INFORÁDIÓ
2022. június 27. hétfő
László

david sassoli

ep

házelnök

eu

David Sassoli, az Európai Parlament elnöke az EP plenáris ülésén Strasbourgban 2019. december 18-án.

Így vált fajsúlyos szereplővé az EP-házelnök

Infostart / Fóris György

Vezető hírek között számolt be a nemzetközi sajtó David Sassoli EP-házelnök haláláról, ami mögött azonban nemcsak az állt, hogy EU intézmények legfelső vezetőinek hivatalbeli ténykedését ritkán szokta haláleset megakasztani, hanem főként az, hogy az EP hírértéke is sokkal jelentősebb manapság, mint régebben.

Az EP-házelnök személye egy ideig érdekes volt azt követően, hogy 1979-től az EU parlamentjének képviselőit elkezdték közvetlenül választani – addig a nemzeti parlamentek delegáltak képviselőket az EP-szintű munkához is –, nem véletlen, hogy az új „Ház” első elnöke a legendás francia politikus és közéleti személyiség, Simone Veil volt.

Az ezt követő években, évtizedekben azonban – a kezdetben az EU-ügyek menetére amúgy is csak relatíve csekély ráhatással bíró –

Európai Parlament két és fél évente változó elnökének a megválasztása és ténykedése nem sok érdeklődést váltott ki.

Hogy ki vált kicsodát a házelnöki poszton, az érdekes lehetett – az is volt – a frakciók egymás közötti alkudozásaiban, de a közvélemény számára a többnyire ismeretlen képviselők neve ugyanúgy nem mondott semmit, ahogy az EP aktuális működése többnyire még a kilencvenes években sem igazán bírt hírértékkel, így a sajtó sem részletezte a dolgot.

A változás apránként jött, és eleinte az uniós intézmények EU-bővítéssel is összefüggő reformjához kapcsolódott. Illetve az első áttörést még csak nem is ez, hanem az 1986-os Európai Egységes Okmány 1993-as hatályba lépése hozta el, ennek örvén ugyanis nem csupán megszületett az EU egységes, fizikai határoktól és akadályoktól mentes belső piaca, de intézményesült és mind jobban jellemzővé vált az addig szinte mindig konszenzusos EU-döntéshozásban a többségi szavazás.

Az utóbbi azért lényeges, mert a gyakorlatban azzal járt, hogy egy, vagy több tagállamot egy tőle eltérő véleményen lévő tagországi többség le tudott (ma is le tud) szavazni. Ez viszont ettől kezdve azt is jelentette és jelenti, hogy az addig a nemzeti parlamentek által gyakorolt demokratikus kontroll saját nemzeti kormányuk felett annyiból sérülhet(ne), hogy hiába van egy (nemzeti) választói többségi akarat valamely (nemzeti) álláspont mögött, azt a többi tagország egységes ellenvéleménye felül tudja írni.

Kellett tehát egy újabb demokratikus kontroll az uniós (akkor még EK) szintű döntéshozás mellett is, és ennek a mandátuma jutott az 1979 óta közvetlenül választott Európai Parlamentnek.

Ezzel kétségtelenül új szerepkörhöz jutott a megelőző évtizedekben túlnyomórészt csak „konzultatív”, jogi következmény nélküli véleményalkotó helyzetben működött Európai Parlament. Ahhoz azonban, hogy mindez a külvilág és a közvélemény – de akár csak az EU-ügyekben jártasabb brüsszeli nemzetközi sajtó – felé is tudatosuljon, az is kellett, hogy ez a megnövekedett beleszólási lehetőség konkrét ügyek mentén megragadható, érthető legyen, ahogy akkoriban mondták: hogy

foga is legyen a dolognak.

Lett is, midőn 1999 márciusában az akkori EP plenárisa a bírálatával és számon kérő hozzáállásával úgy ráijesztett az akkori, Jacques Santer-vezette Európai Bizottságra, hogy a testület meg sem várta a parlament által kitűzött, róla szóló bizalmi szavazást, hanem a megelőző éjszaka önként és testületileg lemondott.

A média ettől kezdve elkezdett érdemben is odafigyelni, hogy mi történik az Európai Parlamentben.

Főként, hogy közben a jogalkotásban való EP-részvétel is folyamatosan bővült. Kis túlzással az mondható, hogy a kilencvenes évek második felétől kezdve az EU-alapszerződés – immár a kelet-európai bővítésre készülő – egymást követő reformjainak állandó jellemzője maradt az EP beleszólási jogosítványának a bővülése. Praktikusan az, hogy az EU-jogalkotás mind több és több területén nem születhetett (ma sem születhet) uniós jogszabály az EP valamilyen formájú és szükséges többségű egyetértése nélkül.

Ez vezetett el oda, hogy ma már a piacműködést érintő szabályozásban – az adózást leszámítva, amely kapcsán továbbra is konszenzussal döntenek a tagállamok – a parlamenti elfogadás megkerülhetetlen tényezővé vált. Most már tényleg foga lett az EP munkájának. Még akkor is, ha azért az EP-szerepkör továbbra sem vált abszolúttá. Mindenekelőtt: továbbra se hívhatja magát törvényhozásnak – bár sokan megteszik -, mert a képviselők csak olyan jogszabálytervezetről dönthetnek, amit mások, (szinte minden esetben az Európai Bizottság) eléjük terjesztenek. Ráadásul önmagában az EP többségi akarat mit sem ér, ha nem vág egybe a tagállamokat megjelenítő EU-tanácsi többségi akarattal.

Erre mondják szakértők azt, hogy

az EP nem hagyományos értelemben vet törvényhozó, hanem törvényelfogadó.

Cserébe ebben a szerepkörben viszont a születő EU-jog több mint 90 százalékánál megkerülhetetlen, s mint ilyen, többé már nem csupán szimbolikus aktor.

Erre játszott aztán rá a 2007-es Lisszaboni Szerződés (hatályos 2009 decembere óta), amely egyes intézkedéseivel merőben új viszonyrendszert teremtett az unió alapvető intézményei között. Állandó levezető elnököt kreált az EU állam- és kormányfőinek rendszeres tanácskozásai (a mindenkori EU-csúcsok) számára: a média nem kevés leegyszerűsítéssel őt (jelen esetben Charles Michelt, korábban Donald Tuskot stb.) szokta úgy emlegetni, mint „az EU állandó elnökét”, ami persze ilyen formában maga a félretájékoztatás.

Michel nem „az EU elnöke”, hanem csupán az EU-t alkotó huszonhét tagország állam- és kormányfőinek üléseit elnököli, napirendjét előkészíti, vitás kérdéseiben közvetít, a huszonhetek által elfogadott álláspontot pedig kifelé képviseli. Mellesleg az sem igaz, hogy ez az elnöki megbízatás „állandó” volna, lévén csupán két és fél évre szól, más kérdés, hogy ez aztán egy újabb terminusra prolongálható.

Szerepkörnek azonban ez sem kevés, tekinthető az EU-huszonhetek politikai szintű véleményét és akaratát képviselő közvetítőnek, közös munkájuk előkészítőjének, vitáik vezetőjének. S mert ez így van, presztízse is jelentős, miért is

minden váltásnál komoly csatározások és helyezkedések zajlanak a tagállamok között, hogy kinek a jelöltje nyerheti el az új megbízatást.

Külön sajátos húzása az új szerződésnek, hogy az európai tanács elnökéről minden ötödik évben akkor döntenek, amikor a történetesen szintén lejáró európai bizottsági elnöki poszt új várományosát is megpróbálják kiválasztani. És ha ez nem volna elég, szintén öt évre szólóan ugyanekkor döntenek az EU közös külpolitikai főképviselőjének személyéről is, aki hivatalba lépése után a tagállami külügyminiszterek tanácsülését vezeti, ülések között pedig nevükben kifelé az EU-t (fő)képviseli. Ráadásul egyfajta perszonálunióban ugyancsak ő egyúttal az Európai Bizottság külkapcsolatokért felelős alelnöke is

Ha ehhez hozzávesszük, hogy néhány ciklus óta az Európai Parlament öt éves mandátumának kezdete és vége időben ugyancsak egybeesik a további intézmények élén ötévenként esedékes váltásokkal (mondjuk az Európai Tanács – avagy „EU-csúcs” – élén elvben van egy félidős, két és fél év elteltével következő döntés is, de ez eddig még mindig prolongálást hozott, azaz teljes volt a szinkron az összes intézmény személyi váltásai között), akkor már érthetővé válik, hogy az új helyzetben

az EP-házelnök személyének a kiválasztása is (minimum a ciklus elején) részben a nagypolitika részévé vált.

Mert miről is van szó: minden ötödik évben olyan posztokon esedékes személyi döntés, mint az Európai Tanács elnöki tiszte, az Európai Bizottság elnöki pozíciója, a közös külpolitikai főképviselő kiléte, és az újjáalakuló EP új házelnökének a személye. Azért érdekes ez, mert ezzel az EP-elnöki poszt is a tagországok között adok-kapok-mérlegelek folyamatának kvázi azonos súlyú komponensévé vált.

Ilyenkor ugyanis csak úgy tudnak huszonheten dűlőre jutni, ha lehetőleg mindenki kaphat valamit. Kis országok is, nagy országok is. Új országok is, régiek is. Déliek is, északiak is, kelet-európaiak is. Újabban növekvő súlyú szempont a politikai kiegyensúlyozás, valamint lehetőleg a nemek közötti fair munkamegosztás is.

Ha tehát, az Európai Bizottság elnöke néppárti, a közös külpolitikai főképviselő pedig baloldali (ld. a német kereszténydemokrata Ursula von der Leyent és a spanyol szocialista Josep Borrelt), akkor

növekvő jelentősége lesz annak, hogy mely érdekcsoporthoz jut az Európai Tanács elnöki posztja, és kivel, melyik táborhoz tartozó politikussal nyit az Európai Parlament.

Az most más kérdés, hogy ez tagállamok közötti hosszas egyeztetés – a sajtó csak ”lóvásárnak” hívja – nem mindig válik teljesen valóra. A huszonhetek vezetői a maguk közötti ügyekben még csak dönthetnek. De az EP-elnöki tisztről végül a 705 képviselő szavaz. Így esett meg legutóbb is, 2019-ben, hogy bár az Európai Tanács a „szép egyensúly” kedvéért EP házelnöknek a bolgár szocialista Szergej Sztanisevet „ajánlotta”, ám ez a parlamenti ügyekbe történő „beleszólás” akkora felzúdulást váltott ki a képviselők körében, hogy Sztanisev inkább önként visszalépett, és így nyílt meg a terep a szintén baloldali olasz Sassoli előtt.

Az EP-házelnök tehát ma már politikai szinten számon tartott figura. Akkor is, amikor megválasztják, akkor is, amikor dolgozni kezd, hiszen olyan intézményt képvisel, amelynek – mint fentebb látszott – ma már „foga van”. Még ha azért minden torkot nem is tud vele átharapni.

Mindenesetre ténykérdés például, hogy

az EP-elnöknek adatik meg egyedül, hogy közvetlenül is találkozhat a mindenkori EU-csúcsok résztvevőivel.

Igaz, magán a csúcstalálkozón nem vehet részt, de a tagállamok vezetői a plenáris ülésük megkezdése előtt elsőként az EP elnökével találkoznak, akinek ilyenkor 30-40 perce van, hogy közvetítse az Európai Tanács felé az aktuális napirenddel kapcsolatos EP plenáris-álláspontot, és/vagy (ugyancsak a plenáris többség nevében) esetleg további témákat vessen fel.

Kicsit szimbolikus szerepkör, de arra elég, hogy utána a sajtóértekezletén azért megtelik a terem újságírókkal. Végül is az EP-házelnök már valaki.

És hát valahol ezért is kaphatott érdemi médiafigyelmet a szerencsétlen sorsú olasz David Sassoli halálhíre is. Nyílván majdani utódával sem lesz másként.

Nyitókép: MTI/EPA/Patrick Seeger
A címlapról ajánljuk

×
×

Iratkozzon fel hírlevelünkre

és nem marad le az Infostart legfontosabb híreiről.
FELIRATKOZOM
×
INFOSTART
 
INFORÁDIÓ
PARTNEREINK
Sixt    iCom
infostart
AZ INFORÁDIÓ HÍRPORTÁLJA 
 
 

Médiaszolgáltatási tevékenységét a Médiatanács a Médiatanács Támogatási Program keretében támogatja.

NMHH
Az Év Honlapja 2018