Igen, saját szerzemény volt. Gyermekkorom óta zeneszerzőnek készültem, másodéves voltam a Zeneakadémián, amikor egy zongoraversenyhez hasonlatos dolgot írtam, az volt az első.

Mégis milyen stílusú volt?

Nehezen lehet stílushoz kötni, inkább azt mondanám, nehezen játszható darab volt. Vezényelhetetlen, karmestergyilkos alkotás. Nem is vállalta senki, így nekem kellett odaállnom, ez volt életem első koncertje, ahol karmesterként léptem fel. A dolog pikantériája, hogy a koncert után, aki csak odajött hozzám, mind azt mondta, hogy nagyon-nagyon ügyesen vezényelsz. Kérdeztem, hogy de hát milyen a mű? "Hát a mű, azt hagyjuk, de ügyesen vezényelsz."

Ez volt az a pont, amikor egyértelművé vált, nem zeneszerző, hanem karmester lesz?

Nem, nem. Ezt kitérőként értékeltem, ezután is komponálni akartam. Csak néhány évvel később érlelődött meg bennem, hogy talán jobb zeneszerző lehetnék, ha többet tudnék az élő zenei gyakorlatról. A zongora mellett tanultam harsonázni, klarinétozni, ütőzni, énekelni, és kipróbáltam a vezénylést is. Aztán a karmesterség hihetetlen gyorsasággal kitöltötte az életemet.

Komponál még?

Nemrég írtam valamit, ám azelőtt tíz évig nem komponáltam, 1996 elején írtam az utolsó művemet.

Ennyire lefoglalta a karmesteri pálya?

Ez nehéz kérdés, nyilván nem csak erről van szó. Igazából nem tudom, hogy mennyire kell nekem komponálnom, hogy mennyire jó az, amit én írok. Nem gondolom, hogy tehetségtelen volnék, de van bennem egy egészséges önkontroll, és nem akarom ráerőltetni másokra az én hangjaimat, amikor korántsem biztos, hogy hiszek bennük. Ez a legfőbb gondom, hogy általában nem hiszek bennük, és akkor meg nem érdemes.Nem lehet, hogy ez azért van, mert karmesterként számos külső megerősítést kapott?

Zeneszerzőként is elég sok megerősítést kaptam, végig jeles osztályzatokat, egy-két versenyen díjazott is lettem, ösztöndíjakat nyertem, szóval igazából senki nem értette, hogy mi a problémám önmagammal. Ezek belső dolgok. Aztán tíz év után, tavaly év végén éreztem újra késztetést arra, hogy leüljek egy üres kottapapír elé, és leírjak pár hangot, ami aztán életre kel. Aminek - ha jól írtam meg,- akkor értelme van. Eleje és vége, mondanivalója. Ez egy óriási érzés, semmi máshoz nem hasonlítható.

Volt már ilyen, hogy ennyire elégedett volt azzal, amit írt?

Tulajdonképpen ezzel az utolsó munkámmal - amit most tíz év után írtam - elégedett vagyok.

Ezt játszották is, ugye?

Igen, januárban játszottuk. Ez egy latin zsoltárszövegre írott, kórusra és zenekarra komponált mű. Nehéz lenne elmesélni...

Egyébként a zenei tehetség abszolút? Van számos szakma, amit meg lehet tanulni. Mindig azt szoktuk mondani, hogy a művészi pálya nem ilyen.

Valószínűleg van igazságtartalma a felvetésének, de nagyon sok minden tanulható. A Zeneakadémián Kistétényi Melindához jártunk, aki többek között arról volt híres, hogy sokkal jobb hallása volt, mint nekünk, a hallgatóinak. Nyugodtan megtehette volna, hogy azt mondja, hogy ha nem hallod, akkor nem kell, hogy ide járj, és gyakorlatilag generációkat kiirthatott volna. Ehelyett valamifajta "lelki oldalról" elhitette az emberrel, hogy képes hallani. Egy idő után tényleg olyan hangokat kezdtünk hallani, amiről sosem gondoltuk, hogy egyszer képesek leszünk észlelni. A példa is mutatja, hogy nehezen tudok erre a kérdésre egzakt igent vagy nemet válaszolni.

Soha nem volt esély arra, hogy fölülkerekedik Önben a racionalista énje, és azt mondja, hogy nem ezt a pályát választom, hiszen nagyon kockázatos a boldogulásom?

Gyermekkorában az ember nem gondolkodik. Aztán a Zeneakadémián a felnőtté válás és felelősségtudat kialakulásával párhuzamosan persze én is elkezdtem azon gondolkodni, hogy hogyan élek meg, és akkor kezdtem el kicsit más irányba fordulni. Például akkor indult egy rádiós szak, amit a Zeneakadémia közösen indított a Magyar Rádióval, ahol zenei szerkesztőket, rendezőket képeztek. Ez egy ígéretesnek tűnő kezdeményezés volt, és én akkor arra felvételiztem. Bejártunk hospitálni a Magyar Rádióba, és ültünk a 6-os stúdió technikai helyiségében, ahol a rádió zenekara készített egy felvételt. Soha nem felejtem el, Kovács János karnagy úr próbált, és az összes hallgató ott ült a technikai pult mellett, én meg az ablaknál álltam, és azt néztem, ahogy János vezényel. Rám szóltak, hogy nem akarok idejönni? Hát itt vannak a potméterek, meg a gombok, itt dőlnek el a dolgok. Mondtam, hogy nem, nem akarok odamenni, én ott akarok állni azon a pulpituson. Másfél év után ott is hagytam ezt a képzést. Tehát akkor már eldőlt bennem, hogy ez büntetetés lenne.2000-ben került a pécsi - mára - Pannon Filharmonikusokhoz. 2003-2004-ben volt egy nagyobb átalakítás, hol tartanak most a zenekarral?

Belülről elég nehéz effajta értékeléssel előállni. Hét évvel ezelőtt nagy lelkesedéssel kezdtem el ott dolgozni, de egy-két hónap után teljesen egyértelművé vált, hogy ennek nincs értelme. Egy rendkívül jó szellemiségű, dolgozni tudó és akaró, sok-sok ifjú tehetségből álló társaságot ismertem meg, akik egy olyan rossz struktúrában voltak kénytelenek dolgozni, amiben tulajdonképpen nem lehetett eredményt produkálni. Úgy volt, hogy ott hagyom a zenekart, de aztán hihetetlen sok biztatást, kedvességet, erőt adó gesztust kaptam magától a zenekartól, a hallgatóságtól, és teljesen váratlanul a város vezetésétől is. Azt mondták: akkor most ne járjon a szám, hanem mondjam el konkrétan, hogy mik a problémák, szerintem mit kellene tenni, és ha megszerzem ehhez a kellő támogatottságot, akkor hajrá.

Ez gáláns gesztus.

Kétségtelen. Ismétlem azért, hogy ez nem egyik napról a másikra történt, de tény, ami tény, hogy 2003-ban tulajdonképpen eldördült a startpisztoly, és elkezdtünk egy kiérlelt és kidolgozott elvrendszer alapján egy másfajta munkastílust.

Mennyire hallgatja meg egyébként a kritikát, mennyire van szüksége külső megerősítésre?

Azzal, hogy az ember vállalja, hogy fölmegy a színpadra, és kiteszi a reflektorfénybe a teljesítményét, munkáját - és egyébként élvezi a reflektorfény összes előnyét -, akkor azt is vállalnia kell, ami ezzel évszázadok óta együtt jár. Vagyis minderről mindenki azt gondol, azt mond és azt ír, amit akar.

Ez ilyen egyszerű?

Azt gondolom, hogy az ember megpróbálja kiszűrni a különböző kritikákból, hogy melyek azok, amelyek szakmai alapon születnek, amelyeket érdemes meghallgatni; és melyek azok, amelyek egyfajta rosszindulatot, üres és öncélú publicitást szolgálnak. Azokon az ember egyszerűen átlép.

Soha nem érezte szűkösnek a vidéki zenekari létet?

Nemhogy nem szűkös, de sokkal több a lehetőség. A zene egyfajta kommunikáció, és hogyha ez mindig egyirányú, akkor nem visz előre. Egy nagyvárosban nincs meg annak a lehetősége, hogy a hallgató - tapson kívül más módon is - éreztesse, hogy mit gondol, mi tetszik neki, és mi nem. Egy Pécs nagyságú városban ez teljesen jól működik. Koncert után odajönnek hozzám az utcán, hátba vágnak, vagy éppen azt mondják, hogy "ejnye-bejnye, karnagy úr, miért játszunk Brucknert, utálom Brucknert...". És ez nem baj, ezek jó dolgok. A zenekar, az annak élén álló karmester és a hallgatóság közösen jár végig egy olyan fejlődési utat, amely egyébként hihetetlen sok szépséget rejt magában.
Amikor én először elmentem Pécsre, valóban egyfajta fővárosi gőggel, nagyképűséggel és allűrökkel érkeztem. Pont azelőtti héten debütáltam Berlinben, Claudio Abbado öltözőjében öltöztem, és úgy gondoltam, hogy ha most halok meg, akkor sincs semmi baj, már érdemes volt élni. Aztán, amikor megérkeztem Pécsre, egy rendkívül nyitott, egy rendkívül jó szellemiségű, dolgozni tudó és dolgozni akaró társaságot ismertem meg.

4

Az első próbán. Utána pedig beültünk az egyébként valóban rossz akusztikájú egyetem aulájába, ahol még ma is játsszunk, és a koncerten 1100 ember ült, állt, őrjöngött, tombolt, és hálás volt. Nekem programot, eszmét adott, hogy rátaláltam erre a pécsi feladatra.

Hozzátartozik azért ehhez az, hogy Ön külföldön is elég sokat dolgozik.

Ez a másik nagyon-nagyon fontos dolog, és ennek kapcsán hadd ne beszéljek magamról, hanem tényleg arról, hogy ez egy történelmi magyar átok, hogy bennünk mindig van egy izolálódás. Ennek dacára mindazok a nemzetünk nagyjai - és itt egészen nagy történelmi személyiségekre gondolok -, akik valamit tettek ezért az országért az elmúlt 1000 évben, azok mind-mind valamifajta külföldi tanulmányút után, valami pallérozottságot szerezve hazajöttek, és tették, amit tettek. Erről többet kellene beszélnünk.

Három bemutatója és kettő felújítása lesz a Zürichi Operaházban ebben az évadban. Milyen darabokról van szó?

Szeptember elején (szeptember 6-án - a szerk.) rögtön egy premierrel, Paisiello Il Barbiere di Siviglia című operájával kezdünk, ez egy bemutató, és néhány héttel később felújításként Humperdinck Jancsi és Juliskáját is elkezdjük játszani. Januárban alkalmam lesz átvenni Mozart: Az álruhás kertészlány című operáját, erről az előadásról DVD is készült, ez híres produkció. Májusban vezénylek egy balettpremiert, ez is egy új előadás lesz, és jövő év júniusában Bizet Carmenjének lesz egy bemutatója, ahol két karmester lesz, Franz Welser, a Zürichi Operaház zeneigazgatója lesz a társam, vagy helyesebben én leszek a társa.

És akkor ingázni fog Zürich és Pécs között?

Zürich, Pécs, Horvátország, Szicília, Mexikó és Frankfurt. Ezek várnak rám a következő évben.

Mennyire bírja ezt energiával? Ez teljesen természetessé vált már az Ön életében?

Ez nem tud teljesen természetessé válni. Ezt csak akkor lehet kibírni, ha az ember magából a munkából nyeri az energiát. Hogyha annyi "boldogsághormont" termel az, hogy dolgozhatom, és hogy pont ezt a tevékenységet végezhetem. Ezt egyébként nagyon gyakran élem át, hogy egy végigdolgozott, végigtanult éjszaka után másnap reggel odaállok halálosan fáradtan próbálni, és tulajdonképpen meghalni sincs kedvem, nemhogy három-négy-öt órát ottan hadonászni, aztán fölcsendül az első akkord, és tíz-húsz perc után úgy érzem, hogy hegyeket tudnék elhordani.