Egy nemrégiben tett nyilatkozatában azt mondta, hogy le kell hántania a lelkéről azt, amit a miniszterség rárakott. Milyen rétegeket pakol egy miniszterség?

Talán a legfontosabb az, hogy nem engedhetjük meg magunknak, hogy mindig, minden ügyben ne az ember legyen a legfontosabb, ne engedje az ember, hogy az ügyek megöljék, beszorítsák egy olyan szerepbe, hogy ügyeket intéz és nem emberekkel törődik.

Az a néhány év, amit miniszteri szolgálatban töltött, megváltoztatta a rálátását az egyház, meg a társadalom viszonyára?

Mindenképpen alakította, de azért ez nem egy új dolog volt nálam, hiszen a ’80-as évek közepétől foglalkoztam a közélettel. A Dialógus békecsoportnak az egyik alapítója voltam, meg összekötője a keletnémet ellenzéki békemozgalmakkal, és akkor is már lelkipásztor voltam. Ez a szülői házból való örökség. Édesapám egy ős szociáldemokrata volt, szintén vidéki lelkipásztorként. A XVI. századtól a közélet iránti érdeklődés, az abban vállalt felelősség mindig része volt a magyar református erkölcsnek, úgyhogy együtt látni az egyházat és a társadalmat, az egyházat és a nemzetet, ezt a bölcsővel kapjuk ajándékba az elmúlt 450 évben.

Mi ön szerint a hit szerepe a társadalomban ma?

A hit nekünk az alap, különösen is a protestánsoknak, a reformátusoknak, de minden kereszténynek. A keresztény kultúrában a hit a legbátrabb dolog a világon. Azt jelenti, hogy bízok abban a valóságban, amelyiket nem tudom kézzelfoghatóan megragadni, nem tudom tudományosan bebizonyítani, és mégis a létében megbízom, nemcsak a létében, hanem hogy egy szerető valósággal van dolgunk az életünknek minden pillanatában. Ez a hitnek a lényege. Hogy bízom abban, hogy ez a szerető valóság kézben tartja nemcsak az én életemet, hanem az egész világnak az életét.

Mekkora lehetősége van egy egyháznak ezt a hitet átadni egy olyan társadalomnak, amely messzebbről nézve ettől mintha távolodna?

Közelről is így van ez. Valamilyen módon a kereszténység mintha elveszítette volna azt a vonzerejét, ami évszázadokon keresztül megvolt. De nekünk, reformátusoknak az segít, hogy mi közvetlenül tekinthetünk az őskeresztény világra. A keresztény hitnek az életműködéséhez tartozik a szüntelen megújulás. Mi egyszerre konzerválunk és egyszerre innoválunk. Egyszerre van renováció, megújítás, reformáció, visszaalakítás. A reform nálunk nem valami progresszió, hanem vissza az eredeti forráshoz, az eredeti alapra, a krisztusi eredeti szeretethez. Bízom abban, hogy ahol ma a hanyatlás jelei mutatkoznak is, ott is lehet újrakezdés, ha azt a hitbizalmat komolyan vesszük. Azért hadd mondjam azt, hogy világméretekben egyáltalán nem csökken a keresztények száma, ellenkezőleg: növekszik. Csak nem a hagyományos területeken. Dél-Amerikában, Afrikában, Ázsiában a kereszténység győzelmi vonulatban van éppen, ezrek, milliók lelkét ragadja meg.

Nálunk miért nem?

Ez egy nehéz kérdés, komoly végiggondolást igényel, hogyan is jutottunk idáig. Van egy alapválasz erre, a Bibliában is a választott nép, Izrael szüntelenül azzal küzd, hogy elhagyja a hitet, hátat fordít az Istennek, úgy gondolja, hogy ez a bizalom túlságosan kockázatos. A hitnek a megvallása, a képviselete elkerülhetetlen konfrontáció nélkül, az kényelmetlenséggel jár, az szembenállással jár, tehát az nem trendi. A másik pedig Európa történetében az a folyamat mindig is ott volt, hogy az Istennek a helyére oda kell tenni az emberi észt. Az emberi autonómiatörekvés, amelyik visszautasította a heteronómiát, hogy minket isteni törvények irányítanak, annak a fölcserélése azzal, hogy majd mi konszenzuálisan eldöntjük, hogy mi a jó nekünk, ezt a folyamatot rohamossá felgyorsította, és ez teljesedik ki a mai világban mindannyiunknak a romlására. Hozzátartozik az igazsághoz, hogy miközben az emberi autonómiát kárhoztatom, aközben el kell mondani, hogy ez a reakció az autonóm ember részéről reakció volt az egyháznak arra a törekvésére, ami helytelen volt, hogy a természettudományos igazságokat és mindenfajta társadalmi berendezkedést megpróbált isteni törvényként állítani, isteni legitimációt adni neki. Az ember szabadságát nem tartotta tiszteletben, pedig az Isten szabadnak teremtette az embert, és a világi tekintélyt, meg az egyházi tekintélyt az isteni tekintéllyel akarta becementezni, és ezzel szemben léptek föl ezek az autonómiatörekvések, és ezért úgy gondolom, hogy mind a két oldalon félreértették a krisztusi tanításnak a lényegét, ami arról szól, hogy az igazságot szeretetben.

Hányan tartják ma Magyarországon a Tízparancsolatot?

Erre nagyon egyszerű a válasz: senki. Ez egy bibliai válasz, merthogy a törvény éppen arra van, hogy elvezessen bennünket arra a felismerésre, hogy képtelenek vagyunk erkölcsösen élni. Mi ezt csak isteni segítséggel tudjuk megtenni. Az utolsó parancsolat hogy is hangzik? Ne kívánd azt, ami a te felebarátodé. Mutasson nekem egyetlenegy embert a világon, aki nem tekintett még úgy valamire, ami nem az övé, hanem a másiké, hogy az jobb lenne nekem, mert a parancsolat lényege az is, hogy rámutasson arra, hogy belülről kell jönni a változásnak. Hiába nem veszem el, ha megkívántam, akkor már valami olyan életet akarok magamnak, ami nem az enyém, és a parancsolat azt akarja mondani, hogy te azt az életet éld, ami a tiéd, amit te Istentől ajándékba kaptál. De a kereszténység üzenete elsősorban nem az, hogy tartsd meg a Tízparancsolatot, mert elkárhozol, hanem az, hogy van szabadítás, van erő, van szeretet, amelyik képessé tesz téged arra, hogy úgy élj, ami a Tízparancsolat szellemiségének leginkább megfelel.

Akarat is van az emberben, hogy ezt betartsa?

A nem valamire a keresztény hitben az igenből következik, abból az igenből, amit az Isten az emberre mondott. Ha az Isten azt mondja, hogy én téged megváltottalak, én téged megszabadítottalak, akkor, ha az ember ezt elfogadja, akkor fölszabadul arra, hogy nekem nem kell a másikét akarni, mert nekem az Isten azt, ami az én életemhez kell, az én kiteljesedésemhez, nekem megadta. És akkor is meg kell küzdeni persze a kísértéssel, a rossz gondolatokkal, de az akaratom megerősödik abban a hitben, hogy rám valaki igent mondott, én is igent mondtam rá, ez a Teremtő és szabadító Isten.

Az egyháznak mikor kell szólnia társadalmi ügyekről?

Nálunk ez egy aránylag egyszerű dolog, mert a református egyházban nem a püspök az egyes számú személy, hanem egy testület. A százfős zsinatban ha úgy gondoljuk, hogy meg kell szólalnunk, akkor testületi döntésként szólalunk meg. Én erre nem mondanék egy általános szabályt, merthogy ennek belülről kell jönnie. Nekem az a fontos ebben, hogy ne külső kényszerek miatt szólaljunk meg. Szeretnék a saját közösségemre figyelni, és amikor úgy érzem, hogy a közösségemen belül megszületik az az igény, hogy szólaljunk meg, mondjuk el, mutassuk be a magyar református keresztény hangot, akkor meg fogunk szólalni.

Arra készül, hogy az ön szavaira, mint ahogy miniszterként, most is nagyon fognak figyelni?

Ez biztos így lesz, már most is így van, az egész püspökválasztási procedúrában folyamatosan ment ez a fajta, én nem tudom másnak nevezni, mint piszkálódás. Én büszke vagyok az egyházamra, hogy bebizonyítottuk a püspökválasztásban is, hogy lehet másképp is viselkedni, mint a politikában. Az ellenjelöltekkel oly módon tudtunk egymással szót érteni, föllépni egyházi fórumokon, hogy mindenki érezte azt, hogy mi ugyanezt az ügyet akarjuk szolgálni, nem pedig egymást letaposni, legyőzni.

A püspököt már értem, de a lelkésznek ki a célcsoportja? A gyülekezet? Vagy mindenki, aki hallja?

A vírushelyzetnek is a következménye, hogy az igehirdetést most online a világon bárki követheti, követi, és másképp szólal meg az ember, mintha egy olyan közösségen belül van, ahol természetesen a bizalom, az elfogadás, a szeretet. Egem először az taglózott le, amikor először szólaltam föl a Parlamentben, hogy micsoda gyűlölet árad az emberrel szemben. Amikor meg fölmegyek a szószékre, akkor árad felém a szeretet, a figyelem. Ez egy másik világ, ezért számomra elsősorban a célcsoport a saját közönségem, a saját közösségem, ahol mi együtt megküzdünk a hitnek az igazságáért, az életünknek a valóságáért, és persze mint lelkészelnöknek kötelességem arra is gondolni, hogy mi van akkor, ha ezt olyanok is hallják, akik nem részei ennek a közösségnek.

Azt mondta, hogy odafigyelő hallgató püspök akar lenni. Ezt hogy kell érteni?

Azoknak, akiknek én vagyok most a pásztora, a püspököt úgy is szokták hívni, hogy a pásztorok pásztora, és elsősorban azoknak a lelkipásztoroknak a lelki vezetője, a lelki társa, akik ott állnak minden nap a legkisebb falunak a szószékén, akik elmennek a romatelepekre, viszik az evangéliumot, meg a gyógyszert, meg az ennivalót, akik ott állnak a temetőben egy koporsónál, akik a gyermek fejére öntik a vizet akkor, amikor megkeresztelik, akik látogatják az időseket, ezeknek az embereknek szükségük van arra, hogy ők is elmondhassák, hogy bennük mi van. Ahhoz, hogy az üzenetet valóban hitelesen átadjam, ismerni kell a másiknak az életvilágát, és ez a püspökre legalább úgy igaz, mint a lelkipásztorokra.

Azt is mondta, hogy egy-másfél-két év alatt végig akarja járni az egyházkerület gyülekezeteit. Elindult már, vagy még pandémia van?

Már elindultam, de sajnos nem abban a ritmusban, amiben szerettem volna, de azért már voltam néhány gyülekezetben, és az is már erő, látni azt, hogy ahol nem volt olyan gazdája a közösségnek, amilyennek kellett volna lenni, akkor van két-három olyan presbiter, akik összeállnak, egymásnak vetik a vállukat és viszik az egyháznak az ügyét, rendben tartják a templomot, megszervezik, hogy legyen istentisztelet, fölújítják az iskolát, várják az új lelkészt, fölújítják a lelkészlakást, és egyben tartják a közösséget. Ezt nagyon jó látni, mert ez azt a reményt kelti az emberben és azt az erőt adja, hogy érdemes szolgálni.

Milyen állapotban lévőnek látja a Magyarországi Református Egyházat?

A számok azt mutatják, hogy az a fogyás, ami jellemző alapvetően az európai kereszténységre, az elmúlt tíz évben Magyarországon mintha megállt volna, sőt, még valamifajta kis növekedés is van. Ha arra gondolok, hogy hányan ajánlják föl az egyház számára a személyi jövedelemadójuknak a második 1 százalékát, ott növekedés van. Az iskolákban, a hitoktatásban elérünk 120 ezer fiatalt hetente. Micsoda szám ez, micsoda lehetőség. Tehát a számok azt mondják, hogy van esélyünk arra, hogy újra elmozduljunk. De azt is látom, hogy azok, akik maradnak, azok meg egyre komolyabban veszik. A valódi ereje az egyháznak belül mutatkozik meg, a gyülekezetben, hogy vannak-e olyan közösségek, amelyek megtartják az embereket, ahova szeretnek elmenni, ahova érdemes elmenni hetente egyszer-kétszer, mert a keresztény közösségnek az alaptörvénye az, hogy mi nem önmagunkért vagyunk. Mi nem szakszervezet vagyunk, mi nem nyugdíjasklub vagyunk. A mi legfontosabb feladatunk az, hogy akik kívül vannak az egyháznak a körén, azokhoz is eljusson az az örömüzenet, ami ránk van bízva. Ha erre alkalmasak vagyunk, akkor jó állapotban vagyunk, még akkor is, ha kevesebben vagyunk, mint, mondjuk, száz évvel ezelőtt.

Fontos feladatként említette a lelkiség megerősítését. A hazai kereszténység, a nyugat-európai keresztény egyházakhoz képest milyen állapot van? Merre tart egyáltalán az európai kereszténység?

Most úgy tűnik, mintha éppen ellenkező irányba tartanánk, és ennek köze van szerintem a történelmi helyzethez is, hogy Magyarországnak az elmúlt ötszáz éve, ugye körülbelül ennyi idős a reformáció, megtanított arra, hogy amire nem vigyázunk, ami a miénk, amit nem őrzünk meg, azt elveszik tőlünk, az szétszóratik, tehát meg kell tartani a hitet. A konzerváció nálunk sokkal erősebb motiváció a hitünk megélésében, ez a megőrzés a mi identitásunk. Ha engedjük, hogy kívülről beleszóljanak mindenfajta hamis ideológiák meg megszálló csapatok nevében, akkor elveszítjük azt, ami a legbelső lényegünk. Nem szabad elengedni a hitet. Ez egy alapösztön nálunk Magyarországon, meg Közép- és Kelet-Európában mindenütt. Nyugat-Európában meg sokkal inkább ez az autonómiatörekvés és az a kisebbségi érzés jellemző, hogy zárkózzunk föl a világhoz, mi, egyházak nehogy maradiak legyünk, mert a végén még elveszítjük az embereket. Szerintem ez a rossz alapállás, mert azt a sajátos üzenetet, ami a miénk, szinte mindig szemben áll a korszellemmel, azt már egy kicsit szégyelljük, azt már egy kicsit modernizáljuk, és akkor a lényegünket veszítjük el. Van egy szép kép erre a Bibliában, azt mondja Krisztus, hogy ti a világ sója vagytok, ti só és világosság vagytok, és ha a só megízetlenül, akkor kidobják és megtapossák. Akkor nincs rá szükség. Tehát ha ízünket veszítjük, akkor nem biztos, hogy szükség lesz ránk. Ezzel együtt nem hiszem, hogy nekünk valami önigazoló gőggel szabad lenne azt mondanunk, hogy mi sokkal jobbak vagyunk és mi megőrizzük a hitet, ők meg elveszítik, mert bizony nem mindegy, hogy hogyan őrizünk valamit.

Említette korábban az egyházi erőforrások hatékony, leghatékonyabb felhasználását. Melyik bevételi forrást kell növelni? Államit vagy az 1 százalékokat és melyik mit ér az egyház számára?

Azt szeretném, ha az az egyébként megnövekedett támogatás, ami a jelenlegi kormány alatt van, nem rombolná az önkéntes adományoknak a kétezer éves kultúráját. Azzal, hogy ez az állami gondoskodó rendszer belépett Európába a XIX. század második felében, meg azzal, hogy kiraboltak bennünket a kommunizmus ideje alatt, egy kicsit az a hangulat, hogy akkor adjanak most már, mert nekünk nincs, az kezd eluralkodni. Én azt nem tartom jó tendenciának. Én meghirdettem azt, hogy az önfenntartást erősítsük meg, mert minden téves elképzelés ellenére a mi egyházunk alapvetően és az egyházak Magyarországon önfenntartók. Azok a komoly források, amiket kapunk, elsősorban a fejlesztésekre, a beruházásokra vonatkoznak, amelyekkel közszolgálatot végzünk: iskolák, idősotthonok, kórház és így tovább. De a gyülekezetek alapvetően eltartják a lelkipásztorukat, még ha nagyon szerény körülmények között is, a hitéletet ma is a magyar reformátusok meg katolikusok saját forrásból finanszírozzák. Én ezt szeretném erősíteni.

Mikortól kezdve nem rombolja az önálló adakozást az állami támogatás?

Én nem nagyon láttam az elmúlt húsz évben olyan évet, hogy csökkent volna az adakozási kedv Magyarországon a hívők körében. Inkább növekszik folyamatosan, de messze vagyunk a bibliai mértéktől. A biblia miérték a tized, valójában ez lenne az evangéliumi, a bibliai mérce. Ettől messze vagyunk még, de én azt látom, hogy a gyülekezetek tudják azt, hogy hogyan kell felelősen gazdálkodni azzal, ami az övék.

Hogy lehet megerősíteni a református közösségeket?

Én nem tudok mást mondani, mint amit mondunk kétezer éve és a XVI. század óta egyre erősebben, hogy vissza kell térni ahhoz az erőforráshoz, a krisztusi erőforráshoz, ami bennünket létrehozott emberként, gyülekezetként, keresztényként, egyházként. Az újrafelfedezése annak az erőnek, amely Európát kulturálisan, sőt gazdaságilag is naggyá tette, és ez alapvetően azoknak a dolga, akiknek az élettevékenységének a lényege az, hogy újra tanulmányozzák a szent iratokat, a hitnek a kincseit, és ezeket úgy tárják a közvélemény, az egyház nyilvánossága elé, hogy az vonzó legyen, az megragadja az embereket, hogy akarjanak megújulni.

Hogyan tudják megszólítani a fiatalokat?

Ez egy érdekes dolog. Volt valamikor a politikában egy tanítómesterem, aki mindig azt mondta, hogy hagyjátok már, állandóan ezekkel a fiatalokkal jöttök nekem, előbb-utóbb úgyis megöregszenek! És ebben van azért egy életbölcsesség, mert nagyon sok olyan fiatal keresi meg újra az egyházat, aki ifjúkorában hátat fordít annak, amit hitnek nevezünk, egyháznak, közösségnek, de aztán egyszer csak megszólal a csengő, történik vele valami. Én a gyerekeket tartom nagyon fontosnak, az óvodát, az alsó tagozatot, a felső tagozatot, nemcsak a hitoktatást, a hitnek az átadását, a gyermeki hit újraébredhet akkor is, ha ifjúkorban elmegy. De használnunk kell azokat az eszközöket is, amelyeket a modern kor kínál. A mai média, a mai internet világa, a mai digitális világ rengeteg gonoszságra és manipulációra ad lehetőséget, meg jóra is. Ezeken a csatornákon lehet a jót is vinni a fiatalokhoz.

A Református Egyetemen nyolcezren tanulnak. Milyen pluszt ad ez az oktatás egy világi oktatáshoz képest?

Ez nekem is nagy kérdés. Én ezt egy kihasználatlan lehetőségnek tartom alapvetően, és bízom benne, hogy ez változni fog az elkövetkező években, mert csak azért, hogy fönntartsunk egy felsőoktatási intézményt, nem éri meg nyolcszáz oktatót foglalkoztatni, 8400 diákot tanítani. Sokkal erősebbé tenném mindenfajta külső kényszer nélkül, hogy minden diák legalább életében egyszer találkozzon azzal, hogy az az egyetem, ahova odajár, az végső soron egy olyan valakinek a kezében van, aki az emberszeretetét úgy mutatta meg, hogy a Krisztus ideadta nekünk, és ebben a közösségben találkozhat ezzel az üzenettel, és ez jót fog tenni az ő életének. Ezt mindenképpen célul tűztem ki. Hogy ezt hogyan lehet majd megvalósítani, az egy következő lépés. Nagyon számítok azokra a nagyszerű oktatókra, akik ott vannak az egyetemen és maguk is komolyan veszik a saját hitüket.

Ma is vannak a Református Egyetemnek olyan karai, amelyek kifejezetten híresek, de nem azért, mert ott a keresztény hittel találkoznak, hanem mert olyan minőségű tanárok vannak, akik esetleg máshonnan jöttek át. Ez az út járható, hogy szakmailag nagyon erősnek lenni?

Én ezt a két dolgot, a hitbeli hitelességet és a színvonalas oktatást, a tudományos színvonalat nem ellentétben látom, hanem szövetségben. Az, hogy valaki jó református, nem foglalkozás. Az a foglalkozás, hogy jól tanítja a nyelvet, jól tanítja az irodalmat, a történelmet, a teológiát, a jogot és mindazt, ami ott van a mi egyetemünkön. De miért ne lehetne a kettő együtt? Mikor én kezdő lelkész voltam, egyetlenegy fiatal nem volt a templomban Maglódon. Kiírtam egy hatalmas transzparensre a nyolcvanas évek elején, hogy ingyen nyelvtanulás és hitoktatás. És az ingyen némettanulásra jött több tucat fiatal, és azt mondtam, hogy a csereüzlet az, hogy én tanítok nektek ingyen németet, ti meg meghallgatjátok a Bibliát. És aztán ebből egy olyan ifjúsági közösség lett, amely legendás volt ott abban az időben. Miért ne lehetne ezt a stratégiát vagy taktikát alkalmazni?

Egy éve vagyunk a Covid-járványban, egyre rosszabb a helyzet. Ez a református gyülekezetekre hogyan hatott?

Nem lehet elmenni a templomba, nem lehet részt venni a Biblia-körben, nincs ifjúsági óra, még a temetésen való búcsú is nagyon behatárolt, tehát ez egy súlyos megpróbáltatás, de ez egy nagyon fontos figyelmeztető jelzés. Bennünket figyelmeztet az isteni valóság arra, hogy ember, gondolkozz el azon, hogy jól élsz-e, hogy jó-e az a régi élet, amibe visszavágyunk, vagy változtatni kell. Ez az egyházra is igaz, nemcsak a világra, hogy nem kell-e változtatnunk nekünk is, új utakat kell keresni az emberekhez, vagy komolyabban kell venni az összetartozást. Ebből a szempontból jókor jött a figyelmeztetés, és voltak, akik meghallották. Örömmel láttam, hogy hogyan próbálták meg a lelkész kollégáim első perctől használni az online lehetőségeket, hogy eljussanak a hívekhez.

Ez az online lehetőség inkább lehetőség vagy inkább kényszer, amin túl lehet majd lépni, ha egyszer elmúlik?

Én nem szeretném, ha hozzászoknánk ahhoz, hogy főzés meg az újság lapozgatása közben is lehet hallani, hogy mit mond a lelkipásztorom ilyen háttérrádióként. De azt, hogy a betegeinkhez, a mozgásukban korlátozottakhoz eljusson, ma sokkal komolyabban vesszük, mint akárcsak egy évvel ezelőtt. Azért mégiscsak az az igazi, amikor fölveszem az ünneplőruhámat és így megyek el a templomba vasárnap, és ott együtt ünnepelek, mert az ünnep lényege az, hogy együtt vagyunk.

Van-e dolga a Református Egyháznak a genderideológiákkal, a férfi-női szerepekkel, a társadalmi nemmel, meg az egyenjogúsággal férfi és nő között?

Ha az egyenjogúság nem valamifajta homogenizálást jelent, akkor természetesen van, mert nem szabad elfelejteni azt, hogy ma ebben a világban is még számos helyen inkább nők vannak olyan kiszolgáltatott helyzetekben, amelyeket nem szabad eltűrni. Erről nem szabad elfeledkezni. Ami ezt az egész genderideológiát illeti, az egyházunknak az a feladata – és ezt ki is mondta határozatokban, tehát itt testületi véleményt képviselek –, hogy a családi összetartozást erősítse. Bár változnak a férfiszerepek, változnak a női szerepek, még az apaszerep meg az anyaszerep is alakul, közben vannak olyan alapvető meghatározottságok, amiket nem mi, emberek döntünk el, hanem teremtésbeli meghatározottságok és azokat óvni kell, őrizni kell. Az első számú feladatunk a család megerősítése, az édesanyáké, az édesapáké, a gyermek és a szülő viszonyának a megerősítése. Ez készít fel bennünket arra a jövőre, amiben genderszempontból olyan sok pozitívumot nem látok.

Értelmezésük szerint akkor az a család, ahol az anya nő, az apa férfi?

Így van.

Milyenek a Magyarországi Református Egyház határon túli kapcsolatai?

Ebben mi piacvezetők vagyunk, mi vagyunk az első olyan magyarországi közösség, amely megteremtette szervezetileg is az összes magyar református közösségnek a Kárpát-medencében az egységét. Ezt úgy hívjuk, hogy Magyar Református Egyház, generális konvent, ennek még nyugat-európai megfigyelő tagjai is vannak, Amerikában is százezres nagyságrendben élnek magyar reformátusok. Ezt a közösséget mi összefogjuk egy olyan szervezetbe, amelyik rendszeresen, havonta ülésezik és próbálja az egységet tovább erősíteni. Itt egy olyan lelki, szellemi egység van, amiért minden nap meg kell küzdeni, de ami egy hihetetlen erőforrást jelent számunkra.