Dominique Strauss-Kahn botránya alaposan megtépázta a Nemzetközi Valutaalap tekintélyét, jönnek is a különféle kritikák a szervezet működésével kapcsolatban. Félretéve egy pillanatra az ártatlanság vélelmét, el kell ismernünk, hogy az a "nekem mindent szabad" mentalitás, amit az egész ügy tükröz, érthetően háborít fel sokakat. Két, milliók életéről döntő tárgyalás között tisztességes szobalányt molesztálni nem az a tipikus hitelességépítő tevékenység. Rossz fényt vet az IMF belső viszonyaira, hogy egy személyében nyilvánvalóan alkalmatlan ember évekig vezethette a világ egyik legbefolyásosabb szervezetét.

Újabban a kritikák ennél tovább mennek: DSK magatartása és a Valutaalap tevékenysége között vonnak párhuzamot, jelezve, hogy az IMF egész tevékenysége szobalányok és országok megrontására épül. Az ilyen vélemények azonban olyan szintű tájékozatlanságot tükröznek, ami miatt érdemes egy pillanatra elgondolkozni, mit is tesz az IMF szegény "megrontott" országokkal. Ez talán most, az európai adósságválság közepén könnyebben érthető lesz, de a politikai korrektség határán egyensúlyozva megelőlegezzük a választ.

Eszerint az IMF "szobalány" országai bizony olyan lerozzantak, hogy más egyáltalán nem akarna hozzájuk nyúlni. Sőt, valójában a szobalány szeretné, ha hozzányúlna végre valaki, még akkor is, ha ezt jólneveltségből esetleg tagadja. Ráadásul - bármilyen profánul is hangzik - ahhoz, hogy a szobalányhoz hozzányúljon az IMF, bizony annak még teljesítenie kell egy-két feltételt is, például azt, hogy megígéri, rendbe hozza magát kicsit.

A bajba jutott szobalány

Nézzük ezt az egészet egy kicsit komolyabban! Egy fontos gondolat erejéig vissza kell kanyarodnunk 1944-46-ig, amikor is a Bretton Woods-i pénzügyi rendszer megalkotásakor létrejött a Nemzetközi Valutaalap. Ennek a szervezetnek a létrehozását főként az indokolta, hogy a világ 44 országa de facto egy rögzített árfolyamokon alapuló monetáris rendszert alkotott meg.

Azt már akkor is tudtuk, hogy az ilyen szisztéma csak akkor működőképes, ha az országok egyensúlya fennmarad: ha valamelyik részvevő elveszíti a versenyképességét, vagy egyéb (tipikusan állami túlköltekezésből fakadó) okokból fizetésimérleg-problémái keletkeznek, akkor a valutájára leértékelési nyomás nehezedik. Ekkor jött az IMF, és ideiglenes lépésekkel (főként hitelnyújtással) segítette a bajba jutott országot.

Ha valakinek esetleg ebből valami sötét összeesküvés-elmélet derengene fel, annak figyelmébe ajánljuk, hogy ismerünk olyan rendszert is, ahol a rögzített árfolyamrezsim fenntarthatóságát nem tartották fontosnak hasonló intézménnyel biztosítani. Eurózónának hívják, és az adósságválsága kapcsán épp most készül felállítani egy Európai Stabilitási Mechanizmust (ESM). Ez az intézmény bizony az alapfunkcióit tekintve az európai IMF-nek felel meg, nyíltan elismerve, hogy ilyen intézmény nélkül nem lehet hosszabb távon működőképes egy olyan országcsoport, amelyek gazdaságpolitikáin együttműködési kényszer van.

Bár a Bretton Woods-i rendszer felbomlásával az IMF szerepe is átalakult némiképp, de a lényeg nem változott: a bajba jutott országok végső hitelezőjeként lép fel.

A szobalány, aki senkinek nem kell

Az IMF végső hitelezői funkcióját azért érdemes hangsúlyozni, mert el lehet vele oszlatni egy súlyos félreértést. Nevezetesen azt, hogy egy országnak azért lesz rossz, mert az IMF "odamegy". Pont fordítva: azért megy oda, mert az országnak már annyira rossz.

A piacok (pontosabban az ország finanszírozói) az állampolgárok többségénél előbb érzékelik azt a veszélyt, hogy az ország a jelenlegi költési szintjén csődbe jut, így már nem, vagy csak értelmetlenül magas kamatszint mellett hajlandók tovább hitelezni. Vagyis amikor az IMF érkezésével elkezd például romlani az életszínvonal, az nem azért van, mert az IMF lediktált a józanésszel ellentétes kiigazítási csomagot. Sőt, ha az IMF nem érkezik meg az országba, akkor államcsőd, árfolyamválság és óriási gazdasági visszaesés jut osztályrészül - sokkal súlyosabb következményekkel az életszínvonalra is.

A kívánós, de szégyenlős szobalány

Azok az országok, amelyektől a befektetők elpártolnak, gyakran nem szívesen ismerik be a csőd(közeli) állapotot. Ilyenkor a politikusok a hazai közvélemény előtt szívesen láttatják valamiféle erőszaktevőnek a Valutaalapot, amit aztán a közvélemény tájékozatlanabb része szépen be is nyal. Az olyan vad elmeszüleményeket pedig, amelyek egyenesen azt sugallják, hogy az országokat külső kényszer vezette az eladósodás útjára, kommentálni is felesleges.

Ráadásul valójában az IMF nem egyszerűen a hitelnyújtással segít, hanem azzal is, hogy a megjelenésével hitelességet biztosít az országnak, így a piaci befektetők bizalma is gyorsabban visszatér. Õk ugyanis azt gondolják, hogy az IMF felügyelete mellett megvalósuló konszolidáció garancia lehet a fizetőképesség fenntartásához.

A szépítkezésre kényszerített szobalány és a divat

A fentiekkel együtt természetesen nem állíthatjuk, hogy az IMF eddigi tevékenysége csupa siker sztoriból áll. Többször látjuk utólag úgy, hogy egyes országoknál javasolhatott volna jobb programot is, volt olyan ázsiai példa, ahol saját erőből is legalább olyan sikeresek voltak, mint az IMF-fel. Ez azonban azt az összképet nem változtatja meg, hogy a Valutaalap tevékenységére szükség van a világban, és az alapvetően nem a nemzetállamok sanyargatását szolgálja.

Feltehetően a szervezetnek összességében sokkal jobb a teljesítménye azon országok gazdaságpolitikáinál, ahová mennie kellett az elmúlt évtizedekben.