A közelmúlttal kapcsolatban rengeteg és szerteágazó nézet él, túlságosan közel van, de már elég messze ahhoz, hogy összefüggő magyarázatokat alkossanak róla. Az emberek nagyobb részének személyes emlékei vannak, ezek a kizárólagosság igényével lépnek fel. Nagyon sok embernek van érvényesnek vélt tudása arról, hogy mi is történt valójában. Hogy ez így van, az részben természetes, részben összefügg a magyar rendszerváltás egy sajátos problémájával: itt úgy került sor forradalmi vagy ezzel felérő változásra, hogy a társadalom nagy része nem állt frontálisan szemben az előző rendszerrel, nem érezte azt, hogy nincs annál rosszabb, és valami újnak kell jönnie. Ehelyett úgy gondolta: lehet azért ennél jobb, bár ez sem olyan nagyon rossz.

Ez pedig nagyon furcsa emlékezeti viszonyt hoz létre, és ettől vannak viták. Természetes, hogy ezek a viták átpolitizálódtak. Ez részben magyar hagyomány, de a világon mindenhol így van. De van egy harmadik ok is, amiért az emberek joggal érezhetik úgy, hogy a tudásszomjuk nincs kielégítve: mert a múltban titkok rejtőznek. Talán több titkot feltételeznek, mint amennyi van, de hogy feltételeznek titkokat, annak van alapja: bizonyos típusú dokumentumok nyilvánossága körüli viták, a nyilvánosság problémája. Az emberek azonban úgy érezhetik, hogy az igazi magyarázatokat a moszkvai levéltárak őrzik, amelyek nem nyíltak ki, és nem is fognak egy ideig.

Mi az oka annak, hogy a titkokat senkinek sem áll érdekében tisztázni? Amikor az 1956-os Intézet nyilvánosságra hoz egy listát, akkor azt a mai napig perek, zúgolódások, kétségek kísérik. Természetes, hogy ez így történik?

Szerettem volna azt hinni, hogy ez nem természetes így, és hogy amit június 16-a előtt csináltunk (a Nagy Imre és mártírtársai újratemetésének napját előkészítő állambiztonsági tevékenység feltárása - a szerk.), abban nem listát fognak látni az emberek. De mindenki azt látott benne. Pedig ez egy nap anatómiája, a lista ennek csak egy kis része.

Az ügynökkérdés olyan terület, ami állatorvosi lóként mutatja a múlthoz való viszonyt, annak érzékenységével, hiszterizáltságával. Ez egyrészt ismerethiányból fakad. Nem ismerik az emberek az állambiztonság intézményének a funkcióját, működését. Míg azt, hogy ki volt a párt tagja vagy vezetőségi tag, többé-kevésbé tudni lehetett, az állambiztonsági emberek azonban fedett tevékenységet folytattak.

Sokan tudni szeretnék ennek részleteit, de két problémába ütköznek: egyrészt jogilag nem szabályozott a kérdés, másrészt nincsenek meg a dokumentumok. Bizonyos típusú dokumentumok nagy része megsemmisült, még a nyilvántartás is hiányos, vagy egyszerűen visszatartanak dokumentumokat. Ennek oka egészen pőrén világos: nem a mai nemzetbiztonsági érdekekről van szó, hanem az adatok politikai vagy személyes zsarolásokhoz szolgálnak tőkeként, egyszerűen árfolyamuk van, és nem kis összegek.

Teljesen reménytelen, hogy ezeket tisztázni lehessen, hogy törvények szabályozzák mindezt?

Vannak törvények. A tudományos kutatás lehetőségei például elég szélesek, de a sajtó vagy a magánember lehetőségeihez képest a kutatók privilegizáltak. Azt azonban nem tartom valószínűnek, hogy átfogó szabályozás szülessen.

Abban lehet csak bízni, hogy az érintettség egyre csökken, ahogy a dolog a szenzációértéke és a körülötte lévő hisztéria is.

A Kenedi János által vezetett bizottság tavalyi jelentésre nagy lépés előre azzal kapcsolatban, hogy mennyi irat áll rendelkezésre. Az azonban még várat magára, hogy ezek széles körben megismerhetővé váljanak. Még az is lehet, hogy egyszer értelmes vitákat lehet folytatni róluk. Ma ez is hiányzik.