Történelmi léptékűnek mondott aszály van Magyarországon és tartós hőhullámmal is meg kellett küzdeni. Van arra valami modell, hogy az emberek úgy általában meddig bírják az ilyen helyzeteket?

Erre van egy fizikai kifejezés, a wet bulb temperature, ami azt jelenti, hogy a környezetünkben lévő páratartalomnak és a hőmérsékletnek egy kombinációja adja meg, hogy mi az a hőmérséklet, amikor még túléljük. Gondoljunk abba bele, hogy mi körülbelül 36 fokon üzemelünk és mindig táplálkozunk, mindig égetünk, minél többet mozgunk, annál többet égetünk, annál több hőt kell leadni, márpedig a hő a melegtől a hideg irányba tud csak áramlani. Tehát nekünk mindig melegebbnek kell lennünk, mint a környezetünknek ahhoz, hogy üzemeljünk. Ideiglenesen még kibírjuk egy kicsit 36 fok fölött is, ha körülöttünk nagyobb a hőmérséklet, akkor is tudnunk kell izzadni. Nem véletlenül izzadunk, ez egy természetes dolog, bár a mai világban próbálunk úgy csinálni, minthogyha szörnyű bűn lenne és igyekszünk ezt teljesen eltitkolni, de ez egy nagyon fontos része annak, hogy életben maradjunk, különösen a melegben. Viszont ha magas a páratartalom, akkor érezzük, hogy már kisebb hőmérsékleten is nehezebben tudjuk elviselni. Bizony, minél párásabb az idő, annál kisebb az a hőmérséklet, amit még az ember el tud viselni. Meg kell érteni, hogy nemcsak arról van szó a hőséggel kapcsolatban, hogy fogjuk és feljebb kapcsoljuk a légkondit, mert igen, aki még be tud menni a légkondicionált térbe, esetleg túléli ezeket a melegeket, de egyrészt mindig ki kell menni az épületből, másrészt azért lássuk be, hogy világ, Magyarország népességének jó része is nem fogja tudni megengedni magának a melegben sem, hogy mindig, mindenütt legyen légkondicionálás. Azt kell látni, hogy a hőség nem áll ott meg, hogy melegünk van, igazából nem is csak arról van szó, hogy nem tudunk létezni, hanem minél nagyobb fizikai munkát végzünk, annál több hőt kell leadnunk, annál nagyobb kell legyen ez a hőmérsékletkülönbség. Előbb-utóbb már nem fogunk tudni nyáron nappal mezőgazdasági munkát végezni, nem tudom, hogy fogjuk betakarítani a terményt, ha egyáltalán aszályok miatt megmarad a termény, olimpiai játékokat nem lehet majd tartani, csak tényleg légkondicionált térben és így tovább, hiszen nem lehet majd egy bizonyos meleg fölött fizikai munkát végezni. Jön a meleg és a következmények: az aszály és aztán az élelmiszer-árrobbanás, élelmiszer-ellátási problémák és további gazdasági problémák, nem tudunk hajózni, elfogy a víz és így tovább.

Van valamilyen modell arra, hogy hogyan lehet ehhez hozzászokni, ha egyáltalán lehet? A mediterrán országokban emberemlékezet óta van szieszta, amikor úgysem lehet kimenni, akkor nem is mennek ki az emberek. Ilyen módszereink vannak?

Egy kicsit vissza kéne menni a hagyományos módszerekhez. Ezeket nagyon elfelejtettük mind az életstílusunkban, mind az építkezésben, amióta fel tudjuk kattintani a villanykapcsolót és jön az áram korlátlanul, elfelejtettük a hagyományos építkezést, hiszen az nagyon jól tudta, hogy a helyi klímának megfelelően hogyan marad az az épület télen meleg, nyáron, ha kell, hűvös. Például a magyar parasztházaknál csodálatos, hogy a tornác úgy van megtervezve, hogy télen besüssön a nap és melegítse a házat, nyáron viszont ne süssön be és hűvösen maradjon. A falak jó vastagok, hogy tartsák meg a nyári forró napokon a hűvöst, éjszaka viszont át tudjon szellőzni. Ugyanígy, említette a sziesztát, a Mediterránumban tudják azt, hogy hogyan lehet a hőséghez alkalmazkodni. De sajnos az alkalmazkodásnak is vannak határai. Szerencsére még bizonyos fokú melegedéshez fogunk tudni alkalmazkodni. Az Éghajlatváltozási Kormányközi Testület, ami az ENSZ tudományos klímatestülete, most jelentette meg az elmúlt hét év tudományos eredményét összefoglaló jelentéssorozatot, és ez rámutatott, hogy Európában legjobban a Mediterránum van veszélyben és ott már egy háromfokos globális átlaghőmérséklet-emelkedésnél sem fognak tudni bizonyos dolgokhoz alkalmazkodni. Most ehhez képest 1,2 Celsius-fokot melegedett a globális átlaghőmérséklet. Észak-Európában, sőt az egész északi féltekén szinte nagyon szélsőséges a nyár, igaz, hogy szélsőségek mindig voltak, de nagyon sok tudományos vizsgálat kimutatta, hogy ekkora szárazság és ennyire szélsőséges hőmérsékletek nem lettek volna az éghajlatváltozás nélkül. Ha ez már ilyen sokat jelent, akkor gondoljunk bele, mi lesz, amikor három fokot melegszünk, az már olyan szintű lesz, hogy például a Mediterránumban elfogy a víz. Ha elfogy a víz, ahhoz nem lehet alkalmazkodni. Vizet, mondjuk, öntözésre, mezőgazdasági öntözésre meg egész városok ellátására nem lehet vásárolni. Még a tenger közelében nagyon drágán talán lehet sótalanítani, de ehhez, mondjuk, Abu Dzabinak kell lenni, ahol olajból iszonyatosan sok energia és rengeteg pénz van, és ott lehet, mondjuk, napi egymillió dollárt költeni arra, hogy egy fasort locsoljanak, de ezt Európa nem fogja tudni megengedni magának. Azt kell látni, hogy egy ideig lehet alkalmazkodni, de már három fokhoz, ami nincs olyan messze, már sok szempontból nem lehet.

Arról van-e tudományos konszenzus, hogy a Föld mely térsége, mely országa mennyit tesz hozzá a globális felmelegedéshez szennyezésben?

A legjobban azok az országok és azok a térségek tettek hozzá, ahol már régóta elkezdődött az iparosodás és a gazdasági fejlődés, hiszen ezek az országok azok, amelyek fosszilis energiaforrásokat régóta használnak. Régen főleg szenet, aztán pedig az olajat és a gázt, nagymértékben. Ezek a régiók felelősek leginkább az éghajlatváltozásért. Ehhez nagyon gyorsan zárkózik föl Kína, az egy főre eső kibocsátása viszonylag magas, viszont azért azt is látni kell, hogy a kínai kibocsátások egy elég jelentős része bizony a mi luxusigényeinket hivatott ellátni, tehát mi vásároljuk azokat az olcsó cuccokat, amiket ők legyártanak és csak azért, hogy egy kicsit olcsóbb legyen, mi gyártatjuk és ideszállíttatjuk őket. Igazából mi vagyunk felelősek annak a kibocsátásnak a nagy részéért is. Azt látni, hogy a volt szocialista országok arányosan nagyobb mértékben felelősek, ha már itt a történelmi felelősséget nézzük, hiszen a szocializmus alatt nagyon energiapazarló volt a gazdaság, és emiatt iszonyatosan magas volt az egy főre eső vagy akár az egységnyi nemzeti termékre eső kibocsátásunk. Nagyon támogatottak voltak az energiaárak és ez sosem segít, hiszen ha támogatjuk az energiaárakat, nincs ösztönzés arra, hogy hatékony legyen az infrastruktúra, hatékony legyen az ipar, hatékony legyen a gazdaság, és ezért, például Oroszországnak még most is az egyik legnagyobb az egy főre eső kibocsátása, pedig nyilván a gazdasági kibocsátása messze nincsen ezzel egy szinten.

Most háború és ráadásul energiaválság is van, a kormányok, úgy tűnik, hogy kezdik felfedezni újra a szenet, amitől korábban már igyekeztek megszabadulni. Ennek milyen hatása lehet?

Ez egy nagyon-nagyon jó kérdés. Nyilván az ember először megijed, hiszen egységnyi szén elégetése nemcsak jóval nagyobb légszennyezést okoz, hanem az egységnyi megtermelt energiára vonatkozó szén-dioxid-szennyezése is körülbelül a kétszerese annak, minthogyha földgázt égetünk. A földgáz amúgy is tisztább, tudjuk, hogy földgázzal tudunk a városainkban fűteni és nincsen légszennyezési probléma, míg ha elkezdenénk csak egy falunyi házat is szénnel fűteni, bizony igen nagy légszennyezési probléma lesz. A szenet nyilván nem közvetlenül fűtésre fogják használni, hanem inkább áramtermelésre. Ennek ellenére az első tanulmányok azt mutatják, hogy összességében nagyon kicsi hatása lesz ennek, de azért én még erre nem merek mérget venni. Az előzetes számítások azt mondják, hogy összességében nincs nagy hatása. Igazából annak kéne jobban örülnünk – idézőjelben mondom, mert nyilván nagyon rosszul érint mindenkit az, hogy hirtelen iszonyatosan fölment az energia ára –, hogy végre megjön az a jelzés, hogy nagyon fontos az energiával takarékoskodni. Sokkal okosabban kell használni az energiát és hogy az egyetlen tiszta energia az az energia, amit soha nem kellett megtermelni és soha nem is kellett felhasználni. Jelenleg iszonyatos energiapazarlás folyik, túl olcsó volt, nemcsak ott, ahol támogatva volt a lakossági energiaár, hanem az egész világon ahhoz, hogy figyelmet fordítsunk rá. Most már látjuk, hogy az energiaár-emelkedés nagyon rákényszeríti a lakosságot és a gazdasági szereplőket is, hogy gyorsan átgondolják, hogyan lehetne az energiaigényüket sokkal kevesebb energiából megoldani vagy megújuló energiákba befektetni például, napkollektorok, napelemek és hogy lehet szigetelni esetleg a házat és így tovább. Azt gondolom, hogy több jót fog hozni, mint rosszat az, hogy egy kicsit visszaállunk szénre. Az a legfontosabb, hogy a földgázról így talán le fogunk szokni, hiszen egy kicsit az volt a probléma a klímatárgyalásokon is, mindig csak a szénről van szó, persze, mert az a harmadik világ problémája, igazából nekünk már nagyjából sikerült kivezetnünk a szenet, ezért nagyon könnyű volt az összes klímatárgyaláson mindig arról beszélni, hogy a szenet hogyan vezessük ki. És így síri csend honolt, mondjuk, az olajjal és a földgázzal kapcsolatban, sőt, az EU-ban a földgázt még föl is magasztaltuk nemrégen, tiszta energiaforrásként került be az úgynevezett taxonómiába. A gázról ugyanúgy le kell szoknunk, és azt gondolom, hogy a háborús helyzet nagyon jól jön arra, hogy gyorsan alternatívákat dolgozzunk ki és megértsük, nagyon kényelmes a gáz, de bizony, ebből is ki kell szállnunk. Én nagyon remélem, hogy ebbe az irányba fogunk elmozdulni és nem abba, hogy egyszerűen csak meg fogjuk tanulni máshonnan beszerezni a földgázt.

Kinek kell elősegítenie, hogy átálljunk más technológiára, például nulla energiaigényű házakra? Egy nem nulla energiaigényű ház megépítése is iszonyú pénzbe kerül.

Pontosan, de ennek ellenére mégis építkeztünk, nem keveset. Az összes ilyen építkezésnél nagyon fontos lett volna, hogy nulla energiás legyen, legalábbis én akkor adtam volna állami támogatást vagy EU-s közpénzt, ha legalább ez a feltétel teljesül. De igazából a nagy feladat a felújítás, hiszen pontosan azt látjuk, hogy az új építésnél még nagyon kicsi a felár, ha van egyáltalán. Nagyon sok kutatásomban leírtam, hogy makroszinten, ha nagyon nagy adatsorokat nézünk, akkor igazából még olcsóbb is lehet a nullaenergiás vagy legalábbis a passzív ház, mint a hagyományos építkezés. Viszont a nagy falat Magyarországon és egész Európában a felújítás, hiszen igazából megvan az az épületállomány, amire szükségünk van, de a felújítás tényleg nagyon sokba kerül. Én azt gondolom, hogy ez közfeladat, hiszen nemcsak az közérdek, hogy klímasemlegesek legyünk, de az még inkább, hogy ne függjünk sehonnan jövő gázimporttól, és ha nullaenergiásan felújítjuk a magyar épületállományt, sőt az európai épületállományt, akkor a földgázimportunkat nagyon le lehet csökkenteni. Hiszen a földgáz nagy részét fűtési célra használjuk és melegvíz-szolgáltatásra is, de azt is jól meg lehet oldani hatékonyabb technológiákkal. Európában is nagy az energiaszegénység, ez azt jelenti, hogy a lakosságnak egy jelentős része nem tudja megengedni magának azt, hogy megfelelő hőmérsékletre fűtse az otthonát vagy pedig, ha például távfűtött lakásban él, akkor lehet, hogy nincs választása. Szociális célból, energiafüggőségi célból, környezeti célból, nagyon fontos közcél lenne, hogy az épületállományainkat felújítsuk, és azt is megmutattuk már sokszor, hogy nagyon sok energiával kapcsolatos dotáció, szubvenció megy. Minden országban vannak hatalmas, különböző energetikával kapcsolatos támogatások, akár különböző adókedvezmények. Nem kellene mást csinálni, csak ezeket sokkal okosabban fölhasználni, valamint a klímapénzek nagy részét is erre kellene fókuszálni és ezekből a pénzekből, már sokszor kimutattuk, hogy fel tudtuk volna újítani az európai épületállományt, ha pár évtizeddel ezelőtt elkezdjük. Azt gondolom, hogy nem a kisembernek kell felújítani, nem az ő feladata. Ő is szálljon be, hiszen a saját ingatlana az, ami sokkal többet fog érni, de ez alapvetően közcél és közpénzeket kéne erre fordítani, de tény, hogy nagyon-nagyon sokba kerül.

Látnak-e most reménykeltő technológiákat arra, hogy az egyébként megújuló technikával előállított villamos energiát gazdaságosan lehessen tárolni? Hidrogéncelláról szokás beszélni, pumpás vízierőművekről szokás beszélni, egyik sem olcsó.

Három területen történt nagyon nagy fejlődés, a klímaváltozással kapcsolatos technológiák, energetikai megoldások költsége nagyon jelentősen leesett. Az egyik a napenergiára vonatkozik, ami most már a világ szinte összes országában a legolcsóbb energiaforrás, ha csak a szubvenciók nélküli alapköltségeket nézzük, a szélenergia, valamint az energiatárolással kapcsolatos technológiák. Ezeknek a költséghatékonysága nagyon jelentősen javul, sokkal olcsóbb energiát tárolni, nagyon jó megoldások vannak, ennek ellenére még mindig nem tudjuk teljesen megoldani. Azért ha most mindenki hirtelen átállna, hogy mindenkinek a háza tele legyen napelemmel és rengeteg szélerőmű is legyen, nem tudnánk könnyen és olcsón annyi energiatárolót beüzemelni. Ennek ellenére nem egyfajta technológiába kell gondolkodni, hanem megoldások sokféleségében, hiszen azt már látjuk, ha egy technológiából nagyon sokat alkalmazunk, akkor annak mindig nagy környezetvédelmi hatása lesz. Az lenne a jó, ha inkább megtanulnánk sokkal okosabban összeegyeztetni a keresletet és a kínálatot. A XXI. századi energiarendszerekben az energiatárolási szükséglet egy részét át fogja venni az okos irányítás és a mesterséges intelligencián alapuló energiaelosztás és energiaigény-menedzselés. Nagyon sok olyan energiaigényünk van, amit azért lehet egy kicsit tologatni. Például, hogy mikor kapcsolom be a mosógépet vagy ha elektromos autóm van, akkor mikor töltöm fel. Sok mindenen lehet változtatni. Ha ezt rendszerszinten tudom és az iparban meg a gazdaságban szintén vannak olyan szereplők és olyan folyamatok, amik azért valamennyire rugalmasak, ezekkel kell sokkal okosabban bánni, nemcsak arra kell gondolni, hogy bármikor használhatok, és iszonyatos tárolókapacitásokat kell beépíteni.

Nem olyan lesz, mint az ikertelefon esetében annak idején, hogy én akkor tudok telefonálni, ha a szomszéd végre befejezte, csak ő sosem akarja befejezni?

Ez nagyon jó példa. A szakma azt mondja, hogy már most is közelebb vagyunk ezekhez a megoldásokhoz. Nagyon sok országban vagy legalábbis országrészben az év bizonyos részeiben nagyon nagy szerepet tud játszani a megújuló energia, pontosan az ilyen megoldások sokféleségének a közös, együttes alkalmazása eredményeképpen. De mindenképpen az energiaigényekhez is hozzá kell nyúlni, az energiaigények egy jelentős részét inkább ki kellene küszöbölnünk és le kellene csökkentenünk, és akkor a maradék energiatárolási igény is sokkal kevesebb. Mindenkinek a legjobb és legolcsóbb energia az energiahatékonyság. Először ezeket kell maximálisan kihasználni, és ha azt maximálisan kihasználtuk, akkor már az energiatárolás is sokkal kevésbé lesz probléma és a meglévő és a nagyon javuló technológiákkal jobban ki fogjuk tudni elégíteni ezeket az igényeket.

Kiszámolta-e bárki, bárhol a tudományban az elektromos autózásra való átállás teljes környezeti terhelését? Mert ezt egy ideje megváltásként kezeljük, de azt sokan nem számolják bele, hogy azt az autót a nulláról kell legyártani, míg a vele helyettesített másik autót pedig meg kell semmisíteni, és mind a kettő energiába kerül.

Ezzel kapcsolatban nagyon sok egyrészt a téveszme, másrészt a bizonytalanság, hiszen nagyon sok mindent hasonlíthatunk össze. Semmiképpen nem jó, ha teljesen meglévő és fiatal autókat fogunk és kidobunk, és azokat lecseréljük elektromos közlekedésre, pontosan emiatt kell, hogy időben elkezdjük az elektromos közlekedésre való átállást, hiszen az nem kérdés, hogy a jelenlegi, belsőégésű motorokon alapuló közlekedés nem mehet így tovább. Előbb-utóbb le kell szoknunk ezekről az autókról, ezeket ki kell vonnunk, ami sokáig tart, mert nem akarunk senkit arra kényszeríteni, hogy a még jó állapotban lévő, jól működő autóját kidobja. Egyrészt azért, mert hatalmas lenne az anyagi kár, másrészt azért, mert hatalmas lenne a fölösleges környezeti szennyezés. Emiatt időben kell ezt elkezdeni, mert egy autóparkot lecserélni több évtized. Emiatt lehet, hogy a jelen pillanatban, még ha nem is vesszük ezt az úgynevezett életcikluselemzést, tehát nem is nézzük azt a gyártáshoz, meg aztán az elhelyezéshez, ártalmatlanításhoz szükséges vagy az ebből adódó környezeti károkat, még ebből adódóan sem mindig feltétlenül jobb most az elektromos közlekedés. Hiszen amíg esetleg részben szénből, meg sokszor gázból termeljük az áramot, akkor az összkibocsátás nem feltétlenül jobb, viszont amíg nem volt akkora árrobbanás, bár most mindenhol minden téren árrobbanás van, de alapvetően olcsóbb az elektromos közlekedés, emiatt lehet, hogy többet fogunk közlekedni. Összességében nem világos, hogy melyik a jobb, és tényleg hozzájön az, hogy le kell gyártani, és különösen az akkumulátorokhoz szükséges anyagok azok, amikkel kapcsolatban nagyon sok a probléma, akár a gyártáshoz szükséges nagy vízfogyasztás, akár az ritka földfémek beszerzése miatt, ami nagyon környezetrombolóan folyik, ráadásul nagyon sokszor gyerekmunkaerőt használnak ehhez Dél-Amerikában. Ki kell vezetnünk az olajalapú közlekedést, jelen pillanatban nincs jobb, mint az elektromos, de ez sem sokkal jobb, és az biztos, ha az egész világ elektromos járművekkel fog közlekedni, és egy-két évtizeden belül le akarjuk cserélni az egész járműparkot, akkor ebből is nagyon nagy környezeti problémák lesznek. Már most sem tudjuk, hogy lesz-e elegendő ritka földfém például az akkumulátorokhoz és így tovább. Ideiglenesen, átmenetileg megoldás, de hosszú távon nem az a megoldás, hogy egyszerűen kidobjuk az egyik fajta autót, és aztán belerakunk egy másikfajta motort. Az a megoldás, hogy át kell gondolnunk a közlekedési igényeket. Az egyik, hogy eleve meg kell gondolnom, hogy biztos, hogy mindig autóba kell ülni és el kell menni. Ha a városainkat okosabban szerveznénk, okosabban állítanánk át, úgynevezett tizenöt perces városnegyedekre, ami azt jelenti, hogy mindenki az otthonából el tudjon gyalogolni, rollerezni vagy maximum biciklizni tizenöt perc alatt a munkahelyére, az orvoshoz, az oviba, a boltba, a kormányablakhoz és így tovább, akkor nem is feltétlenül kellene ennyit közlekedni és eleve nem kellene annyi autó. Ha pedig lecsökkentjük a közlekedési igényt, akkor már jóval kevesebb jármű ki tudja ezt szolgálni. Akkor pedig a megosztott közlekedési rendszer kerül előtérbe, ami gyakorlatilag egy XXI. századi tömegközlekedés. Azt jelenti, hogy nem fix vonalakon, fix menetrenddel járnak a buszok és a villamosok, hanem mindenki szépen a telefonján elmondja, hogy én most szeretnék elmenni a boltba, megmutatja, hogy melyik sarokra menjek ki, ahol begördül egy jármű, ami fölvesz engem, és oda elvisz, mellettem lesz még pár ember, lehet, hogy egy kisbusz, lehet, hogy egy kisautó. Így a meglévő járműpark három százalékából ki lehetne elégíteni a nagyvárosoknak az összes közlekedési igényét, sőt, sokkal olcsóbban ki lehetne elégíteni, mindenkinek kevesebbe kerülne az összközlekedés, és mindenki háztól házig eljutna. Jobb közlekedési megoldások is vannak, mint amit jelen pillanatban csinálunk. Alapvetően ezekre kell átállni, hiszen ha ezt megtesszük, akkor eleve vissza tudunk adni egy csomó közteret a városainkból, hiszen jelen pillanatban a városaink, meg akár az országunk nagyon jelentős mennyisége, köztérmennyisége az az autóké, parkolók, parkolóházak, utak formájában. Egy autóra több helyen kell parkolót fönntartani, a bevásárlóközpontban, az önkormányzatnál, a bolt előtt, az iskola előtt, a házunk előtt és így tovább, ez iszonyatos infrastruktúra és városköztér-pazarlás. Ha elfogadnánk, hogy nem mindig a saját autónkban ülünk, hanem egy közautóban, ami ugyanúgy elvisz minket, ahova szeretnénk…

Alkalmaz az Éghajlatváltozási Kormányközi Testület pszichológusokat? Mert biztos ön is sok olyan embert ismer, aki soha, de soha nem fog kiszállni az autójából, mert ha ki kéne szállnia, azt mások a társadalmi lecsúszása egyik jeleként értékelnék, ő pedig a szabadsága elvesztéseként. Őt hogy fogjuk rávenni?

Ez egy nagyon-nagyon jó kérdés és nagyon fontos megnézni a magatartástudományi és általában a társadalomtudományi vonatkozásait ezeknek a változásoknak. Viszont azt is látni kell, hogy egy bizonyos generációból is egy viszonylag vékony réteg, amelyik annyira hozzá van szokva az autójához, az életének az alapja, és nagyon nagy áldozatnak érezné, ha nem a saját autójába ülne be, hanem másikba. Viszont lehet, hogy ez a réteg átgondolná, hogy összesen mennyit is fizet, nemcsak az autó árát, hanem a benzinét, a biztosításét, a javíttatásét, a garázsét, illetve a parkolásét, mindent, amit egy évben az autójára költ, és ha ennek töredékéből megkapná ugyanazt a szolgáltatást, ugyanúgy bármikor bárhova el tudna menni, ahova akar, csak nem mindig feltétlenül a saját autójával. Van, amikor a saját autómmal akarok menni, mert nagyon sok cuccot akarok benne tárolni, és azt aztán haza is akarom hozni, de azért a közlekedésünk nagy része nem erről szól. Ha ezt megkapnánk tizedáron, nagyon sok ember inkább ezt választaná. A másik viszont, hogy nem fogjuk tudni az éghajlatváltozást úgy megoldani, hogy semmi áldozatot ne hozzunk. El kell dönteni, hogy hagyjuk, hogy iszonyatos aszályok, hatalmas gazdasági károk legyenek. Lehet ehhez ragaszkodni, de egyrészt nagyon nagy árat fizetünk érte, másrészt pedig lehetséges, hogy a gyerekeink életében már nagyon lakhatatlan lesz a Föld vagy legalábbis nagyon nagy civilizációs problémák lesznek, háborúk, konfliktusok, nagyon problémás lesz az élet, hatalmas migrációs nyomás és így tovább. Bizony nem lehet mindent ugyanúgy csinálni, valami változás biztos, hogy kell, de ha a fiatalabb generációt nézzük, nekik az autó már nem annyira a státusszimbólum, nem annyira ragaszkodnak hozzá. Nagyon nagy macera, hogy két óráig üljek a dugóban. Ők már sokkal könnyebben váltanának, csak nem az ő kezükben vannak a döntések. A döntéshozók még abból a generációból vannak és abból a társadalmi rétegből, amely ragaszkodik az autójához.

Van-e éghajlatváltozást érintő egyenlege a háztartási gépek lecserélésének? Arra gondolok, hogy ma már a háztartási gépek a címke szerint sokkal energiatakarékosabbak, mint a régiek, de a régiek – a népi bölcsesség szerint – harminc évig működnek, az újak meg nem.

Én szétválasztanám ezt a két dolgot. Az egyik tényleg az, hogy nagyon fontos, hogy egyre energiatakarékosabbak legyenek a háztartási gépeink, és ezt nagyon ügyesen megoldottuk eddig szabályozással, meg a címkézéssel is, a kettő keverékének eredményeképpen tényleg töredékét fogyasztják, mint pár évtizeddel ezelőtt. Ez nagyon jó eredmény. Ugyanakkor nagyon fontos, hogy régen a hűtőszekrények akár 60-70 évig is elműködtek, ma pedig már nem így van. Bizony erre is szabályozás kellene, és egyre több olyan ország van, sajnos az Európai Unió szintjén ez még nem történt meg, ahol elkezdték az úgynevezett right to repairt, tehát a javításhoz és a javíttatáshoz való jogot törvénybe iktatni, ami megelőzi a tervezett tönkremenetelt. Ma a berendezéseink nagy része úgy van gyártva, hogy minél hamarabb tönkremenjen, vagy ha nem is feltétlenül megy tönkre, ne lehessen javítani, vagy ha esetleg javítani lehessen, csak a gyártó cég az, amelyik javíthassa ezt. Sajnos, ezek a nagy kereskedelmi vagy cégérdekek nagyon szembe mennek a környezeti és a fogyasztói érdekekkel is, és egyre több helyen próbálják már jogi úton ezt orvosolni. Ez egy nagyon nehéz kérdés, mert kezdetben még azon versenyeztek a cégek, hogy az én termékem tovább tart, de egyszerre csak mindenkinek lett, mondjuk az Egyesült Államokban, autója. És akkor ott volt az Egyesült Államok autóipara, hogy most mit csináljunk, bezárjuk a sok autógyárat? Hát azt nem lehet! Akkor elkezdték kitalálni az autódivatot, hogy az ciki már, ha régebbi divatú autód van, elkezdtek gondolkozni azon, hogy ahhoz, hogy folyamatosan fenn tudják tartani ezt az iparágat, bizony nem szabad olyan tartós járműveket gyártani. Ugyanez történt a háztartási berendezésekkel. Ha van olyan törvény, ami azt mondja, hogy kötelező például hosszabb garanciákat adni, publikálni kell, nyilvánosságra kell hozni a javítási útmutatókat, hogy ne csak az a cég tudja javítani a berendezést, ha ezt törvényileg lehet szabályozni, és nagyon remélem, hogy ebbe az irányba továbbmegy az Európai Unió is, hiszen ez semmiképpen nem a fogyasztók érdeke, az egy új helyzet.

Az idei aszály rámutatott arra, hogy valamit másképp kell csinálni. De a folyók nem egy országban erednek, és nem is ott érnek véget. Van valami központi terv arra, hogy hogyan lehet például a vízkormányzást megcsinálni vagy milyen növényekre lehet áttérni?

Nagyon sok szó volt a folyószabályozásról, viszont amiről nem nagyon beszélünk, és ami ugyanolyan fontos, sőt, talán fontosabb, az a talajművelésünk és a talajkezelésünk. Hiszen ennél nagyobb csapadékhiányok voltak a történelem során, itt nemcsak a csapadékhiány volt nagyon nagy, hanem az, hogy annyira tönkrevágtuk a talajainkat, hogy a nedvességmegtartó és nedvességáteresztő képessége olyan mértékben lecsökkent, hogy a meglévő csapadékot alig vagy sokkal kevésbé tudjuk hasznosítani. Eleve át kéne gondolni azt, hogy biztosan jó-e, hogy a fél országot lebetonoztuk. Nemcsak mi, egész Európában, meg az egész világon ez a tendencia. A betonozás azt jelenti, hogy ott nem tud beszivárogni a csapadék, és a betonról gyorsan elvezetjük azt a csapadékot is. A betonozást kéne sokkal jobban lecsökkenteni, sőt, bizonyos betonozott részeket vissza kéne adni, például, a bekötőutakat, parkolókat, esetleg járdákat, ahol nem veszélyes, térrácskőre vagy gyeprácskőre cserélni, vagy legalább macskakőre, mert legalább a réseiben engedi, hogy beszivárogjon a víz, nem alakulnak ki tócsák sem. Ezekkel a belvizeket, az áradásokat is megelőzzük. A talajainkat folyamatosan kizsigereljük, nincsen szervesanyag-utánpótlásuk. Márpedig a talajnak a nedvességmegtartó képessége nagyon jelentősen múlik a szervesanyag-tartalmán. A mezőgazdasági módszereinket nagyon át kellene gondolni, valamit a szántásos földművelést is, alul egy vízzáró réteget képez előbb-utóbb olyan 30-40 centivel a felszín alatt, és akkor is az történik, hogy arról is elfolyik a csapadék, ráadásul mivel az év nagy részében szabadon van a talaj, nem tudja megtartani, és elpárolog a csapadék. Ha több erdősáv lenne, visszaállítanák a lápokat például, a talajvízszintet is újra vissza lehetne hozni, sokkal komplexebben kell gondolkodni, a Magyarországra érkező csapadékkal sokkal okosabban kellene gazdálkodni, és nemcsak úgy, hogy milyen struktúrákban kéne ezeket tárolni, hiszen a talajainkban jóval több csapadékot tudunk tárolni, mint akárhány víztározóban. Inkább a talajokkal kéne sokkal jobban foglalkoznunk, hogy ne legyen olyan hőség az erdősávok részén, és ne párologjon el annyira a víz, valamint nagyobb legyen a szervesanyag-tartalom és legyen általában takarónövény, hogy jobban megtartsa a leérkező csapadékot is.

A lápokkal egy újabb érzékeny területre érkeztünk, mert ahol láp van, ott előbb-utóbb szúnyog is lesz. Azzal számol-e az éghajlatváltozást vizsgáló tudomány, hogy milyen növény- és állatfajok felbukkanására kell számítani, ha egy adott területen az éghajlat változik? Időnként rémisztő hírek jönnek, például, hogy olyan szúnyogok fognak nálunk megjelenni, amik már komoly betegségeket terjesztenek, azontúl, mint amit eddig terjesztettek.

Az a rémisztő hírem van, hogy ezek a szúnyogok már megjelentek Magyarországon, és már terjesztik is a rémisztő betegségeket. Például a nyugat-nílusi lázban egyre többen halnak meg évente, sajnos, Magyarországon, és az is lehetséges, hogy a malária is vissza fog jönni. Viszont azt kell látni, hogy összességében töredékére csökkent a rovarállományunk. Az, hogy bizonyos helyeken esetleg visszajön a szúnyogállomány, úgysem ott vannak az emberek, nem lápvidéken, másrészt, ha visszajönnek esetleg a szúnyogok, visszajönnének a madarak, visszajönnének a pókok, amik viszont karbantartják az egyéb olyan betolakodókat, amiknek egyáltalán nem örülünk, akár a poloskainvázióra gondolok, akár a kullancsinvázióra gondolok, akár a harlekinkaticára. Amiatt, hogy ilyen mértékben lepusztítottuk a rovarállományunkat és általában az ízeltlábú állományunkat, nemcsak Magyarországon, hanem az egész fejlett világban, emiatt az őket kordában tartó fajok is eltűntek, és ennek az egyik mellékhatása az, hogy a beporzóink is nagyon lecsökkentek. De ha visszaállítanánk minél több ilyen természetes élőhelyet, akkor a belőlük táplálkozók is talán újra elszaporodnának és segítenének kordában tartani akár a mezőgazdasági kártevőket, akár az ilyen kellemetlen dolgokat, amik bizony el fognak özönleni, hiszen manapság egyre inkább csak pár fajt hagyunk meg élni a környezetünkben, mindent kiirtunk magunktól. Márpedig akkor előbb-utóbb azok a fajok fognak nyerni, amik nagyon könnyen alkalmazkodnak az emberközeli környezethez. Igen, a szúnyogokat nem szeretjük, de meg kell tanulni részben egy kicsit együtt élni velük, ha ügyesen csináljuk, nem gondolom, hogy nagyon kéne félnünk. Nem a lápvidékektől lesz majd itt a malária és egyéb szörnyű betegség, és lehet, hogy az az egypár maláriás vagy egypár nyugat-nílusi lázas eset még mindig kisebb áldozat, mint jelen pillanatban ezek az iszonyatos aszálykárok, az iszonyatos hőséghullámok és a vízhiány. Azoknak összességében sokkal több áldozatuk lesz, mint akár a nyugat-nílusi láznak, akár egy ideig a maláriának.