Ünnepi évadát zárta a Magyar Állami Népi Együttes, bár a pandémia átszabta egy kicsit a 70. jubileumi évadot, merthogy 1951 májusában tartotta az első előadását a Magyar Állami Népi Együttes az egykori Városi Színházban, a mai Erkel Színház épületében. A járvány ezek szerint kitörölt egy évet vagy többet is?

Ha nem is törölte ki, de mindenesetre megnehezítette nagyon, és átszabta.

A pandémia mennyiben és miben jelentett nehézséget?

Természetesen. Volt egy nagyon nagy lelki nehézség, amit persze mindenki átélt, hogy nem tudta a munkáját végezni, a másik pedig a fizikai. Mindent megpróbáltunk, hogy ezt áthidaljuk, és legalább valamiféle pislákoló erőnlét megmaradjon, így az interneten voltak központi bemelegítések minden reggel. Adtam ki feladatokat, készüljenek, telefonon felvették magukat és küldték, hogy végzik a munkájukat, voltak énekórák, tehát amit lehet, megpróbáltunk. Aztán amikor végre kezdett fölszabadulni a világ, akkor persze dupla tempóban kellett haladni, hogy utolérjük magunkat.

Sikerült bepótolni?

Igen.

Nem maradtak hézagok?

Én úgy látom most már távolodva ettől a borzasztó korszaktól, hogy igen, és szerencsére semmiféle szövődmény a társulatnál nem volt. Fiatalok, erősek, és át tudták hidalni. Persze, nehéz volt, oltakozzak, ne oltakozzak, mi ugyanúgy éltük át ezt a nehéz helyzetet, mint bárki más. Talán az presszionált bennünket, hogy egy idő után, ha a külföldi feladatainkat el akartuk látni, akkor ahhoz föl kellett valamiféle oltást venni. Ez bizonyos esetekben nem volt könnyű.

Nagyon át kellett írni az együttes fellépési naptárát, a külföldi programokat?

Egy részét igen. Ami nehézséget okozott, hogy azok, akik bizonyos szempont elutasították első körben az oltást, hogy megpróbáltam őket meggyőzni. Persze ezt csak szelíd módon lehetett. Mondtam én mindent, a közösséget, a hagyományt, a haza érdekét, és aztán többé-kevésbé ez megoldódott. Így aztán emiatt nem kellett programot módosítanunk és lemondani.

Átnéztem az elmúlt időszaknak a programjait, és azért számos program és zenekari koncertsorozat volt, jubileumi előadás volt, sőt, hát egy új bemutató is, Tamási Áron Énekesmadár című művének a prózai, táncszínházi változata, tehát még ezt is sikerült azért ebben a nagyon járvány szabdalta ünnepi évadba beiktatni?

Sikerült. Annyi probléma volt csak, hogy két meghirdetett bemutatót el kellett halasztani. Még régebbi előadásnál se jó, ha fölkészül egy táncos testileg-lelkileg, hogy holnap táncolni fog, és akkor kiderül, hogy nem. Egy bemutatónál ez fokozottabban problémás volt. Szinte újra kellett építeni őket, nem testileg, hanem lelkileg, mert azért az nem egy hétköznapi dolog, hogy táncosokat rendkívül kreatív koreográfusok arra kényszerítenek, hogy színészként beszéljenek, színészként is viselkedjenek.

Az Énekesmadár táncszínházi feldolgozását úgy játsszák, hogy a táncosok, akik egyébként énekelnek is előadásokban, de azért hosszabb prózai szöveget nem szoktak mondani, itt pedig ilyesfajta feladat is hárult rájuk.

Bizony, nagyon komoly feladat hárult rájuk. Maga a felkészülés legalább nyolc hónap volt a prózai szövegre. Jöttek olyan barátaim, akik színházban dolgoznak, és beszédtechnika, helyzetgyakorlat volt, hogy minél inkább próbáljunk meg hitelesek lenni. Persze eszem ágában sincs, hogy ezt az előadást elvigyem egy színházi fesztiválra. Azért mi nem vagyunk színészek, de vannak a táncosaim olyan tehetségesek és ez kiderült, hogy igazam volt.

Ezt ők is egyfajta kihívásnak élték meg?

Nagyon nagy kihívásnak érezték. Folyamatosan színészként beszélni, nemcsak egyet-kettőt kurjantani a színpadon, hát ezt lelkileg is fel kellett dolgozni, hogy elmúljon a hang remegése, az izgalom, hogy a vérnyomás álljon vissza 120-ra, ez nem könnyű feladat, de megugrották. Most volt egy előadásunk Miskolcon a Nemzeti Színházban, és hatalmas siker volt, telt ház, imádta a közönség.

Húsz éve már az együttes vezetője, ezalatt az időszak alatt azért a műfaji határokat mindig próbálták tágítani, és megtalálni a kapcsolódási pontokat a társművészetekkel. Van, amit már tánccal nem lehet kifejezni vagy elmesélni?

Én azt hiszem, hogy van. Lehet azt mondani, hogy ahol a tánc véget ér, ott indul a szó, de ez úgy is igaz ám, hogy ahol a szó véget ér, ott kezdődik a tánc a maga szimbolikusságával. Én egy nagy kísérletező vagyok, nagy felfedezőnek gondolom magam, aki nagyon nem szeret ugyanabba a folyóba újra és újra visszalépni, ezért keresem, kutatom az új lehetőségeke. Viszont ezt azt hiszem, hogy nem felelőtlenül teszem. Jó pár évvel ezelőtt a táncosaimat elsőként több szólamú kórusművek éneklésére taníttattam be, aztán amikor kiderült, hogy ez működik, akkor ez egyre inkább markánssá vált az előadásaimban. A hagyományos néptáncfeldolgozásoknak egy fontos eleme volt a kórusban való éneklés, és ezt szépen fölfejlesztettük. A Tamási-darab sem a semmiből jött. Már előző előadásaimban kisebb-nagyobb monológokat, szövegeket mondtak a táncosaim, és ez működött. Hát akkor helyezzük erre a hangsúlyt, mutassuk meg ennek a hagyománynak egy ilyen különleges vetületét, ahol a Tamási-féle tradicionális, de mégis egy városi szellemiség találkozik a mi paraszti zenénkkel, táncunkkal, amiket persze egy kicsikét stilizálni kellett, tehát nem lehetett a sáros, táncos csizmát az asztalra tenni, hanem Tamási mély szellemiségét kellett nekünk megfejtenünk táncként.

Márciusban voltak a dubaji világkiállításon, ahova a Tiszta forrás című előadást, amit Káel Csaba állított színpadra, és kifejezetten Bartók Béla előtti tisztelgés. A magyar kultúrát külföldön közvetítendő ez a bartóki életmű nagyon alkalmas arra, hogy ezeket az értékeket megmutassa egy olyan távoli ponton, mint az arab világ és Dubaj?

Teljesen alkalmas, példa a számunkra. Bartók, amikor komponált, három lépcsőt állapított meg: az egyik, amikor a népdalt abban a formájában, ahogy van, persze, komolyzenei körítéssel, állítja a koncertterembe. A másik, amikor hagyja a népdalnak az alapdallamvilágát, de keretbe foglalja, már hozzátesz bizonyos általa elképzelt világokat, de maga az eredeti dallam érintetlen. És van a harmadik fokozat, amikor már nincsen konkrét népdal, de annyira megismeri az alkotó a bartóki szemléletet és annyira ismeri a hagyományt, hogy sugárzik belőle a hagyomány, de egy városi zeneként. Milyen érdekes, egy falusi zene városi zeneként szólal meg. És ez a dolgom nekem is, hogy ezt valahogy megpróbáljam megcsinálni, és persze, meg sem próbálom magam Bartók géniuszához mérni, de ez a cél lebeg előttem. Az említett műsoron mellettem ült Káel Csaba, és az előadás közben óriási ováció, néz hátra: láttál már ilyet, amikor Bartókra csápolnak az arabok? Ha ügyesen van interpretálva a bartóki életmű, akkor még ilyen populárisabb világokban is működhet. Egyébként Gőz Laci csinálta az átiratokat, és még az előadásnak az volt a nagy különlegessége, hogy együtt voltunk a Győri Balettel. A csizma és a balettcipő egyszer csak valahogy összejött, és nagyon mai, organikus világ alakult ki ebből a két első pillanatra összeegyeztethetetlen műfajból. Bartók szellemisége összehozta ezt a kettőt.

Az ünnepi évad zárásaként az Erkel Színházban, ott, ahol 1951-ben az első előadását tartotta az Magyar Állami Népi Együttes, lesz majd egy gálaműsor Múlhatatlan idő címmel. Megpróbálják hét évtized keresztmetszetét adni, vagy az lehetetlen vállalkozás?

Teljesen lehetetlen vállalkozás, ezért aztán meg sem próbáljuk. Nem kell megint egy visszaidézés, hiszen ezt már megtettük. Emlékeztünk Rábairól, zenei könyv készült Tímár Sándorról, a másik nagy Magyar Állami Népi Együttes vezetőről. Beszéljünk a hagyományról, ami bennünket inspirál, ami őket is inspirálta. Hozzunk össze egy olyan egyszeri, még sosem volt gálaműsort, ahol a múlt még élő, nagy népművészei, legyenek azok zenészek, táncosok, énekesek innen a Kárpát-medencéből találkozzanak az én ifjú művészeimmel, akikkel személyes barátságban vannak, de itt a színpad mágikus terében újra jöjjenek össze. Bizonyítsák egyrészt, hogy nincs vége a hagyománynak, egy új generáció átveszi az őrzés feladatát, nem a faluban, a városi közösségekben, és itt az Magyar Állami Népi Együttes egy ilyen városi közösség. Másrészt, hogy ez a tradíció egy egyetemes európai kultúra. Ha vannak különbségek, csak a nemzeti sajátosságokból adódnak, ezért csináljunk egy nagy tűzijátékot, így aztán érkeznek Dél-Szerbiából falusi rezes cigányok, érkeznek Zakopane környékéről lengyel gorálok, érkeznek világhírű flamenco táncosok, énekesek és zenészek. Tematizáltam az előadásnak bizonyos szegmenseit, ahol a cigányok címszó alatt a szerbiai rezes cigányok, a flamencósok, a Magyar Állami Népi Együttes táncosai, magyarországi kiváló cigány művészek, például Lakatos Mónika is ott lesz, aki most kapott Kossuth-díjat kiváló művészetéért. Még nagyon sok izgalmas és érdekes művész érkezik, egy nogáj énekes Oroszországból, Közép-Ázsiából jön, aki szintén világhírű és hősi énekeket énekel, és ő fog Agócs Gergellyel együtt énekelni. Gergő ennek a török népek zenéjének a nagy kutatója, keresi a magyar zene ottani gyökereit, és szerintem egy rendkívül izgalmas része lesz az előadásnak, amikor egymás mellett halljuk a nogáj közép-ázsiai éneket és a mi magyar népdalainkat, és gyakorlatilag ugyanaz, csak a szövegét egyiknek értjük, a másiknak meg nem.

Hét évtized alatt mesterek, koreográfusok és talán más-más iskolák is jellemezték ezt a hét évtizedet. Elkülöníthetők, jól meghatározhatók ezek a korszakok?

Persze, én három nagy korszakot látok, volt a kezdet, a legendás alapító, Rábai Miklós, aki szinte a semmiből teremtett meg egy színpadi néptáncművészetet. Én személyesen már nem tudtam találkozni Rábaival, mert meghalt, amikorra én az Magyar Állami Népi Együttes tagja lettem.

54 évesen, nagyon fiatalon.

Nagyon fiatalon a szíve elvitte. Valahogy úgy fogalmazott, hogy hályogkovácsokként próbáltunk dolgozni a kezdetekkor. Egyébként zseniálisak voltak, egy olyan művészetet hozott létre, ami persze némiképpen támaszkodott a nagy tanító Szovjetunió hasonló típusú együtteseire.

A Mojszejev-együttest szokták emlegetni…

Így van, a szerkezet, meg a szellemisége, és a vidám és mindig mosolygó, a kommunizmusban hívő paraszt képe, az azért még itt hozzánk is be-beszűrődött.

De maga a tánc, a néptánc, a gyökerek mégiscsak a magyar vidékhez és a magyar örökséghez kötődtek.

Természetesen. Vizsgálva Igor Mojszejev művészetét meg az én Rábai Miklósomat, azért Rábai Miklós sokkal kevésbé a fantáziájára hagyatkozott, hanem inkább megnézte, hogyan táncolnak a parasztok. A tradícióhoz sokkal közelebbi világot állított színpadra, és ez tényleg olyan jól sikerült neki, hogy öt-tíz év alatt a világ legjobb együttesei közé emelkedett az Magyar Állami Népi Együttes, járták a világot óriási sikerrel. Fontos az alkotói hozzáállás, de egy korlenyomat is. A hatvanas évek elején Martin György és a barátaival kezdte el a szisztematikus gyűjtését és a feldolgozását is a táncnak.

A népzenei gyűjtés elindult Vikár Bélával, Kodályékkal, Bartókékkal, miért késett a néptáncgyűjtés ennyit?

Mondhatnám azt egyszerűen, mert annyival később lett filmfelvevő. A táncot nem lehet lejegyezni, vagy ha le is jegyzi az ember, abból nem lehet reprodukálni, másrészt pedig kellett egy olyan formátumú ember, aki európai nagysággá nőtte ki magát. Európában Magyarországon van a legnagyobb filmarchívum, és ők nemcsak a magyar, hanem az itt élő nemzetiségek táncait is gyűjtötték. Erre még nem tudott Rábai támaszkodni.

Ha jól tudom, akkor az is az ő nevéhez fűződik, hogy akkor indult el a hivatásos néptáncképzés még a Balettintézetben.

Így van.

Ez is fontos állomás lehetett, hogy hivatásos néptáncosokat lehet képezni.

Persze, hiszen a régi táncosok teljesen „képzetlenek” voltak a Magyar Állami Népi Együttesben. Volt, aki a TF-ről érkezett, volt, aki vidékről, teljesen autodidakta módon. Voltak néhányan, akik a regös cserkészetben tanultak néptáncot, mert az egy ilyen típusú nevelést is adott az akkor fiataloknak. Ez is Rábai zsenialitását mutatja, hogy azonnal megérezte, kell egy hivatásos képzés, és valóban ő volt az, aki szorgalmazta és elindította a néptáncos képzést, ami azóta is zajlik Magyarországon.

Itt vannak még közöttünk azok, akik őrzik vagy gyakorolják az autentikus néptáncot és népzenét?

Vannak, csak már nagyon öregek. Nagy felfedezéseket nem lehet már tenni, mert egyrészt megöregedtek, másrészt meg már huszonháromezerszer le vannak filmezve.

Tehát újat már nem nagyon lehet találni?

Újat már egyáltalán nem lehet találni, de van egy másik nagyon fontos eleme az ő jelenlétüknek, hogy még oda lehet ülni az asztalukhoz, még hallgatjuk a meséiket, még meg tudjuk fogni egymás vállát, még tudunk nekik segíteni a szénát begyűjteni. Inkább azt a szellemiséget vagy világot tudjuk megérezni, amit, ha elég érzékenyek vagyunk, akkor át tudunk interpretálni a színpadra.

Volt még egy gyűjtés a ’90-es évek második felében a Hagyományok Háza szervezésében, és ez azt a címet viselte, hogy Utolsó óra. Akkor most már tényleg az utolsó utáni órában vagyunk?

Eebből a szempontból igen. Már alig vannak azok közül a nagy prímások és zenekarok közül, akik akkor voltak és fölmuzsikálták még az utolsó zenéiket. De egyébként annyira nem tragikus a dolog. Volt egy nagyon híres palatkai zenekar, Kodova Béla volt a vezető prímása, a fia átvette, és a hagyomány iránti folyamatosan növekvő érdeklődés ad annyi erőt neki és vélhetően valami anyagi juttatás is, hogy csinálja tovább. És vannak megszállott református lelkészek vagy lelkésznők, akik a kis saját közösségükben próbálják a gyerekeket újra tanítani. Ez már persze egy ilyen revival, mert nem a nagybácsitól meg az apukától tanulja, de hát akkor is ők ott ebben a közegben viszik valamiképpen tovább.

A táncházmozgalom a hetvenes évekből is köthető az Állami Népi Együttes történetéhez.

Ez a táncházmozgalomhoz köthető, az Állami Népi Együttes második nagy korszaka. Ez Tímár Sándor korszaka, engem is odavitt az együttesbe, megfertőzött ezzel a világgal, és azóta én ezt nem is tudom már elengedni, de nem is akarom.

Személyesen is mesterének tekinti Tímár Sándort?

Természetesen. Jászberényben kezdtem el táncolni, én ott találkoztam vele először, ő ott mesterem volt és ő hívott aztán az Állami Népi Együttesbe. Csoóri Sándor mondja valahol, hogy két nagy esemény történt a néptánc továbbélése szempontjából, az egyik az, amikor fölkerült a színpadra a második világháború előtt, ez a gyöngyösbokréta mozgalom, amikor Budapestre falusi táncosokat, zenészeket hoztak föl rendszeresen, ami a falusi közösségbe nagyon erősen visszahatott. A másik pedig, amikor lekerült a színpadról, és ez a táncház időszaka, amelyik valóban városi kultúra volt.

Emlékszem, hogy a nyolcvanas évek közepén a Budai Ifjúsági Parkban szinte minden nap táncház volt, vagy görög, vagy szerb, vagy magyar táncház.

Ez pontosan így volt. Engem is teljesen magával ragadott a táncoknak az a szabad megélése, mert az volt a Tímár Sándornak a zseniális módszere, hogy megmutatott két-három lépést és utána azt mondta, hogy na, tessék, improvizáljatok. És onnantól kezdve már énrám volt bízva, az én vérmérsékletemre, az én hangulatomra, mennyire akartam tetszeni annak a lánynak, az a lány mennyire akart nekem tetszeni, mert a tánc mindig erről is szólt, hogy párkapcsolatokat építsen vagy mélyítsen.

Tímár Sándor újfajta szemléletet hozott az Állami Népi Együttesben, új folklorista szemléletként írják ezt le. Mit is jelentett ez?

Rábai Miklós kevéssé tudott találkozni az eredeti paraszti kultúrával, ezért kreativitással, stilizációval állította színpadra. Tímár Sándor pedig a lehető leginkább a paraszti mozgásvilág színpadi megjelenítését tekintette céljának. A táncok színpadra állításában is egy egészen más világ alakult ki. Ha nagyon egyszerűen akarom lefordítani, akkor Rábai metrikus, megmondható formákba rendezte a táncot: kör, félkör, sor, sakktábla. Tímár Sándor pedig a maga kreativitásával, de a tánc valóságos működését követve sok esetben megfoghatatlan, organikusan változó formákba rendezte a táncot. Úgy tűnt sok esetben az ember számára, hogy nem a koreográfus rendezi a táncot, hanem a tánc belső szerkezete, mintha egy élő szervezet lett volna, úgy működött a színpadon. Minden szegmensében megváltoztatta a világot. Rábai feldolgozott zenékre dolgozott, Tímár Sándor autentikus parasztzenére, kiváló zenészek muzsikáltak az Állami Népi Együttesben. A viseletek nem jelmezek voltak, hanem viseletek.

Az Állami Népi Együttes történetében a legutóbbi két évtized, 2002-től az ön nevéhez kötődik, ez is most egy kerek évforduló. Megvonható egyfajta mérleg?

Ha csináltam is ilyet, akkor azt úgy tettem, hogy magamban gondolkodom és nem mondom ki, mert az ember egyrészt még nem hiszi azt, hogy lezárta a pályáját, másrészt meg inkább az a jó, ha mások ítélnek meg engem. Persze most nem akarom elszerénykedni ezt a húsz évet, a kor kihívásainak megfelelően és az én belső indíttatásomból adódóan sikerült megint egy új Állami Népi Együttest, egy új korszakot indítani annak a sokszínűségével, annak a hagyományhoz való viszonyomnak a törvényszerű változásával, de ami biztos, hogy nem változott, hogy az én gyökereim a hagyományból támaszkodnak. Jöhetnek be mindenféle kortársnak tűnő mozdulatok, amik bizonyos előadásokban a dramaturgia szempontjából szükségszerű, de amit táncolnak, annak a gyökerei a tradícióban gyökereznek, és ha ügyes vagyok, akkor ez az átértelmeződés is konzekvensen jelenik meg.

Ebben az új korszakában az Állami Népi Együttes kísérletet tett arra, hogy más művészeti ágak felé nyisson. Tulajdonképpen ez egy kicsit más művészeti ágakhoz a kapcsolódási pontok keresése?

Az is, vagy az én folyamatos változást igénylő világomhoz a kortárs művészetek felől találom meg a fogódzót.

Azért szokta azt emlegetni, hogy a folkrendőrség többször próbálta már önt elvinni, merthogy bizonyos szabályokat megpróbált meghaladni vagy felülírni?

Így van, mert egyszerűen nem bírom a konvenciókat, nem bírom a múlt kanonizált formáihoz, tartalmaihoz való ok nélküli ragaszkodást, mert a világunk nem ilyen. A világ folyamatosan változik, a művészetek folyamatosan változnak. Természetes következményének kell lennie, hogy én is változom és változik a közönség is, tehát egyszerűen reagálnom kell rá. Olyan új generációk nőnek föl, amelyek kortárs zenével találkoznak, ömlik rájuk a vizualitás, színházba járnak, látják a világot, nem csinálhatom azt, amit húsz évvel ezelőtt, még akkor sem, ha ez makacs ragaszkodás valamiféle tradícióhoz. De ez nem tradícióhoz való ragaszkodás, ez egy színpadi formához, egy gondolkodásmódhoz való ragaszkodás. A hagyományban természetes volt a folyamatos változás. Kétszer nem énekelték el ugyanúgy azt az éneket.

Az Állami Népi Együttes esetében a közösségépítés is feladata az Állami Népi Együttes vezetőjének?

Természetesen igen, és nemcsak azért, hogy közösségben sokkal könnyebb az alkotás.

Hogy ez valóban egy együtt gondolkodó, együtt tevékenykedő közösség legyen?

Igen, és nincs is olyan nehéz dolgom ezzel, mert maga ez egy közösségi kultúra. Ezek a drága gyerekeim vagy művésztársaim ugyanúgy jártak, járnak falura, megértik, tudják, hogy ez egy közösségi kultúra. Amikor belépnek a próbaterembe vagy a színházba, akkor ők egy közösségként teszik a dolgukat, mert másként nem lehet. Művészet is csak úgy lehet, ha egymás vállát tudjuk fogni.

Figyelni kell egy együttesvezetőnek arra is, hogy a táncosok körében most ki hol tart, kitől éppen most milyen feladat várható el, mit lehet rábízni? Ezt folyamatosan nyomon kell követni?

Természetesen. Minden próba egy értékelés, minden előadás után van értékelés. Folyamatos vizsgálódás van az én részemről, de ezer kitüntetéssel rendelkeznek ezek a táncosok, aranysarkantyúsok, önmaguk készülnek föl. Ők önmagukkal is odaállnak a tükör elé és nem kell az, hogy én ott álljak mellettük minden egyes pillanatban.

Ez egy nagyon nehéz pálya, nyilván bizonyos életkorig, bizonyos mértékű derékfájásig lehet csak ezt csinálni, nem feltétlenül kiszámítható pályaív vagy karrierút táncosnak lenni.

Ez így van. A tapasztalat azt mutatja, ha valaki az átlagosnál jobban össze van rakva genetikailag, akkor az negyvenéves koráig lép be. Ez férfiakra vonatkozik, a nőknek nehezebb a helyzetük. Készülni kell a jövőre, én ebben is támogatom őket. Néha kicsit erősebb presszióval. Mert felelős vagyok értük, mert egy közösség vagyunk.

Egy korábbi interjúban azt mondta, hogy az a cél, hogy a Magyar Állami Népi Együttes egy brand legyen, és így a tradicionális néptáncelőadásnak is helye legyen a nemzetközi színpadokon. Nincs ez még így?

A helyzet az, hogy a világ érdeklődése hullámzó a folklór iránt. Vannak felfutások.

Vannak divathullámok?

Persze. Itt volt a River Dance, nem győzte a világ állandóan a River Dance-t nézni, aztán most már senkit nem érdekel. Hullámok vannak, én meg valamiféle állandóságot szeretnék, mint a komolyzenében van. Számomra megrendítően remekül működik kívülről nézve a komolyzene, százszámra koncertek egy nap, koncerttermek, operaházak, szólisták, zenekarok, karmesterek jönnek-mennek, televíziócsatornák, rádiócsatornák, tudományos hálózat, profi marketing menedzserek és fizetőképes kereslet. Többé-kevésbé olyanok, akik értenek is hozzá. A néptánc iránt nincsen ekkora érdeklődés, hát hogy építsünk brandet? Próbálunk befurakodni ide. Három évvel ezelőtt a Müpa felkérésére készült egy Liszt-mozaikok előadásunk, amelyik Liszt Ferenc életművét állítja a tánc és a zene szempontjából a közönség elé, és erre rákattant egy olasz impresszárió, az ő segítségével épül ez a brand. A Liszt-mozaikok előadás két felvonás Szent Efrém-kórussal, nagyzenekarral, zongoristával és persze remek tánccal, és ezt megelőzi egy zenekari koncert, ahol az én zenekarom Bartók-műveket és eredeti népzenét muzsikál mindig az adott város vagy ország komolyzenei együttesével. Így voltunk Milánóban, ahol a Scala zenekara muzsikált, és most júniusban lesz a folytatása. Londonban a Sondheim Színházban lépünk föl, és az első felvonásban a Royal Szimfonikusok muzsikál és Alexandre Da Costa, egy nagyon fiatal, szuper hegedűművész érkezik Kanadából. Abban reménykedek, hogy ezzel a kis csalafintasággal becsalom a közönséget, ahol, ha akarja, ha nem, az első felvonásban népzenét hall. Még mindig lehet, hogy kell valami csali, de ha jók az arányok, a népzene is éppen ilyen segítséggel, a vizualitással alkalmas ebbe a közegbe. Milánóban imádta a közönség, nem voltak sokan, kétszáz embert engedtek be a színházba, de álló ováció volt. Most meglátjuk majd Londonban, mert most hál’ istennek, nincsenek ilyen megszorítások.