Az orosz–ukrán háború most már negyedik hetében vagyunk. Mi ebben Kína pozíciója?

Ez az egymillió dolláros kérdés, mert miközben a kínaiak folyamatosan azt kommunikálják, hogy az álláspontjuk egyértelmű és konzekvens, eközben igazából nem mondanak semmit. Sokat beszélnek, de nem mondanak semmit, mert olyan kínai nemzeti érdekeket kellene nekik összeegyeztetniük, amelyeket nem igazán lehet, és ezért semmitmondásba menekülnek, és folyamatosan felszólítják a feleket, hogy rendezzék a konfliktusokat. Picit úgy tesznek, mintha itt két veszekedő gyereket kéne kibékíteni és nem arról lenne szó, hogy az egyik ország megtámadott egy másikat. Felajánlják a közvetítő tevékenységüket, adnak egy kicsit Oroszországnak is, rendszeresen jelzik, hogy ők megértik azokat a biztonsági garanciákra vonatkozó igényeit, amelyekre hivatkozva Moszkva beindította a háborút, ugyanakkor adnak egy kicsit Ukrajnának is, jelzik, hogy Kína minden állam szuverenitását tiszteletben tartja, de eközben a nyugati kapcsolatát is megpróbálja fönntartani, hiszen gazdaságilag azért jóval erősebb a kapcsolata a Nyugattal, mint Oroszországgal.

Ha a cizellált szóvirágokból nem sok következtetést lehet levonni, akkor mit kell figyelni, amikor valaki Kína pozícióját meg akarja érteni?

Hogy a kereskedelemben, a befektetésekben, a pénzügyi területen mik történnek az orosz–kínai kapcsolatban. Kötnek-e új gáz- vagy olajszállítási szerződést, tesznek-e kísérletet arra, hogy összekössék a már meglévő orosz bankközi kommunikációs rendszert a kínaival, tárgyalnak-e közvetlenül az orosz kollégákkal a kínai vezetők. Nem azt kell figyelni, amit a kínaiak mondanak, hanem azt, amit tesznek. A jelenlegi helyzetben viszont még nem teljesen tiszta a kép, hiszen a háborúnak csak az elején tartunk, és még nem indultak meg az orosz vonatok Kína felé.

Azt látnánk, hogy a csövön megy a nyersanyag?

Azt biztos látnánk, ha új csöveket építenének, amikre amúgy szükség is lehet, mert még nincs annyi vezeték kiépülve Kína felé, mint amennyire Pekingnek igénye lenne. A Szibéria Ereje 2-t megépíteni sokéves projekt, azt észrevennénk. Azt is látnánk, ha tartálykocsik vasúton vagy hajókon indulnának meg Kína felé nagyobb számban, mint eddig, mert kínai–orosz kereskedelem eddig is volt.

Van egy olyan okoskodás, hogy az orosz–ukrán háború Kína viszonyát Tajvanhoz is valamilyen módon befolyásolhatja. Ez igaz?

Igen is, meg nem is. Volt egy olyan spekuláció, hogy amint az oroszok megtámadják Ukrajnát, akkor a kínaiak ki fogják használni azt, hogy mindenki másfelé figyel és ők is gyorsan megtámadják Tajvant. Erre azonban semmiféle jel nem mutatott azonkívül, hogy elhaladt a tajvani szorosban figyelmeztetésként egy kínai repülőgéphordozó, még csapatösszevonást sem láttunk. Ennek ellenére lesz hatása az ukrán–orosz háborúnak a tajvani kérdésre. Sőt, mindenre lesz hatása, hiszen amúgy is recseg-ropog a világrend, éppen egy átalakulás kellős közepén vagyunk, aminek egyik tünete ez a háború. A kínaiak most figyelik, hogy mi történik, mert nagyon sok tanulsága lehet a tajvani kapcsolatokra nézve ennek a háborúnak. Az egyik: milyen az, ha megtámadunk egy területet, ahol azt hisszük, majd sóval és kenyérrel várnak minket a nemzettársaink, de aztán ehelyett visszalőnek. A másik: milyen gyorsan és milyen mélységben reagál a Nyugat egy ilyen agresszióra. A kínaiak ezt is nagyon gondosan figyelik.

Hogy figyeli Kína ezeket az eseményeket, másképp, mint ahogy mi?

Most sürgeti a kínaiakat az idő a saját belpolitikai rendszerük miatt is, mert ősszel pártkongresszus van, és addig le kell játszania azokat a hatalmi harcokat, amelyek eldöntik, hogy a következő öt-tíz évben kik alkotják majd Kína vezető gárdáját. Ebben a hatalmi harcban természetesen az ukrán, meg egyébként a tajvani kérdés is téma.

Ezekről a hatalmi harcokról a kínai sajtó beszámol?

Nem, a kínai sajtó arról híres, hogy ha valamiről biztosan nem számol be, az a Kínai Kommunista Párton belüli hatalmi harc. Azt azért lehet sejteni korábbi tapasztalatok alapján, hogy most az egész politikai elit forrong, mindenki a kongresszusra készül. Valószínűleg Hszi Csin-ping elnök marad, de rajta kívül legfelül mindenki lecserélődik, és mindenki hozza a saját embereit minden posztra, tehát most az utolsó vidéki pártház portásáig mindenki felett ott lebeg Damoklész kardjaként, hogy a kongresszus után hozzá is elér a személycserék hulláma.

Az mennyire lehet életszerű, hogy az Egyesült Államok szankciókat vet ki Kínára az orosz–ukrán háborúval kapcsolatban, amikor Kína nagy hitelezője az Amerikai Egyesült Államoknak?

Ez inkább Kínát hozza kiszolgáltatott helyzetbe, hiszen nyilván a kínaiak vissza akarják kapni a pénzüket, és nekik nem mindegy, hogy a dollár mennyire erős, úgyhogy ez egyfajta róka fogta csuka helyzet. De nem a hitelállomány miatt problémás a Kína elleni esetleges szankció, hiszen az amerikaiak is mindent Kínából vesznek. A mobiltelefonoktól kezdve a zoknikig gyakorlatilag mindent. Az amerikaiaknak kétszer is meg kell gondolniuk, hogy milyen szankciókkal élnek Kína ellen, de az biztos, hogy fenyegetőznek vele. Múlt pénteken volt egy Hszi Csin-Ping‒Biden megbeszélés, egy kétórás online csúcstalálkozó. Nyilván nem tudjuk, hogy egész pontosan mi hangzott el, de az derült ki, hogy Biden szankciókkal fenyegette Kínát arra az esetre, ha ők támogatást adnának Oroszországnak.

Mit kell ilyenkor a kínai vezetőnek figyelembe vennie?

Láttunk már olyat, hogy a gazdasági érdeket a politikai érdek felülírta. Az első világháború meg a második világháború sem volt gazdaságilag különösen nyereséges vállalkozás, mégis belementek vagy belesodródtak inkább az országok. A politikai nagyhatalmi stratégiai érdek keresztbe tud tenni a gazdasági érdeknek, és a világtörténelem azt mutatja, hogy nem mindig a gazdasági érdekek győznek. Viszont egy kínai vezetőnek iszonyú sok mindent figyelembe kell vennie, ezért nagyon nehéz dolga van. Ebben a konkrét ügyben igazából két dolog okozhat jelentős dilemmát. Az egyik az, hogy az elmúlt években Amerika és a szövetségi rendszer általános offenzívát indított Kína ellen, kereskedelmi háborúval és technológiai blokáddal. Az amerikai nemzetbiztonsági stratégiák első mondataikban mindig Kínát említik mint fő riválist, ha politikusokról van szó, akkor ellenségként határozzák meg Pekinget, aminek az az oka, hogy Amerikának nem a gazdaságilag törpe Oroszország, hanem Kína az igazi kihívás. A kínaiaknak tehát szükségük van szövetségesre a Nyugat ellensúlyozására, és Oroszország az egyetlen szóba jöhető stratégiai partner, akivel közösen tudják felvenni a harcot minden fronton a nyugati világ nyomásával. Másrészt viszont rövid- meg középtávon a gazdasági érdekeik egyértelműen a Nyugathoz kötik. A kínai export 1-2 százaléka megy csupán Oroszországba. Az import egy picit nagyobb, de igazából az orosz gazdaság akkora, mint a spanyol vagy mint Texas állam. A kínai export egyharmada a nyugati világba megy, tehát jóval fontosabb Kína számára a Nyugat, mint Oroszország, ami azt jelenti, hogy a rövid- meg középtávú gazdasági érdek az lenne, hogy engedjék el az oroszokat, vagy legalábbis ne sodródjanak bele az oroszok mellett sem a háborús, sem pedig a gazdasági konfliktusba. Nyilván az elitnek azok a részei, akik abból gazdagodtak meg, hogy a Nyugattal kereskedtek, leválasztanák Kínát az oroszokról, a hard core politikusok, katonák meg nem, és most ezen is folyik a belső vita meg harc.

Kína megengedheti magának, hogy az amerikaiak az oroszok mellé tömörítsék őket?

Ez nem föltétlenül választás kérdése, az amerikaiak ezen dolgoznak már, ha nem is egy évtizede, de Trump elnökké választása óta. Az amerikaiak feladták azt a régi kissingeri politikát, hogy mind az oroszokkal, mind a kínaiakkal jobban kell lenniük, mint azok egymással. Elfeledkeztek a reálpolitikának a törvényszerűségéről, elfeledkeztek Bismarcknak a bölcsességéről, hogy nem jó dolog kétfrontos háborút vívni, hanem azt gondolták, hogy ők majd egyszerre tudják megroppantani Oroszországot meg Kínát. Ezzel önkéntelenül is összenyomták Kínát meg Oroszországot, és emiatt nem véletlen, hogy Kínának meg Oroszországnak a kapcsolata, a Krím annektálása, tehát az első oroszellenes szankciók érvényre léptetése után vált igazán intenzívvé. Hszi Csin-Ping meg Putyin 38 személyes megbeszélést folytatott az elmúlt tíz évben. Az azért nagyon sok.

Amikor a kínai vezetésről beszélünk, akkor Hszi Csin-Pinget egyedül kell ezalatt érteni vagy van ott egy stáb?

A kínaiak arra nagyon figyelnek, hogy a vezetés ne szakadjon el a valóságtól. Ezt szerintem ők jobban csinálják, mint Putyin. Hszi Csin-ping egy régóta nem látott hatalmú központosító vezető, de nem egy egyszemélyi diktátora Kínának. Ott van egy állandó központi bizottság, tehát ha valamilyen döntést Hszi Csin-ping végig akar vinni, akkor azért jó néhány elvtársat meg kell arról győznie különböző eszközökkel. A Kínai Kommunista Párt vezetése levonat azt a következtetést a Szovjetunió meg a kelet-európai országok kommunista rendszereinek az összeomlásából, hogy folyamatosan figyelni kell, mit akar a társadalom, nem szakadhatunk el a valóságtól, mert egyébként úgy járunk, mint a Szovjetunió kommunista pártja, ezért komoly erőfeszítéseket fektetnek abba, hogy folyamatosan információkat szerezzenek saját országukról is meg a világukról.

Képes lehet-e Moszkva arra, hogy Pekinggel zsarolja a világot, hogy ha nektek nem kell az én nyersanyagom, akkor majd Peking mindent megvesz?

Moszkva egyértelműen ezzel próbálkozik, az orosz sajtóban már megjelentek olyan vélemények, ahol szó szerint stratégiai párnának nevezték Kínát. Abban az értelemben párna, hogy puhára esünk. Azt azért nem lehet felülírni, hogy az orosz gazdaság központja elég messze van Kínától, az Uraltól nyugatra működik a nagy része, tehát nem lehet azonnal az oroszok európai kapcsolatait áthelyezni keletre. Ez az átalakítás egyébként egy évtizede már elindult, de még mindig töredéke az orosz–kínai kapcsolat az orosz–nyugati kapcsolatoknak, de ezt nem is lehet egyik napról a másikra kiváltani. Hiába vannak ott a gáz- és olajmezők, ha nincsenek meg a csővezetékek, nincsen elég vagon, nincsen elég terminál, akkor nem tudják azonnal átirányítani a szállítást, és ez persze más termékekre is igaz.

A kínaiak hajlandók többet fizetni ugyanazért a nyersanyagért, mint, mondjuk, az európaiak?

Ha megnézzük a szerződéseket, amiket a kínaiak az oroszokkal kötöttek a közelmúltban, azt látjuk, hogy kevesebbet fizetnek, merthogy Oroszország kiszolgáltatottá vált Kínának. Putyinék stratégiai hibát elkövettek azzal, hogy elvágták magukat a nyugati piacaiktól, mert valószínűleg nem számítottak ezekre a súlyos szankciókra. Egy jó kínai üzletember ilyenkor mit csinál? Kihasználja a másik szorult helyzetét. Nemrég írtak alá egy hosszú távú gázszállítási szerződést, ami az aktuális világpiaci ár alatt 10-15 százalékkal szabja meg az árat.

Ha Kína valaki mellé áll egy konfliktusban, akkor azt hogyan szokta tenni? Mi az a jel, amiből azt tudjuk mondani, hogy Kína odaállt?

Utoljára nyíltan konfliktusba 1950-ben állt bele Kína, méghozzá a koreai háborúba. Ott az volt a jel, hogy a kínai önkéntesek ‒ ezek nem önkéntesek voltak persze, de hivatalosan a kínai népi önkéntesek nevezték őket ‒ átlépték Észak-Korea határát, és akkor mindenki tudta, hogy Kína is beszállt az észak-koreaiak mellett, de azóta nagyon figyelnek arra, hogy egyetlen viszályba se köteleződjenek el nyíltan. Ez egy doktrínája a kínai külpolitikának. Ez persze nem azt jelenti, hogy szállításokkal, kereskedelmi szerződésekkel, befektetésekkel, hitelekkel ne támogatnák valamelyik felet, de az, hogy kiálljon Hszi Csin-ping és azt mondja, hogy itt harcol egymással a fekete meg a fehér, és akkor én a fehér vagy a fekete oldalára állok, ez szinte kizárt. Kína azt mondja: ne szóljatok bele a tibeti ügyekbe, a hongkongi ügyekbe, a tajvani ügyekbe, cserében meg mi sem szólunk bele a ti ügyeitekbe. Egyébként ez a hozzáállás a harmadik világban kifejezetten népszerű.

Milyen kapcsolatai vannak a kínai bankszektornak az orosz bankszektorral? A kérdés akkor lett érdekes, amikor arról szóltak a hírek, hogy a SWIFT-ről, a nagy globális pénzügyi elszámoló rendszerről lekapcsolják Oroszországot, és akkor fölmerültek ilyen információk, hogy Oroszország dolgozik a sajátján, Kínának is van egy sajátja, össze kell kötni.

Itt azért nem arról van szó, hogy két szerver között kifeszítünk egy drótot, és akkor össze van kötve a kínai meg az orosz bankközi kommunikációs rendszer. Az orosz meg a kínai bankrendszer is alapvetően SWIFT alapú volt, egymással is SWIFT alapon kereskedtek. Mindkét országban elkezdték már kiépíteni a saját bankközi rendszerüket, de egyiknek sem lett túl nagy súlya a saját pénzügyi szektorán belül, a kínai bankok is inkább a SWIFT-et használják, mint a saját megoldásaikat. Ez változhat, hiszen át lehet alakítani néhány hét vagy hónap alatt, de azt tudni kell, hogy még az elmúlt években is a kínai–orosz kereskedelem túlnyomó többség, dollárban zajlott, SWIFT alapú bankközi átutalásokkal.

És akkor jüanban fognak elszámolni?

Már most is a kereskedelemnek egy kis részét jüanban számolják el, de elvileg akár rubelben is számolhatnának, ami a jüannal ellentétben most nem túlságosan stabil. Ez egyébként nemcsak orosz viszonylatban jellemző, például most jelentették be, hogy ezentúl a szaúd-arábiaiak az olajuk egy részét jüanért fogják eladni a kínaiaknak. Ez a dollár alapú világrendszer erodálódásának a kezdetét jelenti.

Milyen Kína gazdasági kapcsolatrendszere? Milyen szervezetekben van benne?

Kína 2001 óta tagja a WTO-nak, a világkereskedelmi szervezetnek. Hogy felvegyék őket, ebben még az amerikaiaknak volt komoly szerepük. 21 éve Kína a nyugatiak által megteremtett globalizált világkereskedelmi és világgazdasági rendszernek a része, és az Amerika-vezette világrendnek, a szabadkereskedelmi egyezményeknek, a világkereskedelmi szervezet által hozott szabályoknak a legnagyobb nyertese az elmúlt évtizedekben Kína volt. Lubickolt a szabadkereskedelemben alapuló világban, neki nagyon sokáig nem volt érdeke, hogy ezt felrúgja, mert hatalmas pénzeket keres rajta, gyakorlatilag Kína felemelkedése annak köszönhető, hogy részese lett a globalizációnak.

Nem is próbál alternatív kereskedelmi szövetségeket kialakítani?

A saját régiójukban kezdtek építgetni szabadkereskedelmi szövetségeket, amiben egyébként a japánok meg a koreaiak is benne vannak, de a délkelet-ázsiai országok is. Az ázsiai régióból a fontosabb országok közül csak India maradt ki, mert ők féltek a kínai túlsúlytól. Ez egy nagyon fontos regionális szabadkereskedelmi szervezet, ami az Ázsián belüli vámhatárokat igazából lebontotta. EEgyfajta reakció volt a selyemút építése is, ami nem egy gazdaság szervezet, hanem inkább infrastruktúraépítés, vámhatárok, adminisztratív akadályok lebontásával, hogy Eurázsiából egy kontinenst csináljon. Szeretnék összekötni Kínát és Európát Eurázsián át, még Afrikát is belevonva, egy olyan új világot kialakítva, ahol minden út Pekingbe vezet.

Milyen az, amikor Kínának túlhatalma van? Anekdotikus elbeszélések vannak arról, hogy korábban megelégedtek a kisebbségi tulajdonrésszel, ma már nem, meghatározó tulajdont akarnak.

Van egy mítosz a nyugati világban arról, hogy minden kínai és minden kínai cég ugyanúgy viselkedik. Ez nem igaz. Ahány cégfelvásárlás történt, annyiféle verziója volt a kínai hatalomátvételnek. Volt, hogy falnak vittek cégeket, volt, hogy nem alkalmazkodtak a helyi céges kultúrához, de olyan is volt, hogy sikeres lett az átvitel, a Volvo például új virágkorát éli a kínai tulajdonosoknak köszönhetően. Talán általános tendencia az, hogy totális, nyílt befolyást nem akarnak szerezni, vagy legalábbis igyekeznek fenntartani a látszatát, hogy ők nem akarnak totális, nyílt kontrollra szert tenni. Az afrikai országokkal is úgy üzletelnek, hogy közben megadják az arcot a vezetőknek, piros szőnyeget terítenek eléjük és egyenlő félként tárgyalnak velük, tehát jól érezhetik magukat a kínaiak partnereként, miközben persze nyilvánvalóan nem egyenlő felek.

Mi lehet ennek az oka? Az ember, ha nagy teste van, akkor azt szereti megmutatni, gazdaságban meg pláne.

Azt nem mondanám, hogy a kínaiak restellnék, hogy nagyok, inkább azt gondolom, hogy ők azokon a pályákon szeretnek versenyezni, amikben ők jók. Kereskedelemben nagyon jók, üzletben, befektetésekben, bizniszelésben, csencselésben, tranzakcióban, ezekben nagyon jók. Nyílt, külföldi katonai agresszióban nem jók. Utoljára ’79-ben próbálkoztak ilyennel Vietnamban, az sem lett egy túl sikeres vállalkozás. Amíg Amerikának van több mint ezer külföldi bázisa, a kínaiaknak összesen egy tengerentúli hadi bázisuk van és nem is nagyon törekednek, hogy ennél sokkal több legyen, mert ők nem ezen a pályán akarnak versenyezni. Ők a békés kapcsolatépítésben akarnak hasznot és persze befolyást szerezni, merthogy ebben jók, és ehhez viszont kell az, hogy a kapcsolat valamilyen szinten a partnernek is megérje. A nyílt agresszió meg a nyílt hatalmaskodás helyett próbálnak aszimmetrikus viszonyokat kialakítani, amiben természetesen ők a nagyobb fél, de azért a másiknak is van egy kis tere. Ez persze változhat, nincs márványba vésve, de egyelőre azt látom, hogy a kínaiak a konfliktusok helyett és a nyers érdekérvényesítés helyett, amikor nem valami számukra nagyon fontos dologról van szó, akkor inkább kompromisszumra törekednek, amiben persze ők nyerik a nagyobbat vagy nekik nagyobb a hasznuk, de azért a másiknak is megéri a kapcsolat.

Sikeresek ebben?

Vegyes a kép, de alapvetően szerintem sikeres. A nyugati média nagyon felkapja a kudarctörténeteket.

Mi már csak ilyenek vagyunk.

Szeretjük a rossz híreket, főleg, ha egy riválisunkkal kapcsolatosak. Volt néhány történet, például egy Srí Lanka-i kikötő, amely úgy került a kínaiak kezére, hogy eladósodott Srí Lanka, és nem tudtak mást csinálni, mint egy kikötőt átíratni a kínaiak nevére, de ott van a montenegrói autópálya-építés, amely gyakorlatilag adósságcsapdába vitte a montenegróiakat, meg Malajziában is volt egy problémás vasútépítés. De igazából ezek a projektek apró töredékét jelentik az összes kínai üzletnek. És az összkép az az, hogy alapvetően ezek működnek.

Vannak különösen sűrű kínai befektetési területek a világban? Afrikát szokták ilyennek mondani, vagy amerre látnak lehetőséget, arra mennek?

Mindenhol látnak lehetőséget és mindenfele mennek, de természetesen vannak olyan helyek, ahova különösen szívesen mennek. A legsűrűbb kínai tevékenység Pakisztánban zajlik, hiszen ott tudják megkerülni Indiát a Közel-Kelet meg az Európa felé vezető útvonalaikon. Minden hajónak, ami Európából vagy Afrikából vagy a Közel-Keletről visz Kínába olajat meg termékeket, meg kell kerülnie Indiát, át kell mennie az Indiai-óceánon, ami nagyon sebezhetővé teszi a kínai export-importot. Csak egy példa: ha a Malaka-szorost, ami Szingapúrnál van, lezárják, akkor Kína megbénul. Ezért Pakisztánon keresztül kiépítették a gazdasági folyosót, ami autópályák, vezetékek, üvegszálas kábelek, egyebeknek a hálózatából áll és összeköti az Indiai-óceánnak az egyik pakisztáni kikötőjét a nyugat-kínai Hszingtijang tartománnyal. A másik ilyen terület Délkelet-Ázsia, ott most megépítették Laosz első vasútvonalát és össze akarják kötni Kínát Szingapúrral. A harmadik pedig Afrika, ahol valóban jelentős erőkkel jelen vannak a kínaiak.

És Afrika is sikeres?

Vegyes. Afrikában is vannak kifejezetten sikeres projektek, meg vannak kevésbé sikeres vagy kudarcos projektek. Alapvetően azért az összkép az az, hogy Afrika az elmúlt két évtizedben elég gyorsan fejlődött gazdaságilag, és ez a gazdasági fejlődés, ez jórészt a kínaiaknak köszönhető.

Hogy viseli Kína a Covid-járványt? Új hírek szerint újabb lezárások vannak európai szemmel elképzelhetetlen embertömegekre.

Az ismerőseim nehezen viselik, akik Kínában élnek, most már egy picit elegük van, de azért a kínai türelmes nép, és amíg úgy érzik, hogy ez értük van, addig ezeket a lezárásokat elfogadják. A célzott lezárásokat, mint a mostanit, amely két napra szól és csak Sanghaj bizonyos negyedeire érvényes, azt elfogadják. Egy picit beleszorultak a saját zéró Covid-politikájukba a kínai vezetők. Annyit mondták, hogy a kínai járványkezelés sikeres, és hogy Kínában nem fog elszabadulni a covid, hogy most már nem merik elengedni. Ezért az omikron variánssal nehéz dolguk van, mert az nagyon terjed, és ott van egy populáció, amely egyébként be van oltva, de az első oltások már kezdenek lejárni, és az sem biztos, hogy a kínai vakcinák a leghatékonyabbak az omikron ellen. Természetes immunizáció nincsen, és mivel senki nem volt covidos Kínában néhány ezer ember kivételével, nagyon kockázatos lenne most ráengedni erre az 1,4 milliárd emberre az omikront. Ha mondjuk, a magyarországi halálozási statisztikát rávetítjük Kínára, az azért jó néhány millió halottat jelentene, de ezt nem merik felvállalni a vezetők, hiszen két éve azt mondják, hogy Kína a világ leghatékonyabb zéró Covid-politikáját folytatja.

Mitől türelmesek a kínai emberek?

Ebben az ügyben azt érzik: nem arról van szó, hogy az állam direkt ki akar velük tolni, hanem érzik azt, hogy őket akarja megvédeni egy vírustól. A kínai hagyományból hiányzik ez a kurucos vagy ez a nyugatias mentalitás, hogy márpedig nekem ne szóljon senki, hogy maszkot viseljek zárt térben, márpedig én elmegyek Brüsszelig is, ha korlátozni akarják az én bulizhatnékomat. Ilyen nincsen a kínaiakban, ők elfogadják. Otthon zúgolódnak, de ezeket az utasításokat követik. Nyilván, ha olyan korlátozás van, amiről nem érzik azt, hogy ez az ő érdeküket szolgálja, akkor elégedetlenek ők is.

Kínában a gazdaságot megütötte a Covid?

Az első hullám, ami Kínából indult, eléggé megütötte őket, de nagyon gyorsan túlvoltak rajta. Akkor totális lezárás volt, akkor meg is szűnt a járvány Kínában. Azt a két hónapot sikerült nekik behozniuk a 2020-as év hátralévő részében, 2020-ban ők voltak az egyetlen jelentősebb gazdaság, amely növekedést produkált. Nem túl nagyot, ha jól emlékszem, 2,1 százalék volt, ami kínai viszonylatban nagyon pici, de legalább nem csökkent a gazdaságuk. 2021-ben pedig 8 százalék feletti GDP-növekedést produkált az ország, tehát akkor visszapattant.

Mitől?

Felpörgetnek mindenféle beruházásokat, kisvállalkozások kaptak segélyeket és persze nyilván a tavalyi nagy növekedésben azért benne volt az is, hogy az előző év mégiscsak egy alacsony bázis volt. Vannak bőven gazdasági nehézségek, például a magas energiaárak nagyon megütik a kínai gazdaságot, és ebből a szempontból az orosz–ukrán háború nagyon rossz nekik. Ők naponta több százmillió dollár veszteséget szenvednek csak a magasabb világpiaci olajárak miatt. De egyelőre valahogy bírják, mivel itt vannak komplett termelési láncok, és azért az alapvető igényeiket ki tudják belső forrásokból is elégíteni. A fő gazdasági problémájuk nem a Covidnak köszönhető, hanem a már említett magas energiaáranak, illetve a chiphiánynak, ami őket sújtja a leginkább a világon.

Nem tudnak chipet gyártani?

Jó chipet nem tudnak gyártani. Ami gondot okoz, az a néhány nanométeres, legkisebb chip, amit a legfejlettebb eszközökben használnak, azt mind importálták eddig. Mivel technológiai blokád sújtja Kínát, ami miatt nem lehet a legfejlettebb technológiai chipet szállítani nekik, ezért nagy bajban van a pekingi high-tech ipar. Nem véletlen, hogy például Huawei telefont nem nagyon lehet már Magyarországon kapni,.

Hogy tudják ezt kivédekezni?

A chip elképesztő termelési kultúrát igényel. Az egész világon egy maroknyi olyan cég van, amelyik jó chipet tud csinálni. Tajvanon van egy nagyvállalat, Dél-Koreában a Samsung, Amerikában az Intel. A németeknél, de Európában sincs például fejlett chipgyártó. Amikor beütött a technológiai blokád, szépen átmentek a kínai megbízottak Tajvanra, és ott megkeresték a chipfejlesztő mérnököket, kínáltak neki néhányszor nagyobb fizetést, ha arrébb költöznek pár száz kilométerrel a szárazföldre, és állítólag a tajvani mérnököknek a tizede elfogadta ezt az ajánlatot. Ők előbb-utóbb létrehozzák az önálló kínai chipgyártást, de ehhez azért idő kell.

Határvitája Kínának van-e most valakivel?

Nagyjából mindenkivel van határvitája. Az oroszokkal lezárták 2008-ban, tehát már Putyin idején ratifikálták a legeslegutolsó határvitát lezáró megállapodást, de rajtuk kívül sokakkal van. Fontosabb ezek közül India, ott egy nagyon akut határvita van.

Időnként egymásnak esnek a Himalájában.

Időnként egymásnak esnek, de ott van annyi eszük a katonai vezetőknek, hogy a határőröknek nem adnak lőszert. Ha ott elkezdenék lőni egymást, abból nagyobb galiba lenne, tehát, aki az első vonalban van, az nem kap lőszert, ezért puskatussal verik egymást. A Dél-kínai-tenger nem szárazföldi határ, nagyjából akkora, mint a Földközi-tenger. Kína az egészre, az összes többi délkelet-ázsiai ország pedig egy-egy részére tart igényt. Van határvitája Japánnal, de még Dél-Koreával is. Ami itt Európában lezajlott a XX. században, hogy lefixáltuk, melyik országnak mi a határa, ez Ázsiában elmaradt.

Most, hogy Európában sem szilárdak a határok, látjuk a Krímet meg Ukrajnát, ez a kínaiakat nem buzdítja arra, hogy erőteljesebben lépjenek föl?

Ők eddig is erőteljesen léptek föl, és azt mondták, hogy nekik nincsen határvitájuk, mert az az ő területük.

Ez világos álláspont.

Ők nem akarják megváltoztatni a határokat, merthogy azok szentek és sérthetetlenek, hogy most de facto ott indiai katonák állomásoznak, attól az még az ő határuk.