Az argentinokat mindenki a torna nagy esélyeseként ünnepelte már a venezuelai mérkőzések kezdete előtt. Ellentétben Dungával, a brazilok szövetségi kapitányával, Alfio "Coco" Basile minden kulcsjátékosára számíthatott a tornán.

Az égszínkék-fehér csíkos meze után Albicelestének becézett válogatott favorithoz méltón masírozott végig a csoportmérkőzéseken: a 12 résztvevő közül egyedüliként zárta három győzelemmel az alapszakaszt. Hernán Crespo, Lionel Messi és Juan Román Riquelme vezérletével nyolc gólt szereztek az első két találkozójukon, majd erősen tartalékos összeállításban legyőzték (1-0) az első két forduló után ugyancsak hat ponttal álló paraguayiakat is.

Ha tétje volt a meccsnek, rögtön négyest lőttek - a peruiak elleni negyeddöntőben visszatértek a régi recepthez. Az elődöntőben is csak alig adták alább: 3-0-ra verték meg az addig parádésan szereplő mexikóiakat.

Az argentin csapatnak szinte nincs is gyenge pontja, az elődöntőben Juan Sebastián Verón helyére, például a Real Madrid játékosa Gago állt, Riquelmét az első találkozón remeklő Aímar váltotta - s a gárda a legcsekélyebb probléma nélkül elviselte, hogy első számú befejező csatára, Crespo a második találkozón megsérült.

Basile támadóbb felfogásban játszatja a csapatát, mint tette azt elődje, José Pekerman. Az argentin futballban harminc éve dúl a menottisták és a bilardisták csatája, valaki attól függően tartozik egyik, vagy másik táborba, hogy az 1978-as világbajnok gárda edzőjének, César Luis Menottinak, vagy éppen az 1986-os Mundial győztesének, Carlos Salvador Bilardónak a futballfilozófiáját követi.

Basile egykori edzője, a látványos futball mellett lándzsát törő Menotti követője. Csapata játékának lényege az állandó labdabirtoklás, a sok rövid passz. Az argentinok sokkal többet birtokolják a labdát a pálya első harmadában, mint például a brazilok. Nem kétséges: ezt a taktikát fogják választani a döntőben is.

Még valami: az Albiceleste sokkal gólerősebb a második félidőben, amikor a labda járatásával kifárasztotta ellenfelét. A csapat a döntőig vezető út öt állomásán 16 gólt szerzett, ebből csak ötöt az első, s tizenegyet a második félidőben. Mindössze egy olyan mérkőzése akadt (a Kolumbia elleni), amelyen több gólt szerzett az első félidőben, mint a második félidőben.Miközben az argentinokat ünnepelte a világsajtó, a braziloknak inkább kritika jutott. Függetlenül attól, hogy a csapat, két (három...) legfényesebb csillaga, Kaka és Ronaldinho (meg Ronaldo...) nélkül szerepel Venezuelában. Miközben kétségtelen, hogy Robinhón kívül legfeljebb Josué kapott elismerő szavakat, a kritika igazi tárgya nem is a futballisták teljesítménye, hanem Dunga taktikája volt.

Lépjünk túl azon, hogy Dunga, aki megkérdőjelezhetetlenül meghatározó figurája volt annak a brazil generációnak, amely az 1970-es (meg az 1958-as és 1962-es) válogatott utódjaként, 1994-ben, közel negyedszázados várakozás után, ismét világbajnoki címet nyert Brazíliának, majd négy évvel később ismét világbajnoki döntőt játszott, s ott talán csak a Ronaldo rejtélyes betegsége okozott sokk miatt bukott el a franciák ellen - soha nem dolgozott korábban edzőként.

A szövetségi kapitányi munka az első edzői feladata. Brazíliában ez nem szokás, Paulo Roberto Falcao is belebukott az 1991-es Copán - amelyet éppen Basile argentin válogatottja nyert meg. De a világfutballban sem gyakori eset az övé - Platininak, Rijkaardnak Klinsmann-nak nem sikerült nyernie ezt az utat járva, Franz Beckenbauernek igen, de csak harmadik "kísérletre".

Carlos Alberto Parreira, majd Mario Zagallo keze alatt, a kilencvenes években, a brazil válogatott középpályásai rombuszalakban helyezkedtek el, ketten közülük - a leghátsó ember és az egyik szélső - többnyire csak védekeztek. 1994-ben maga Dunga és Mauro Silva játszott ezeken a posztokon.

Most Dunga szerepkörét Gilberto Silva tölti be (illetve töltötte, mert a döntőben két sárga lapja miatt nem játszhat), Mauro Silva módjára pedig Mineiro iparkodott. Robinho mellett rajtuk, a négy középpályáson múlik minden: ezért is nyertek sokat a brazilok azzal, hogy a válogatott egyetlen, hazai klubból meghívott kulcsembere, Josué feljavult.

Ebben a rendszerben meghatározó a passzoló középpályások szerepe - Josué éppen ebben volt nagyszerű. Õ volt képes mozgatni a támadókat, elsősorban Robinhót és Vágner Love-ot, akiknek gyorsaságára építhettek a brazilok. A mostani Copán az argentinok a labdabirtoklásra, a precíz építkezésre, s játékosaik kiváló egyéni képzettségére építhettek, a brazil receptre a gyors kontratámadásokat, s (nem igazán szabatos néven nevezve) a pontrúgások kiváló végrehajtását írták.A fentiekből kitetszhet: Argentína esélyesebb a döntőben is. Az Albiceleste minden meccsét megnyerte eddig, egy kivételével az összest legalább kétgólos különbséggel. A brazilok ezzel szemben csak Chilét tudták hasonló különbséggel legyőzni - igaz, kétszer is.

Ám, aki szereti az argentinokat, ne igyon még a medve bőrére. Nem lesz Basile csapatának könnyű dolga. Nem szeretnék én arra emlékeztetni, hogy a két gárda legutóbbi két, semleges találkozón rendezett találkozóját egyaránt háromgólos különbséggel nyerték meg a brazilok (az egyiket tavaly szeptemberben, Londonban, a másikat 2005 nyarán, a Konföderációs-kupán, Frankfurtban) - inkább hadd idézem fel a legutóbbi Copa döntőjét.

2004. július 25-én, éppen úgy az argentinok voltak az esélyesebbek, s nem a Kaka, Ronaldinho, Ronaldo triót nélkülöző brazilok. Az Albiceleste (bár egy meccsét elveszítette), Peruban is gólfesztivált rendezett a döntőig vezető úton, sőt éppen úgy 3-0-ra nyerte meg az elődöntőjét, mint most. Nem mellékesen: a brazilok a maguk elődöntőjét éppen úgy tizenegyesekkel nyerték, meg, éppen úgy Uuruguay ellen, mint most.

S aztán az esélytelenebb - az ínyencek kedvéért: Júlio César - Maicon, Luisao (Cris), Juan, Gustavo Nery - Kléberson (Diego), Renato, Edú, Alex (Felipe) - Adriano, Luís Fabiano összetételű - gárda a fináléban, kétszer is, másodszor a 90. percben egyenlítve, tizenegyes-párbajban megnyerte a Copát!