Két bevándorlóról, akik nem számítottak arra, hogy milyen világ fogja őket várni, így hirtelen nem is tudnak beilleszkedni. Egyszerű emberekről van szó; egy magyar átlagemberről, aki semmihez sem ért, naivan hisz benne, hogy egy szabad országba került, így szerencsésen átbukfencezik minden akadályon, és Vladiszlav nevű orosz barátjáról, akivel kényszerből egy lakásban élnek. Ott lakik velük az orosz 13 éves lánya is, akit el kell tartaniuk, komoly küzdelmet folytatnak tehát a megélhetésért. Próbálnak munkát szerezni, a nők is érdeklik őket - szerencsét próbálnak a nagyvilágban.

Ön is bevándorlóként érkezett Amerikába. Tartalmaz a film olyan eseményeket, amik az ön tapasztalataiból építkeznek?

A filmben a nagy cápatársadalmat és a bürokráciát szerettük volna kifigurázni, ezekkel a problémákkal majdnem mindenki találkozik, aki Amerikába érkezik és ott telepedik le. A vicces szituációk persze nem történtek meg velem; ha egy rajzfilmesről kellene filmet készíteni, az nem lenne olyan vidám. Egész nap egy asztal mellett ülni: abban nincs akkora kaland.

Valóban Magyarországon volt a film világpremierje?

Igen. A filmet évekkel ezelőtt Amerikában kezdtük el készíteni, a megrendelő azonban időközben eltűnt. Felhívtam Kálomista Gábort azzal, hogy itt egy ilyen mozi, mire ő megnézte az anyagot, és azt mondta: azonnal csináljuk meg. Itt végeztük az összes utómunkát, itt vettük fel a hangokat, a zenét átírtuk, pörgősebbre vágtuk a filmet, így született meg a koprodukció.

Előző, élő szereplős filmje, a Híd Terabithia földjére bemutatásakor azt mondta, nem készít több animációs filmet. Mi változott meg azóta?

Ezt a filmet még a Terabithia előtt kezdtük el Amerikában. Két élő filmet forgattam le azóta, a Terabithiát és a Holdhercegnőt, aminek London mellett ugyancsak Budapesten lesz a premierje 2009 februárjában. Nem tudom kijelenteni, hogy csak rajzfilmmel vagy csak élő szereplős filmmel foglalkozom, ez mindig a szituációtól függ, mindkét műfajt nagyon szeretem.Amerikában milyen sztereotípiákkal találkozott bevándorlóként? Élnek-e sztereotípiák a magyarokkal, a közép-kelet európaikkal kapcsolatban?

Ha Amerikában kiderül, hogy Európából jöttél, általában tárt karokkal fogadnak. Sokan nem ismerik a földrajzot, ha azt mondod Hungary, azt hiszik, éhes vagy. Nem számít nekik, ha akcentussal beszéled az angolt, hiszen a mexikói bevándorlók tíz év után is csak spanyolul beszélnek, emiatt rájuk eléggé fújnak.

A kritikusok szerint az Ön animációs filmjei stílust teremtettek: már a csúnya figurák is lehetnek népszerű filmek főszereplői. Honnan jött az ötlet?

Amikor Arlene Klaskyvel megalapítottuk a Klasky-Csupo céget, tudtuk, hogy csak úgy tudunk betörni az iparba, ha valami radikálisan más stílussal állunk elő. Láttuk, hogy mindenki a Disney-t próbálja utánozni, csak gyengébb minőségben, minket viszont az európai illusztráició érdekelt, ahol a figurák elvontabbak, merészebbek. Emiatt is lett olyan a Simpson család, amilyen: sárgára festettük a bőrüket, Marge haja pedig kék színt kapott. Először üvöltöztek is a tévétársaságnál, aztán sikerült meggyőznünk őket: erre fel fognak figyelni az emberek. A Fecsegő-tipegők és a Thornberry család esetében is az volt a célunk, hogy olyan karaktereket alkossunk, amelyek nem illenek a szépen megrajzolt rajzfilmvilágba.

Élő szereplős rendezőként kik a példaképei?

A Hong-Kong-i Wong Kar Wai és a dán Lars von Trier akiket nagyon szeretek a művész vonalon. Az akciófilmek terén nagyon tetszett Paul Greengrass A Bourne-csapda és A Bourne ultimátum című filmjei, a klasszikusok közül pedig Coppola, Scorsese és Woody Allen a kedvenceim, míg a régiek közül Godard. A Kifulladásig a mai napig olyan film, amit nem tudnak túlszárnyalni.

Magyarországon nagy hagyományai voltak az animációnak, lát fantáziát abban, hogy a magyar animációval, fiatal tehetségekkel foglalkozzon?

Huszonöt év alatt nagy stúdiót és karriert építettem fel, volt olyan időszak, hogy 750-en dolgoztak nekünk, hetven-nyolcvan magyar is lehetett köztük. Sok tehetség dolgozott nálunk mindenféle nációból. Ennek a korszaknak vége, mert azok a megrendelők, akik velünk dolgoztak, a mi filmjeinket ismétlik. Annyi sorozatot legyártottunk, hogy rájöttek, ha egy ismétlést öt évvel később leadnak, az egy új generáció számára vadonatúj élményt nyújt. Megszűntek a nagy megrendelések, már a stúdiónk sem akkora, most csak kisebb filmekkel és reklámokkal foglalkozunk. Nincs nagy kedvem ezt még egyszer újrakezdeni. Éppen ezért kezdtem élő szereplős filmeket forgatni: azok gyorsabban is készülnek el. Ennek ellenére nem mondom, hogy nem segítenék, ha itthon belefutnék egy remek ötletbe.