaposság. Friss házasok voltunk a férjemmel, de olyan nagy "ciróka-maróka" nem volt köztünk, mivel folyton dolgozott, én meg nem mondhattam, hogy unatkozom, foglalkozz már velem.

Most is tele van tenniakarással?

Ez a zsigereimben van, olyan alkat vagyok, hogy mindig pontos célokat kell kitűznöm magam elé. Az életemet, a színházat is úgy éltem, hogy ha ki volt írva, hogy ettől eddig próba, akkor az nekem szentség volt. Az volt a hajtóerő. Abban a pillanatban, ahogy ez az ösztönzés felengedett bennem, elkezdtem lustálkodni. Bár igaz, hogy most könnyen megtanultam a Goldoni-darabban ezt a francia szöveget, de azért rám férne még a tanulás. Mindig úgy ébredek, hogy holnap majd beiratkozom a Fracia Intézetbe, de nem néznének ott bolondnak, ha megjelennék?Nem hiszem. Miért?

Ó, hát azt mondják: mit akar ez az öreg nő itt? Franciául akar tanulni? Mondjuk az is lehet, hogy úgy éreznék, becsülendő, hogy ebben a korban valaki még energiát áldoz a tanulásra.

Szokott azon mélázni, hogy mit csinált jól, vagy rosszul?

Nem, nem mélázom, mindent magam mögött hagyok. Abban a pillanatban, itt és most, akkor, amikor történik, iszonyú fájdalom, de sikerül magamból ezt tudatosan kiirtani. Fiatal koromban rettenetesen érzékeny voltam, ez már tompult szerencsére. A fájdalom és az érzelmek is tompulnak idős korban. Már nem hatnak rám úgy. Amikor az ember fiatal és szenved, akkor úgy facsarodik a szíve, hogy szinte érzi a teste minden porcikájában. Most már olyan brechti távoltartással élek, ha valami nehézség ér, legfeljebb pár órát nem alszom, de utána túlteszem magam rajta. Persze azért bántanak a világ dolgai, az emberi gyarlóságok, a hazugságok.

Színésznőként melyik a jobb állapot?

Színésznőként a mai napig ugyanolyan érzékenyen élem meg a szerepeimet, aki próbán lát, azt gondolhatja, ez a nő mintha most kezdené a pályát, úgy vergődik, kínlódik. A színpadon mindig elölről kell kezdeni mindent. Amikor a távolságtartásról beszéltem, akkor az élet apró tüskéire gondolok. A színészet ma is rettenetesen érzékenyen érint, az nem múlandó, az a fájdalom, amivel készülsz valamire, az a gyötrelem, maximalizmus nem múlik el soha. Egyébként sem hittem el magamról soha, hogy meg tudom csinálni. A mai napig lámpalázas vagyok, hála a jóistennek. Ha unottan mennék be, akkor nem tudnék eljátszani semmit. Persze sokszor előfordul az is, hogy fogalmam sincs, mi a Jóistentől voltam ma ilyen rossz. Mindig vágysz a tökéletességre, törekszel rá, de miután halandó emberek vagyunk, ki tudja, hogy hol, milyen zsigeri történés szól bele ebbe a dologba, és már nem történik meg a csoda.

Ezt mindig pontosan érzi az ember?

Ezt pontosan érzi. Hálás vagyok, hogy a mai napig játszhatok. Sokszor megkérdik: "hova megy?". Mondom büszkén: előadásom van, játszom. "És bírod?". Mondom: persze, hogy bírom, egy életen át tanultam. Nehezen tanulok mint színésznő, mint diák is piszok nehezen tanultam. De rettenetesen alapos vagyok. Mindenben maximalista: a takarításban is, képes vagyok visszajönni a kertből, hogy eligazgassam az asztalon a terítőt, rettenetes! Igazából annyi zűrzavaros dolog veszi körül az embert mindenütt, hogy szükség van otthon a nyugalomra, a rendre.Szinte két párhuzamos élet.

Valahogy úgy. Itthon elrendezem a dolgaimat, aztán elmegyek a színházba, és élem az őrületeimet. Ez nagyon jó. Hazajövök, és kikapcsolok. Előfordul, hogy rosszul játszom, vagy boldogtalan vagyok, olyankor csak lehuppanok a fotelbe, nézek magam elé, és azon töröm az agyam, hogy hogy lehettem ilyen rossz. Például legutóbb a Goldoni-darabot (A karnevál utolsó éjszakája - szerk.) játszottuk, mikor elment a hangom. Nem tudom, mitől. Nagyon beteg voltam ezen a télen, súlyos beteg, soha ennyire nem jöttek össze a dolgok az életemben. Nem is értettem, azon gondolkodtam, hogy meg kell halnom? "Uram, adjál még egy kicsit, ezt a premiert még meg kell csinálnom, majd utána" - mondogattam. Annyira szerettem volna eljátszani a szerepet, és a fáradság dacára kitartottam.

És amikor elfárad, mit mond, azt hogy mégsem csinálom végig?

Nem, ez nagyon összetett nálam. Erősen hangulatember vagyok, és ha nehéz szerepet adtak, akkor úgy éreztem, hogy nem tudom megcsinálni, és lemondtam. Elveszítettem a bátorságomat, sokszor az önbizalmamat. De rájöttem, hogy nem szabad lemondani, hinni kell abban, hogy meg tudom csinálni. Fiatalon annyi baklövést követ el az ember...Az Akadémiára sem vettek fel, úgy kirúgtak, mint a huzat.

Egyszerűen gondolt egyet, és elment felvételizni a faárúgyárból.

A faárúgyárból elparancsoltak, illetve a gyár igazgatója, egy május elsejei ünnepség után odajött hozzám és azt mondta: kislány, maga menjen színésznőnek, maga olyan tehetséges. Holott én kereskedelmibe jártam, és azt hittem, remek titkárnő leszek.

De ez nem ment olyan jól.

Nagyon kezdő voltam 17 évesen. Aztán jött a háború. Egyik utcában a németek, másik utcában a kirgizek jöttek velem szemben. Hát nem volt fényes helyzet. Levonultunk a pincébe, ennivaló nem volt. Szóval iszonytató világ járta, és így kerültem ebbe a gyárba.

4

Volt egy nagyon jó iskola a Dohány utca 20. szám alatt, Országos Színészképző Egyesületi Iskola. Ennek egészen kiváló tanárai voltak: Rátkay Márton, Gobbi Hilda, Lázár Mária, Várkonyi Zoltán, Asher Oszkár. Gobbi Hilda rendezett egy vizsgaelőadást, és mivel a Nemzeti Színház művésze volt, megtehette, hogy az osztályát átvitte oda, onnan kaptuk a jelmezeket, meg mindent. Meghívta az összes, akkor élő budapesti és vidéki színházigazgatót. Ott ült a Vígszínház igazgatója, és a Pécsi Színház igazgatója is, aki később a férjem lett. A Vígszínház igazgatója szerződtetett. Ehhez szerencse is kellett, meg ki tudja mi még....

Önnek ezek szerint szerencséje volt?

Ezek szerint volt.

Ehhez is kellett önbizalom, nem?

Nagyon kell, csak az kell. És nekem nem volt. Állandó kisebbrendűségi érzésem volt. Ma már kevésbé, de rettenetesen tartottam mindig attól, hogy nem tudom megoldani az előttem álló feladatot. Mindig minden díjat megkaptam, és örökké tele voltam kisebbrendűséggel.

Miért ment le Pécsre a Vígből?

Azért, mert megszűntek a magánszínházak, 49-ben jött az államosítás, és minket fiatalokat elosztottak, tehát engem kijelöltek, hogy én megyek Miskolcra Szendrő Ferenchez.

De aztán mégsem Miskolcra ment.

Aztán nem Miskolcra kerültem. Menet közben Szendrő József, a Pécsi Színház igazgatója áttelefonált a névrokonának, Szendrő Ferencnek, hogy "nálad van egy fiatal nő, nálam van egy primadonna, cseréljünk drágám, jó?". Tehát a fejem fölött lezajlott az egyezkedés a sorsomról.

Mikortól kezdett vidámabb szerepeket játszani?

Mindig, már Pécsett is. Amellett, hogy nagyon nehéz feladataim is voltak, a Jegor Bulicsovban játszottam a Melániát, a nagy apátnőt, 22 éves voltam, képzelheti. Azt hittem, beledöglök. De emellett eljátszottam a Liliomfi Kamilláját is. Mind a két műfajt jól kell csinálni, én azt vallom.

Most már vígjátékokat szereti jobban.

Annyi drámát játszottam már, elég volt. Mégiscsak nyolcvan éves vagyok, mit "buzogjak"? Mindig azt hiszem, hogy olyan tottyadt öregasszony vagyok.

Soha nem volt elégedett?

Nem, nem vagyok elégedett. Az alkatom ilyen, kételkedő. Egyébként ettől függetlenül köszönöm szépen, hála a jó Istennek, nagyon boldog vagyok.