2019-ben 31 településsel indult a Felzárkózó Települések-program, 2020-ban 67-re, 2021-ben meg 118-ra bővült, de még mindig marad 182. Ezeket 2025 végéig kell bekapcsolni. Ez egy állam által felügyelt, belügyminisztériumi program, ami előtt meglehetősen sok tapasztalatuk volt a máltaiaknak. Amikor odamentek, akkor mit láttak a településeken?

Amikor a 300-at kezdtük, túl sok meglepetés nem ért minket, hiszen több tíz éven keresztül készültünk arra, hogy elvállaljunk egy ilyet. Ha most képzeletben elindulunk egy településen, akkor van, amikor látunk egy gyönyörű településrészt, nem is értjük egészen, amikor átmegyünk a településen, hogy miért kellett idejönni, a statisztikai hivatal talán tévedett. Minden rendben van mindaddig, amíg az ember nem fordul jobbra vagy balra és megy egy fél kilométert. Egyszer csak elfogy az aszfaltos út, aztán lehet, hogy még van egy szántó, aztán utána egy újabb település, mintha száz évvel visszaléptünk volna. És ez csak az egyik kép, mert van, amikor már a faluközpont is így néz ki. Aztán bemegyünk az önkormányzathoz és nem találunk olyan embert, aki értené, hogy miért vagyunk ott, máshol meg boldogan fogadnak. Van, ahol van iskola, van, ahol nincs. Van, ahol van óvoda, de nem jó. Van, ahol van és jó. És van, ahol még van működő egyházközség, van, ahol ez sincs. Amikor elkezdünk gondolkozni, akkor az a legfontosabb, hogy amikor belépünk, mi az, ami még van.

Mert arra lehet építeni?

Arra lehet építeni, és azért volt nagyon fontos, hogy már a kinevezésembe bekerüljön a diagnózis szó. 31 településen 31 különféle diagnózis volt. Nincs két egyforma település, oda kell érnünk, nagyon meg kell néznünk, és aztán újra és újra megnézni, hogy jó irányba megyünk-e és olyan programot kell az államnak garantálni, ami tíz-húsz-harminc éven keresztül tud segíteni, akkor van esély arra, hogy egyszer csak odaérünk, hogy már nincs különbség a települések között.

Az eszközkészletüket, ha jól emlékszem, még Tarnabodon 2004-ben szerzett tapasztalatok alapján kezdték el kidolgozni, és 2011-re már volt egy módszertani könyvük is, hogy hogyan kell ehhez hozzányúlni. De abban én igazából azt látom, hogy nincs egy kaptafa, mert minden település teljesen más. Tudják használni valamire a módszertanokat?

Alapvetően már az egy nagyon fontos tudás vagy megállapítás, hogy nem tanítunk semmi olyat, hogy mit kell csinálni egy településen. Vannak egyébként módszertanok, például a megérkezés. Az egy fordított integrációs folyamat. Mindazok, akiknek egyébként van kapcsolatrendszerük, tudásuk, azok megérkeznek egy településre, ott vesznek egy házat, lehetőleg jó helyen, a telep közepén vagy ahol mindenki elmegy, és résnyire nyitják az ajtót. Ebben a házban mindennek kell lenni, ami a többiben nincs az első pillanatban, hiszen világos, hogy nem tudunk akár száz házba egyből vizet vinni, a villanyt visszakapcsolni. Ezt, amit jelenlét pontnak hívunk, úgy kell elképzelni, mint egy nagyon klassz háztartást, aminek a központja a gyerekszoba. Olyan gyerekszobát kell létrehoznunk, amibe az a gyerek, amelyik még beszélni sem tud, amikor reggel fölpattan a szeme, be akar menni. Nagyon gyakran ott történik a gyógytorna, ott történik meg minden és nagyon sokszor az anyukák ezt talán nem tartják olyan fontosnak, nem ismerik föl, úgy gondolják, nincs miért odamenni, nem akar éppen aznap mosni, időnként azért jön, mert a gyerek annyira jól érzi magát.

Tehát először a gyerek megy be? Bocsánat, úgy képzelem el, hogy elmennek oda, vesznek egy házat, de először a környékben dzsavázó kóbor kutyák fognak bemenni, akiket valószínűleg el kell onnan szoktatni valamilyen módon. Gondolom, hogy ezt nem úszták meg.

Ha most elmondanám, hogy hányféle alprogram kell ahhoz, hogy egyáltalán esélyünk legyen a továbblépésre, valószínűleg nem lenne elég a műsoridőnk. De a kóbor kutya egy nagyon kiemelt, szomorú program. Vannak benne egyébként jó részek is, de ez is egyfajta diagnózis. Van egyébként olyan településünk, ahol rendben van és van, ahol pedig több kóbor kutyánk van, mint gyerek, az egyik legnagyobb településünkön hatszáz kóbor kutyát számoltunk össze.

Ezt azért kérdezem, mert oda elvinni egy szakembert, akinek mostantól kezdve két kilométert kell mennie, ha kell, térdig érő sárban, úgy, hogy nagy érdeklődéssel kóbor kutyák nézik, az nehéz ügy.

Ez is nehéz ügy, de eljutottunk oda, akár még a programindulás előtt, hogy aki jön, az ezt a munkát minden szempontból missziónak tekintheti. Ez tényleg küldetés. Éppen most délelőtt Erőss Loránd barátommal voltunk Tarnabodon egy kómába esett kislányt megnézni, akit hazavittünk és kapott ágyat, fájó, de valószínűleg élete végéig gondozni kell majd otthon. Egy ilyen nagy nevű orvos megjelenik a településen, bemegyünk a kislányhoz, leülünk, elmondja a családnak még egyszer, sokadszor, nagyon kedvesen azt, hogy ott mi történt. Ott nem arról volt szó, hogy a barátja kedvéért lejött a főorvos úr, hanem az ötödik percben azt éreztük, hogy ez sokkal-sokkal több annál, minthogy itt most egy gyógyítási folyamatban részt veszünk, egy fél falu figyelte azt, hogy megérkezünk, hogy volt valaki, akinek ez fontos volt. Azt remélem, hogy a főorvos ugyanazt érezte, amit én, hogy ez sokkal-sokkal több. A diagnózisalapúság olyan kollégákat csábít le, akik meg akarják oldani a problémát. Lehet, hogy sokakat megsértettem a mondattal, de időnként azt érzem, hogy a szociális munkás kiégésének nem az az oka, hogy ő nem jó szociális munkás, hanem olyan szinten eszköztelen, hogy egy idő után már nem akarja felismerni a problémát. Az az orvos, amelyik nem gyógyíthat, mert nincs hozzá eszköze, egy idő után diagnózist sem fog felállítani, mert minek. Ha mindig csak kalmopyrint adhat… A jelenlét programokban szerintem az az egyedülálló, hogy nagyon sok mindenre tud válaszolni. A fogantatástól a foglalkoztatásig minden részlete érdekel az életnek, tehát nemcsak az életút, hogy akkor elmegy oviba, iskolába a gyerek, hanem érdekel a szülő egészsége, érdekel a munkahelye, a közlekedés, a közösségi lét, az ünnep, minden, ami egy közösségben fontos. Nyilván nincs meg egy perc alatt minden, de megvannak azok a lehetőségek, ha jó csapat áll föl, akkor sem a kóbor kutya, sem a közlekedés, sem az egészségügy hiánya egy idő után nem tud problémát okozni.

Azt mondta, az van leírva minden anyagukban, hogy a gyerekeknél kell elkezdeni. Miért a gyerekeknél? Nem könnyebb egy szülő fejével beszélni? Mégiscsak felnőtt ember, felelős polgár.

Nyilván szülő nélkül nem lehet a gyerekkel semmit kezdeni, nem is tudunk hozzáférni a szülő nélkül, de a fókusz a gyerek sorsán van. Nagyon sokat dolgoztunk hajléktalanellátásban, s amikor egy hajléktalan életutat is visszapörgetünk, akkor majdnem mindig ott van a töréspont az első években vagy akár a születés előtt, hogy hova született. Az első három év után van egy csomó dolog, ami már megváltoztathatatlan. Amit ott nem kapott meg, mert, mondjuk, nagyon hidegben nőtt föl, nem kapott vitamint, nem volt biztonságban, nem szerették, nem meséltek neki, nem mászott ‒ hú, ez milyen fontos! ‒, ezeket később, 5-6-8-10-12 éves korban már nem tudjuk pótolni. Nagyon fontos, hogy a szülő engedje, hogy hozzáférjünk a gyerekhez, és ezért fontos, hogy olyan tereket alkossunk, ahol szülő, gyerek egyaránt jól érzi magát. Ennek az előzménye a Biztos Kezdet Gyerekház, ez már a program előtt szélesedett, az egyik legnagyobb eredménye a felzárkóztatáspolitikának, a Tanodával együtt. Azt mondjuk, hogy egyetlen gyereket sem veszíthetünk szem elől, nincs olyan, hogy valakiről nem tudunk, hogy ő nélkülöz. Időnként könnyű, időnként nehéz valakihez hozzáférni, van, amikor a szülő nem ismeri föl, nem képes felismerni a segítség lehetőségét. Ezek szomorú mondatok. Nagyon sokszor a szegénység ellen küzdünk és nagyon sokunknak van a szegénységről fogalma. A hatvanas-hetvenes években a magyar falu szegény volt, de volt értékrendje, volt közösség, voltak célok, akár közös célok is, nagyon jó dolgok történtek. Kalákákban építettek az emberek házat, közös volt a szüret, a disznóvágás, jóformán nem volt pénzforgalom, mert cseréltek az emberek és a jó ember volt a jó ember. Nem kellett PC néven szólítani a fogyatékkal élőt, ott lehetett azt mondani, hogy bolond Józsi, de meg kellett etetni. Volt egy nagyon egészséges világ, ez a magyar világ, ezt hívtuk mi szegénynek. Bejött a mélyszegény fogalom, és nagyon sokan azt gondolhatják, hogy a mélyszegénység az az, amikor még több minden hiányzik, még keményebben kell dolgozni. De ez nem igaz, tehát a mélyszegénység, vagy, ahogy mi gyakrabban mondjuk, a nyomorúság egy másik dimenzió, ahol elvész a cél. Már akkora a hiányállapot, hogy egyedül az számít, hogy mit eszem este, mivel fűtök be, miből veszek gyógyszert, és ez tulajdonképpen, ami a szegénységben jó vagy épít, az itt mindent romba dönt. Aki nem ismeri ezt a világot, az csak azt látja, hogy ott ül az ember a háza előtt, nem csinál semmit, pedig ott van a nagy kert, pedig nem erről van szó, hanem elvész a cél. És ha nincs cél, akkor nincs akarat. És azt nagyon nehéz visszahozni. Másik példa: fölkel éjszaka és PET-palackkal befűt. Ebből a város azt látja, hogy szennyezi a környezetet. Mi azt látjuk, hogy elképesztő erőfeszítést tesz a gyerekéért, csak nem mindig jó irányba, nem találja meg a jó eszközt, nem ismeri föl a sorrendeket, azt gondolja, hogy nem baj, ha ő dohányzik, hiszen az anyukája is dohányzott és ő milyen okos és egészséges. Van egy csomó lebontandó kép. Ez a jelenlét.

Hogy magyarázzák meg, mondjuk, a nagytesónak, hogy adja oda a kicsit, aki azért van az ő kezében, mert nem nagyon lehet letenni a földre, mert az hideg vagy koszos, vagy úgy szokta meg, hogy a kicsit védeni kell, De ha mindig a kezébe rakom, nyilván nem fog mászni például. Ezt hogy oldják meg?

Azt remélem, hogy a nagyon jó szociális munkásunkkal ezerféleképpen lehet megoldani. De, mondjuk, például egy anyuka ezt nem akarja, mert azt mondja, hogy neki egy csomó dolga van és ő erre nem ér rá. Nyilván nem fogunk azért fizetni, hogy elhozza a gyerekét egy gyógytornára, mert ennek rossz az üzenete, de azt mondjuk, hogy jöjjenek be kedden 8-ra, és ő addig, mondjuk, patentoljon valami nagyon egyszerű géppel, és ezért mi fogunk neki fizetni és közben rálát a gyerekére, nem kell ott hagynia, nem kell elmenni messzire, hiszen még csak féléves. Közben egy gyógytornász tud a babával foglalkozni. Ez, mondjuk, az egyik vége. De nagyon gyakran elég, ha csak a barátnőjével jön, ellenben van olyan is, soha nem gondol az ember ilyen nehézségekre, de hogyha Lakatos Irma jön, akkor ő nem jön.

Vagyunk ezzel mi is így. Kivel szeretnénk együtt lenni?

Egy jó hangulatú közösség ezt megoldja, hiszen van közös kertünk meg közös programunk meg együtt megyünk vásárolni. Nem úgy kell elképzelni, hogy az ember elkezdi tanítani, inkább csinálunk közösen dolgokat, mindent közösen. És ha szeret engem, ha szimpatikus vagyok neki, akkor le fogja másolni. Azokat a szokásokat, amiket ott megtanult, én nem tudom neki elmagyarázni, hogy úgy nem jók, hanem azt lehet csinálni, hogy mi együtt csinálunk dolgokat és én nem csinálom vagy másképp csinálom. Engem másképp szólít meg a párom, másképp ünneplünk. Én virágot viszek neki. Én nem gondolom azt, ha megüt, akkor szeret.

A férfiakat vagy a nőket kell meggyőzni ahhoz, hogy közelebb engedjék a szakembert magukhoz?

Nekünk az igazi partnereink a helyi asszonyok mindenben. Ez nem jelenti azt egyébként, hogy a férfiakkal nincsenek nagyon jó kapcsolataink, de én úgy érzem, és napról napra mélyül bennem ez a tudás. Nem akarom túl romantikusra festeni, mert rengeteg konfliktusunk van ebből, de ha visszahozhatom a képet, annak az anyukának, aki éjjel PET-palackkal begyújt, hihetetlen túlélési ösztönei vannak és nagyon nagy akarása, ami talán átvezethető, konvertálható. Láttam egyszer három életerős férfit egy kanapét szétszedni. Én egy szemközti házban voltam vendégségben, és végignéztem. Órákon keresztül szedték szét. Kijött belőle néhány fémrugó, ami az egyik kereseti forrás, másrészt kijött egy begyújtásra elegendő fa, és maradt utána három köbméter szemét, amivel nem lehetett mit kezdeni, a rossz kárpit meg a szivacs ott maradt az udvaron. És ezek az emberek keményen dolgoztak három órát. Nagyon parttalan az egész, rendszertelen, nincsenek becsatornázva ezek az energiák, és persze most, hogy rengeteg munka van, mondjuk, az építőiparban, nagyon sokakat elviszi. Ezek az emberek valószínűleg megtalálják. De nincs egy integrátor szereplő, aki azt mondaná, hogy srácok, ne ezt csináljátok, hanem gyertek ide reggel és csináljuk közösen. A jelenlétünkben tulajdonképpen, ahol jól működik, ez az integráló szerep a legfontosabb.

A legszegényebb településeink egyben cigányok lakta települések is, vagy nincs ilyen szabályszerűség?

Szerintem a nyomor színvak, alapvetően, ha sétálunk egy településen, akkor legtöbbször cigány emberekkel találkozunk, vagy ha vegyes a település, akkor a roma közösség az, amelyiket éri a nyomorúság. De nagyon sokszor találunk olyan településrészt, ahol a felületes szemlélő azt mondaná, hogy ez egy cigánytelep, pedig nem is él ott cigány. A nyomorúság hat mindenkire, a világ végén élés, az Isten háta mögöttiség mindenkire ugyanúgy hat. Valószínűleg, ha megnéznénk, hogy százalékos arányban kikkel dolgozunk, nagyrészt romákkal, de én szeretem azt mondani, hogy a nyomorúságban élőkkel, mert mindegy, milyen származásúak.

Hogy választották ki a településeket? KSH-indikátorok alapján?

Igen. Hosszú éveken keresztül kísértük a gyerekesély programokat, ezek a legszegényebb járásokban gyerekeket célzó programok voltak, a „kísértük” ebben az esetben a Máltai Szeretetszolgálatot jelenti, és ebben egyszer 750-valahány település volt benne. Egyszer megkérdeztem a kollégákat, hogy tudnának-e mondani olyan településeket, ahol teljesen reménytelennek érzik a helyzetet, ha minden eszközt használnának, akkor sem tudnának jó ötletet mondani. Nem tudományosan, csak érzésre összeírtak 152 települést. Utána megnéztük, hogy mi az, amiben ezek hasonlítanak, például magas gyerekszám, rossz közlekedés, alacsony iskolai végzettség, bűncselekmények száma. KSH-adatokat néztünk. Amikor megtaláltuk az azonosságokat, visszadobtuk a KSH-ba az adathalmazokat és kidobott még 150-et, így jött össze a 300. Ez nyilván egy kicsit védekezés is, hogyha KSH-adatok a meghatározók, akkor nincsen nyomás, hogy még légyszi, légyszi ezt tegyük bele vagy vegyük ki belőle, azt mondjuk, hogy ez az a 300. Egyetlen dolgot kértünk, azt, hogy legalább öt gyerek szülessen évente a településen.

Tehát hogy élő település legyen?

Igen, jövőképpel rendelkező település legyen. Ez a háromszáz a legszegényebb.

Az ország alsó meg fölső sarkában vannak a legnagyobb számban? Ez a munkahelyektől való távolságot jelzi? Vagy az országrészek fejlettsége vagy az úthálózat hiánya?

Visszatérhetünk arra, hogy ott lakik a legtöbb roma közösség. A borsodi kis falvakban, a szabolcs-szatmári kis falvakban, a baranyai, ormánsági, kelet-zalai részen, sőt, még Tolnában is van egy körzet, ezek elsősorban elcigányosodó falvak, de nem kizárólag.

Amíg egyházi szervezetek, máltaisok, karitatív szervezetek csinálnak ilyen munkát, addig senki nem vonja fel a szemöldökét, mert nem várjuk el tőlük azt, hogy ez egy befektetés legyen. De az államot valószínűleg meg kell győzni arról, hogy ennek hosszú távon az ország szempontjából is van értelme. Hogyan tudták meggyőzni az államot, hogy szálljon be a programba 2019-től?

Ez egy hosszú folyamat volt. Ha nem is megyek egészen vissza az elejéig, mondjuk, Tarnabodig, 2016-ban volt az az első felvetés, hogy nézzük meg ennek a módszertannak alapján Tiszabőt, Tiszaburát, onnan indultunk, elég nagy kormányzati figyelem kísérte, államtitkári szinten tárgyaltuk végig és akkor először nem mások által megtárgyalt feladatokat kaptunk, hanem mi vihettük a feladatokat. A második év végén vetődött föl, hogy mi lenne, ha háromszáz településről kezdenénk el gondolkozni. Balog Zoltán már a minisztersége után vitte be miniszterelnöki biztosként a kormány elé a háromszázat, és 2019 elején dőlt el, február 20-án döntött a kormány. Nem hiszem, hogy az első körben bárkinek kérdés volt, hogy valamit kéne csinálni, és ez valószínűleg nem volt egy végeláthatatlan, nem volt akkora pénz. Az egyetlen nehéz kérdés az volt, hogy mi azt mondtuk, hogy ez húsz-harminc év. Ezzel a politika nehezen tud megbirkózni, de ez tényleg húsz-harminc év. Föl lehet szakaszokra bontani, mi is megtanultunk ilyen szakaszokat észrevenni menet közben. A siker mértékegysége más, mint a gazdasági életben, ezeket okosan kell megmutatni, hiszen néha az, aminek mi nagyon tudunk örülni, távolról nevetségesnek is tűnhet. De azt hiszem, a legerősebb érvet mégiscsak a nagyon egyszerű számok jelentették. A 300 település az 300 ezer embert jelent körülbelül, nagyjából annyit, mint Komárom megye lakossága. Komárom megyében születik 2700 gyerek egy évben, a háromszáz településen ötezer. Viszont Komárom megyében és az egész országban az asszonyok az első gyereküket körülbelül harmincévesen szülik és nem nagyon születik második-harmadik, nálunk pedig alig húsz ez, úgy, hogy mindenki benne van, nemcsak a telepen vagy a nyomorban élők. Ez annyit jelent, hogy a következő húsz évben a mi településeinken fog megszületni Magyarország 7-8 százaléka. Azért ez, ha szeretni nem tudjuk az ügyet, akkor ijesztő. Azt gondolom, hogy ez egy elég erős érv, hogy itt, ha nem tudunk valamit kezdeni, ha nem tudunk gyorsabban haladni, mint az ország más területei, a jobban működő területei, akkor nincs felzárkózás.

Akkor azzal érveltek, hogy itt van 7-8 százaléknyi gyerek, döntse el mindenki, hogy eltartottat akar-e vagy adófizető állampolgárt csinálni?

Ezt ilyen röviden is meg lehet fogalmazni. Mi ezt óvatosabban szoktuk, mert nagyon sok helyzetben nem tudjuk megígérni a gyors eredményeket, de nem lehet elmenni mellette. Nagyon sokat utaztam, nagyon sokszor vittem le döntéshozókat, országgyűlési képviselőket, államtitkárokat, minisztereket magammal megmutatni ezt a világot. Bementünk a sűrűjébe, beültünk, ott töltöttünk órákat. A helyi kocsmával kezdtünk, minden olyat megmutattunk, ami velünk minden nap megtörténik. Nem emlékszem olyanra, aki visszafelé ne ajánlotta volna föl a segítségét, az együtt gondolkodást. Most politikusokról beszélünk, de ugyanez volt az üzletemberekkel, a régi barátaimmal, akik egyszer ott hosszabb időt eltöltöttek, majdnem mindenki ott maradt abban az együtt gondolkodó közösségben, amelyen múlni fog egyébként, hogy ez a program sikeres vagy nem.

2019 óta megy a program, nyilván el kell vele számolni. Mivel szoktak érvelni a Belügyminisztériumban? A beiskolázási adatokkal vagy az óvodaadatokkal? Elvileg ezek kötelezőek, minden gyereknek kéne menni.

Vannak olyan települések, ahol az ötödik évet kezdtük el. Most már 178-nál tartunk, az első hónapok vannak a most csatlakozott hatvan településnél, ott még fölösleges lenne bármilyen eredményről beszélni. De az első harmincegynél abszolút mérhető eredmények vannak. A pici gyerekeknél, ahol az anyukák már megkapták a vitaminokat, figyeltünk arra, hogy melegben legyenek, gyakran lássa őket orvos. Elmaradtak az 1500 gramm alatti születések, egy csomó olyan, akkor látható problémás szülés már nincsen, az anyukákkal való együttműködés, az óvodába érés, ezek mind-mind felgyorsultak, ez még nyilván nem jelent végleges sikert, de mérhetők. Nem valószínű, hogy ez sokakat már meggyőz. Azok az érvek, amit előbb mondtam, még mindig erősebbek, hogy mi lesz akkor, ha nem csinálunk semmit. Szerintem ennél fontosabb, hogy vannak olyan tudatosan felgyorsított folyamatok, amit nem csinálunk minden településen. Amikor azt mondjuk, hogy minden négyzetméter földet szeretnénk majd megművelni, néhány településen ebben előreszaladtunk, hogy hogyan fog kinézni az a hat hektár belterületen, mi mindent lehet csinálni, amikor nem kell utazni a munkához, milyen magas minőségű mezőgazdasági terméket lehet előállítani, akár a feldolgozásig. Vagy a közösségi naperőmű, amit egy norvég panelben kap meg a család, miközben az előrefizetős órát beillesztettük a rendszerbe. Vagy az egészségügyi pontjaink, amelyek most valahol a háziorvosi szolgáltatás és a szakorvosi ellátás között vannak, a legismertebb rész a szemészet, ami a legjobb budapesti orvosok felügyeletével, telemedicinás eszközökkel történik és nagyon sikeresen működik.

Hogy tudják biztossá tenni a termelést? Az időjárás a Jóistentől függ. Egyik évben jó a termés, másik évben nem jó a termés.

Nem tudjuk biztossá tenni, de egyelőre nem is gondoljuk azt, hogy ez fog minket eltartani. Csinálhatnánk olyat, ami abszolút rentábilis, ami már most sikeres lehetne a piacon, de hogyha, mondjuk, az a kérdés, hogy egy kétfős vállalkozással csinálunk nagy hasznot vagy egy százfős vagy egy ötvenfőssel csinálhatunk kis veszteséget, akkor az utóbbit fogjuk választani. Most a munka, hogy látható értéket termel, az az érték. Van példa, hogy eljön a szülő és megmutatja a gyerekének, hogy én itt dolgozom. A Fény utcai piacon megnyitottuk a kávézónkat, ez tulajdonképpen ennek a megmutatása egy olyan közönségnek, amikor bejön és elé teszünk valami finomságot, van alkalmunk beszélni arról, hogy ez hol készült. Ha az előítéletekhez ilyen eredmények párosulnak, ha azzal néz szembe, hogy ez az elképesztően finom, magas minőségű biotermék onnan jött és ezt képeken megnézheti, hiszen ott tele vagyunk mindenféle beszámolókkal, amin ülsz, azt ott varrtuk, az a kárpit onnan van, az a kosár, amiben elvitted a krumplit, ezt itt csináltuk, és ebbe egyre többször belefut, az nagyszerű. Nagyon dolgozunk azon, hogy ezek a nagy előítéletek szűnjenek meg, inkább találkozzon egyre többször ilyen nagyon jó dolgokkal, akár úgy egyébként, hogy lejön és részt vesz egy nagy lecsóbefőzésen vagy egy paradicsomszedésen, részévé válik a történetünknek. Felzárkózó települések kertészet, ez a FETEKERT, így hívják a kávézónkat is most ehhez építünk közösséget, amelytől azt várjuk, hogy majd nálunk fog vásárolni, törzsvásárlónk lesz, szeretnénk egy igazi hálózatot építeni. Nagyon dolgozunk ezen, még idén elő fogunk vele jönni.

Az energiaellátást hogy tudták megszervezni?

Az előrefizetős órával még most is küzdünk. Amikor nagyon magasak az árak, akkor is a legrosszabb, ami történhet, hogy egy-két napig nincsen villany, ami nagyon rossz, de annál sokkal jobb, minthogy elviszik az órát. Itt nem tudják elvinni az órát, mert nem tud eladósodni. 500 forintot, 1000 forintot feltölteni nagyon egyszerű forma, főleg, ha meg van szervezve a helyszínen, nem kell vele utazni, nem kell bemenni a városba, hanem ott a kocsmában vagy a boltban vagy a jelenlétponton fel tudják tölteni az órát. Nagyon ritkán van példa most már azokon a településeken, ahol ott vagyunk, arra, hogy az alapvető szolgáltatásokhoz nem jut hozzá egy család. Arra, hogy áram legyen, hogy fűtés legyen, ne füstöljön a kályha, ne legyen életveszély, erre azért most már nagyon tudunk figyelni. Tiszabőn csináltuk meg az első napelemrendszert, nem háztetőre tesszük, mert nálunk nagyon olcsó a föld. Vettünk egy hektárt, oda tettük le. Minden évben bejelentkezik az, akinek háromévesnél kisebb gyereke van, és annak az előrefizetős órán és a norvég panelen kívül odaadunk havi 25 ezer forintot. Ez egyelőre néhány települést tud érinteni, de folyamatban van…

És ott termelik meg a saját napelemparkjukban az áramot?

Igen, és ez nagyon egyszerű, eladjuk és utána visszavásároljuk, mert ez a legegyszerűbb technika ebben a pillanatban. Több mint negyven ilyen naperőművet fogunk építeni a következő két évben. Mire 2026-ban ez a programelem lezárul, körülbelül tízezer embernek fogunk tudni téli, havi 25 ezer forintos támogatást adni. Nem fát kap vagy nemcsak fát kap, hanem egy szoba befűtésére elegendő elektromos áramot.

Hogy viselik az inflációt? Mindenki rosszul viseli. De az infláció akkor számít, hogyha az embernek pénz van a kezében, amiért egyre kevesebbet és kevesebbet tud vásárolni. Ott van pénz az emberek kezében?

Ez egy nagyon súlyos kérdés. Időnként csodálkozunk is rajta, hogy hogyan éljük túl közösen a hétvégét vagy a hónap végét. A hónap utolsó napjai biztos, hogy nagyon keservesek lesznek, amíg megjön majd a családi pótlék, megjön a közmunkából a jövedelem vagy az egyéb jövedelem. Ilyenkor fölértékelődik az alkalmi munka, az pont még van. Nagyon észnél kell lennünk, hogy az a minimum, ami biztos létezést biztosít, a jelenlétpontokon hozzáférhető legyen.

Uzsorázással tudtak valamit kezdeni?

Az uzsoráról van egy képünk, de ez egy nagyon összetett forma. Elmondok egy sztorit, csak mindenki értse jól. Már nagyon régen dolgoztam ezen a pályán, és rájöttem, hogy a nálunk dolgozó asszonyoknak a bankkártyája egy jól ismert, egyébként alpolgármesteri rangban lévő valakinél van, ami teljesen szabálytalan. Ők nem hívják uzsorának, ő vásárolt a hölgyeknek jó drágán. Elmentem hozzá, ismertük egymást, miniszterelnöki biztos voltam, a Belügyminisztériumban van az irodám, úgyhogy nem is sokat vitatkoztunk, odaadta a hat kártyát, én meg, mint egy hős, mentem, összehívtam a hölgyeket. Leültettem és visszaadtam a kártyát. Rémülten néztek rám. Én azt hittem, hogy félnek esetleg ettől a fickótól, hogy akkor majd bántódásuk lesz. Mondtam, hogy nem, letárgyaltam, de elmondták, hogy nem jó az ötletem, merthogy a férjük el fogja venni és erre ma a szociálpolitikának nincs igazi válasza. És nem is gondolom, hogy rendszerszerű megoldása van. Tehetetlenül álltam, hogy erre mit kell mondanom. Nem vehetem el senkinek a kártyáját. Nekem nem adhatja ide, teljesen szabálytalan. Másnap kint lennék az újságoknak a címlapján. Még azon is vita van, hogy szabad-e szolgáltatásban segítséget adni, hogy pénzt kell-e adni. Ezek ott a helyszínen mindig bonyolultabbak, hogy ezt most hova sorolom, aki egyébként háromszor annyiért veszi a Tescóban az árut, és beosztja és nem vesz cigit. Ilyenkor szeretnék egy kicsit én is szigorúbb lenni vagy egyszerűbb megoldást találni, amit egyébként a jogszabályok meg fognak engedni és nem is hiszem, hogy abban az európai normavilágban, amiben élünk, én majd beoszthatom bárkinek a pénzét. A hétköznapjaink sokkal bonyolultabbak, minthogy távolról mindig mindenki meg tudja mondani, hogy hogy kéne jobban csinálni. Az uzsorával nagyon nehezen küzdünk, időnként felismerhetetlen, időnként, ha kivennénk a rendszerből, még talán bajt is csinálnánk, olyan formája is van. Vannak a prostitúcióhoz közeli jelenségek, az sem mindig az, hihetetlen, hogy a nyomor milyen mozdulatokat vált ki az emberekből. Nagyon gyakran ezek az uzsorának hívott valamik kisstílű ügyeskedések csak, és akkor ott van még a drognak hívott valami, ami a legnagyobb ellenfelünk jelen pillanatban. Most már nagyon kifinomultan tudják és összeérnek a szálak ügyes befektetőkkel, akik szintén alvilági formák. Ezért nagyon fontos a Jelenlét-program, hogy ez nagyon gyorsan kerüljön be abba a közegbe, a jóléti erkélyre, ahogy mi mondjuk, ahol erről beszélni lehet. Mert eddig ez nem látszott. Ez a képernyőn nem látszik vagy nem úgy látszik, erről nincsenek hírek. Amíg nem folyik vér, addig nem lesz belőle komolyabb esemény. A jelenlétpont mindent lát, tehát a jelenlét erősebb, mint a kamera.

Meddig kell ott maradni? Hogy számolnak? Harminc évig, amíg teljesen önlábra nem áll a település és nem alakul ki egy belső hierarchia, egy összetartás?

Van olyan településünk, ahol annyira erős volt az együttműködés meg talán a saját csapataink is, hogy lehet, hogy öt év múlva ezt fogjuk mondani… Körülbelül 2028 körül gondolnánk, hogy újra megnézzük a háromszázat, és lehet, hogy akkor lesz néhány település, amire azt mondjuk, hogy mi már nem kellünk oda vagy nem kell ilyen mélységű segítség. De alapvetően nemcsak megoldani kell a problémákat, hanem valahol összeérinteni. Mi nem hidak szeretnénk lenni, hanem valahogy az árkot kéne betemetni, ami elválasztja nagyon erőteljesen ezeket a településeket az ország szerencsésebb területeitől. Mondok egy nem régi történetet. Az M3-ason késő este jöttem haza Borsodból egyedül, beálltam egy kútnál tankolni és mellettem megállt egy régi nagy rozsdás Merci, és kiszállt belőle négy tagbaszakadt cigányember munkásruhában. Ez fontos, hogy munkából jöttek. Beálltak a kúthoz. Nem tankoltak, bementek és elkezdtek mindannyian sörözni. Nagyon hangosak voltak, nagyon provokatív volt az egész, mindenki jött ki a shopból egyből és a két kutas pedig messzire elhúzódott. Nekem is, pedig ebben élek, borzasztóan dobogott a szívem, hogy most mit kell csinálni, mert láthatóan provokáció volt. A sört elkezdték fizetés előtt inni, hangoskodtak, jópofáskodtak. Bementem, én is vettem egy kólát, én is kinyitottam, és megkérdeztem, hogy övék-e a Merci. És jött a nagyon durva kérdés, hogy mert? És mondtam, hogy azért, mert amikor picik voltak a gyerekeim, nekem is ilyen volt és hogy nagyon szerettem, hogy milyen a motor, satöbbi. Nyílt a kör, könyöklés, negyedórát beszélgettünk, tegeződtünk, és ki kellett próbálnom az autót. Kellett mennem egy kört. De hogy ez nagyon közel volt ahhoz, hogy valami dráma történjen, pedig jó srácok voltak. Hol volt az a pont, ahol nekik fontos volt az, hogy így mutassák meg magukat? Nyilvánvalóan nagyon ritkán jön be egy harminc éve ezzel foglalkozó ember, és benne volt még az is, hogy én is rosszul találom meg a szót. Őrületesen messze vagyunk a megoldásoktól. De el kell mesélnünk, hogy vannak a rossz élmények meg a jó élmények és hogy nagyon sokunknak kell azt a biztonságot látnia, amit én ott a végén láttam, hogy megöleltük egymást és úgy búcsúztunk el. Ők is nagy boldogságban én meg nyilván nagyon büszkén, hogy ezek a helyzetek rajtunk keresztül kezelhetők. De ez nagyon távol van.

Ha egy vállalkozó, aki nem ottani, hanem külső, fantáziát lát egy ilyen településben, mert van áram, munkaerő meg mindig van. Ez közelebb hozhatná ezeket a társadalmakat?

Egészen biztos, de ehhez kell a jelenlét. Tehát nagyon sokszor érzem azt, hogyha csak úgy valaki bejönne egy ilyen településbe, a másik úton ki is menne és nem jönne többet. És aztán egyszer csak találkozik egy csillogó szemű szociális munkással, aki, mit tudom én, a Református Szeretetszolgálatnak a munkatársa, aki láthatóan nagyon jóban van a faluval, együtt mozog az ottaniakkal, és ő azt mondja, hogy én tudok neked tíz asszonyt mutatni, akik biztos, hogy 4-6-8 órában eldolgoznak. Ezt a biztonságot fogjuk tudni adni, meg azt, amikor egy kicsit hangosabb a beszéd, akkor mi ezt értjük. Azt, hogy nem azért beszél hangosan, mert bántani akar, hanem mert ott hangosan szoktak beszélni. És ha ezek megvannak, akkor előbb-utóbb, amikor már harmadszor jön, már ő is egy kicsit nagyobb biztonságban lesz. Ezek néha ilyen egyszerűek, hogy egymás tolmácsai leszünk ebben a kérdésben. Ők a miénk, mi az övék, mi is integrálódunk, ők is. Azt szoktuk mondani, hogy a jelenlét az, ami nyomot hagy mindegyikünkben. Tudnék mondani húsz olyan települést, aránylag nagy biztonsággal, ahova ha váratlanul betoppanunk, ezzel a hangulattal találkozunk. Biztos van ötven olyan, ahova ha előre odaszólok, akkor ilyen hangulattal találkozunk és azt remélem, hogy tíz év múlva lesz kétszázötven olyan település, ahova egy vállalkozó nyugodtan bejöhet, mert ajánlataink, javaslataink lesznek.

Kényes kérdés a végére. A költségvetési részt tekintve, hosszú távon rendben vannak most? Hogy látja?

2030-ig aránylag biztosan látom. Persze, mi most olyan EU-s pénzt költünk, ami nincsen, megelőlegezte a kormányzat ezeket a terveinket. Mi most költjük azt a pénzt, ami majd vagy megérkezik, vagy nem, vagy nem tudjuk, hogy mikor érkezik, és az biztat minket, hogy a kormányzat jóvoltából, dacára annak, hogy az EU-s programok nem tudnak elindulni és egy kicsit persze nehezebb nekünk EU-s pénzzel dolgozni, mint magyar pénzzel, nagyjából 2030-ig biztonságosan látjuk az utunkat.