Von der Leyen európai parlamenti beszámolójának a súlypontja a héten az volt, hogy elsősorban nőként érte őt sérelem (midőn az ankarai vendéglátó, Recep Tayyip Erdoğan elnök csak Michelnek kínált az övével egyenértékű ülőhelyet hármójuk találkozóján). Ám sajtóvélemények és diplomaták meglátásai szerint a már-már elaludni látszó három héttel ezelőtti ügy újbóli szenvedélyes felmelegítése igazából a kettőjük között kezdettől fogva meglévő versengés és erősödő antipátia folyamatába illeszkedő látványos megnyilvánulás volt elsősorban.

A Politico e témának szentelt hosszú riportjában idéz is tagállami női diplomatákat, akik szerint Von der Leyent Ankarában szerintük is sérelem érte, amit nem kell szó nélkül hagyni, de egyszeri exponálás után tudni kell túllépni rajta, az ismétlődő felidézés helyett. Egyik ilyen – névtelenül – idézett hölgy diplomata még azt is hozzátette, hogy a bizottság elnök asszonyának „nem lenne szabad kihasználnia” a történteket, hogy abból politikai tőkét kovácsoljon Michellel szemben.

Annál is kevésbé – idéz mindezek kapcsán a brüsszeli portál tagállami nagyköveti véleményt is –, mert a két vezető EU-intézmény főnöke közötti csatározás „súlyosan károsítja” az EU egészének az imázsát, és már-már „a diszfunkcionalitás látszatát kelti”.

Lapjelentések már korábban is cikkeztek arról, hogy az Európai Tanács és az Európai Bizottság elnöke között nem éppen felhőtlen a viszony, pedig – teszik hozzá elemzések – megkerülhetetlen, hogy együttműködjenek és együtt képviseljenek európai uniós ügyeket és érdekeket.

A külvilág számára ugyan sokszor nehezen érthető, miért érkezik egy tárgyalópartnertől két elnök is,

ám az EU hibrid léte – amiben tagállamok bizonyos területeken a nemzetek feletti bizottságnak delegáltak hatásköröket, másban viszont a nemzetek közötti egyeztetés maradt meghatározó, és az Európai Tanács a huszonhetek vezetőinek közvetlen szócsöve – óhatatlanná teszi, hogy kétoldalú tárgyalásokon mindkettő jelen legyen.

A sokat emlegetett ankarai incidens kapcsán is többen emlékeztettek, hogy az EU–török viszonyban kiemelt jelentőséggel bíró vámuniós vagy migrációs kérdésekben a bizottság az operatív dossziék első számú gazdája, míg az EU–török államközi viszonyt döntően meghatározó ügyeknél (mint a csatlakozási tárgyalás) az Európai Tanács elsősorban az illetékes fórum.

Cserében gyakran alakulnak ki bizarr helyzetek. Mint például amikor 2020 januárjában a líbiai polgárháborúnak szentelt berlini konferencián az Európai Uniót együtt képviselte Michel, Von der Leyen és Joseph Borrell közös külpolitikai főképviselő – miközben az EU egészének alig van tényleges közös külpolitikai ráhatása külső folyamatokra. Vagy amikor néhány nappal később, Jeruzsálemben, a Holokauszt Világ Fórum alkalmából az EU nevében Michel helyezett el koszorút, a nyomában lépkedő Von der Leyen pedig megsimogatta az elhelyezett virágokat.

De a másik véglet sem volt szerencsésebb, például amikor nem sokkal 2019-es beiktatásuk után mindkét elnök – külön-külön, mintegy egymást váltva – azért utazott Etiópiába, hogy az Afrikai Unió vezetőivel tanácskozzon. Értesülések szerint az utóbbi szervezet vezetői eleinte nem is tudták mire vélni az EU részéről hirtelen megnőtt érdeklődést irányukban. És hasonló „vetélkedésekre” utóbb is akadt még példa.

Szakértők megjegyzik, hogy mindez persze

nem új dolog, és nem is mostani az első erőpróba a két intézmény vezetői között.

Voltaképpen mióta csak a Lisszaboni Szerződés 2009. decemberi hatályba lépésével eldöntött kérdéssé vált, hogy a bizottság mellett az Európai Tanácsnak is állandó elnöke van, a két intézmény elnökének a viszonya a sajtó árgus figyelmének a középpontjában áll.

Súrlódások vagy megmosolyogtató protokolláris kényszerintézkedések voltak korábban is – mint például, amikor az Európai Uniónak ítélt Nobel-békedíj átvételekor az ilyenkor szokásos „Nobel-előadást” José Manuel Barroso bizottsági elnök és Herman van Rompuy európai tanácsi elnök egymást váltva közösen mondta el –, de azt lehet mondani, hogy az eddigi elődök összességében jól kezelték a helyzetet. És végkép nem keletkeztek a mostanihoz hasonló nyilvános odamondogatások egymás felé.

A jelen feszültség egyes brüsszeli vélemények szerint több dologból adódik össze. Mindenekelőtt: szemben az elődökkel,

a két intézmény jelenlegi vezetői nem feltétlen számítanak Európa „nehézsúlyú” politikusai közé.

Von der Leyen nem csupán az első női elnöke a bizottságnak, de negyed évszázad óta az első olyan politikus, aki korábban nem volt miniszterelnök. (Legutóbb az 1995-ben leköszönő Jacques Delors volt ilyen, aki francia politikusként csak pénzügyminiszterségig vitte – ő viszont cserébe Jacques Delors volt, mutatnak rá elemzők. Elismerve, hogy persze ezt az elismert státuszt ő is inkább csak retrospektív módon nyerte el.)

Jacques Santer, Romano Prodi, José Manuel Barroso, Jean-Claude Juncker egyaránt a kormányfői székből ültek át a bizottsági elnökibe, ráadásul Juncker például előtte 19 éven át volt egyfolytában hazája kormányfője. És bár Luxembourg nem éppen Európa legbefolyásosabb állama, az a tény, hogy Juncker közel két évtizeden át folyamatosan együtt dolgozott, ülésezett, tanácskozott az unió mindenkori további vezetőivel, jelentős politikai tőkét hozott neki.

Von der Leyen ehhez képest előzőleg Angela Merkel kormányaiban töltött be különböző miniszteri posztokat, némelyikről – védelmi tárca – még azt is tudni lehet, hogy ottani ténykedése hazai pályán nem mindig minősült igazán sikeresnek. Innen indulva kellett beülni az újabban már csaknem havonta egymást követő Európai Tanács-ülésekre, az aktuális kormányfők közé, ahol lehetőleg el kell fogadtatnia magát.

Ráadásul – tesz hozzá mindehhez még egy szempontot a Politico –

a bizottság elnöke láthatóan mindmáig nem tudott kilépni Merkel árnyékából.

Ha nincs ott Merkel, akkor is sokan „Merkel emberének” tekintik, ha ott van a kancellár, akkor állítólag nem egyszer támad olyan benyomás, hogy Merkel ma is kvázi „minisztereként” kezeli őt. A két hölgy között egyébként – teszik hozzá egybehangzó módon jelentések – a viszony kiváló, Von der Leyen nem csak nagyra tartja Merkelt, láthatóan őszintén szereti is.

Látszólag jobb helyzetben van Michel, aki jelen megbízatása előtt öt éven át Belgium miniszterelnöke volt, ám – teszik hozzá bennfentesek – nem feltétlen sikeres miniszterelnöke. Hatalmon maradása többnyire az egymást sakkban tartó bonyolult belga párt- és etnikai megosztottságnak is volt köszönhető, miként sokat mondó az is, hogy a fél évtizedből jó egy évet mint ügyvezető kormányfő töltött csak el, amíg a pártok meg tudtak egyezni utódában.

Közvetlen elődje, Donald Tusk hozzá képest például hétéves (tehát több ciklust felölelő) lengyel kormányfőséget cserélt fel az Európai Tanács elnöki posztjára.

Összességében, elemzések szerint

Michel és Von der Leyen bizonyos szempontból az állandó bizonyítás és – hátrányba kerülve – nem ritkán a túlkompenzálás kényszerében is él,

ami óhatatlanul rányomja a bélyegét kettőjük viszonyára. Valami, ami ilyen fokon és ilyen formában korábban nem volt jellemző a két intézményvezető (akkor sem teljesen ismeretlen) politikai helyezkedésére.

Barroso és Van Rompuy közismert heti közös ebédjein, Tusk és Juncker szintén minden héten tartott tanácskozásain sok mindent feloldott, és a légkör (amennyire tudni lehet) sohasem volt olyan rossz, mint ami a hírek szerint a két elnök napjainkban tartott találkozóit jellemzi.

Mindez összességében a Politico szerint valahol az EU-huszonhetek bűne is, mert végül is ők választottak (a bizottság esetében jelöltek) olyan politikust az intézmények élére, akik politikai értelemben kijelölésükkor könnyebb súlycsoportba tartoztak. Más kérdés, hogy akkor még nyilván abban is bíztak, hogy így vélhetően könnyebben tudják őket politikailag „felügyelni” (nem úgy, mint például Junckert…). Cserébe a következmény most részben más is lett.

Arról amúgy megoszlanak a vélemények, hogy

ki húzza majd a rövidebbet a kialakult faramuci helyzetből.

Az óra elsősorban Michel számára ketyeg gyorsabban. Von der Leyennek még közel három garantált éve van, de az Európai Tanács-elnök mandátuma egyelőre csak jövő év elejéig szól. Akkor ez elvben újabb két és fél évre prolongálható – ez történt mindkét elődje esetében –, ám mind több brüsszeli sajtójelentés célozgat arra, hogy a növekvő tagállami elégedetlenség könnyen oda vezethet, hogy ez a hosszabbítás a belga politikus esetében nem feltétlen adatik majd meg.